Komjáthy Zsuzsanna: Don Juan, avagy a trónfosztás apoteózisa
Don Juan pedig felcserélhetővé válik Jézussal…
Mióta Tirso de Molina 1613-ban színre vitte történetét, és 1630-ban dráma formájában is megjelentette, Don Juan legendás alakja az európai kultúrkincs talán legmeghatározóbb, de minden bizonnyal egyik legtöbbször megénekelt antihősévé avanzsált. Nem más ő, mint a gaz csábító archetípusa, a férfipotenciál legtökéletesebb káprázata és csillogó hübrisze. Sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az 1630-as ősszöveget követően művészek színe-java adaptálta különös legendáriumát. Megénekelte többek között Moliére, Mozart, Puskin, Lord Byron, Baudelaire és Bernard Shaw. Foglalkozott a témával Bertolt Brecht is, aki 1954-ben, színháza, a Berliner Ensemble számára készített átiratot az 1665-ös francia szövegváltozat alapján. Brecht bizarr hűséggel, intonációs eltérések mentén írta újra Moliére örökzöld drámáját – az eredeti szöveghez alig-alig nyúlt, csupán annyiban, amennyiben az forradalmi céljait szolgálta. Don Juan alakja így vált átiratában az antihumanista, ateista tanok mellett a 20. századi apátia, a közöny elidegenítő fókuszpontjává, általános korrajzzá.
Zsótér Sándor ehhez a brechti szöveghez nyúl, mikor a Maladype Színházzal és néhány tanítványával a Don Juanszínre vitelébe kezd. A dráma relevanciája nem kíván különösebb magyarázatot: mind a benne hirdetett „kétszer kettő négy” szerinti materialista világnézet, mind a képmutatás igázó-hódító erkölcse, mind pedig a szerelem jelentésének és jelentőségének eltévelyedése a jelen kíméletlen valósága. Zsótér rendezésében Ungár Júlia dramaturg tolmácsolását követi, munkája tulajdonképpen a brechti átirat újraaktualizálása. Így kerülhetnek a szövegtörzsbe például olyan kifejezések, mint a Donna Elvira (Tankó Erika) szájából elhangzó „Remélhetem, hogy megismersz? Vagy legalább ismerősnek jelölsz?”, a jelenkori futballcsapatokra utaló mondatok, vagy a trágárságok. Így lehetséges az is, hogy a brechti gyakorlat mintájára ismét csak intonációs elhajlásokkal találkozunk. Az azonosságok és különbségek határmezsgyéjén bolyongva pedig kirajzolódni látszik egy értelmezés, mely magába sűríti a korábbi tapasztalatokat, és ezekből gyúrja egyéni hangját: a jelenkori diszpozíciót.
Látszólag Brecht átirata szerint, az emblematikus, ördögi csábító képében tűnik fel maga Don Juan is. A főhőst egyszerre hajtja a szexualitás mocskos, fekete bikája, aki a szerelem Nagy Sándoraként vágtáz a köztudatba, és egyszerre látjuk törékeny, már-már feminin piperkőcnek. Don Juan igazi metro dandy, rózsaszín polifónia, nem más, mint a kor ferde torzója, a lét struktúrájában meghúzódó omnipotens hiba. Ez a hiba azonban minden lépésével a lét saját szájíze szerinti strukturálására tör.
És ez a hiba sokkalta veszedelmesebb annál, mint hogy Don Juan képtelen a szerelemre. Mert valójában képes: alakját nem szabad a narcisztikus sérülések patológiás esetének tekinteni, aki minden hódításában saját arcmását keresi, és nem ismer „másikat”. Anélkül, hogy részletesen kifejtenénk, belátható, Don Juan sikerrel jár ott, ahol a narcisztikus minduntalan elbukik. Tragédiája, hogy nem talál, nem is találhat materiális tárgyat kielégítetlen vágya csillapítására, mert ami után sóvárog, fölöttébb szimbolikus. Azt mondhatnánk, ő a létezés hézagaiból leső semmi, a tagadás csábító ereje, mely éppen a vágyott és elérhetetlen szimbolikus rendet fenyegeti (ennek megfelelően Don Juan az előadás tetőfokán ki is mondja: Én nem vagyok senki.) Orosz Ákos karakterformálása bravúros gócpontja e polémiának. Figurája egyszerre komikus és fenséges, esendő és magasztos, emberi, ugyanakkor rettentő, taszító és vonzó, ösztönös, mindazonáltal tudatos – maga a sokféleség, melybe (mindhiába!) beleveszni látszik a női tekintet.
Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy Zsótér Don Juan és Don Luis találkozásának második nagyjelenetében becsempészi a fiú szavai mögé/mellé a heterogén, vulgáris és szeméremsértő tartalmakat, melyek a maguk morajlásában a főhős személyiségének töredezettségére nyitnak kaput, és melyeknek nyomát – jegyezzük meg – csak alig leljük Brecht eddig ismert drámájában. Ezek inkább a képi világból, semmint a verbális síkból táplálkoznak ugyanis. A kettős beszéd mindenesetre Zsótér rendezésében térdre kényszeríti azt, aki konkrétan és szimbolikusan a donjuani magatartás szülőatyja: az Apát (az eredetiben a leigázás iránya is különböző: Brecht szövegében Don Juan az, aki a párbeszéd következtén örökre elveszik, és a szimbolikus rend, ami felülemelkedik rajta; Zsótérnál fordítva). Nagy Norbert Don Luis-ja pedig a latens balsiker mentén pillanatok alatt síró-hisztériázó kisdeddé aljasul, aki taknyát-könnyét nyeli, mert fiát végre olyannak láthatja, amilyennek mindig is akarta – kép-mutatónak. Hogy a kép végül, az apa apoteotikus trónfosztását követően elnyeli Don Juant, szinte mellékes.
Bertolt Brecht: M o l i è r e D o n J u a n j a – Átdolgozás (Maladype Színház)
Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Dramaturg: Ungár Júlia. Rendező: Zsótér Sándor.
Szereplők: Orosz Ákos, Lendváczky Zoltán, Nagy Norbert, Tankó Erika, Kerkay Rita e. h., Pallag Márton e. h.
Maladype Bázis, 2013. május 5.