Rosner Krisztina könyve egy olyan dologra is ráébresztett, amit csak éreztem, de nem tudtam megfogalmazni. Nevezetesen azt, hogy megöregedett a színészképzésünk. 

Rosner Krisztina könyvéről volna szó, mégis előtte magamról kell írnom. Nem a szokásos (és félig-meddig álszerény) bocsánatkérés ürügyén („Honnan veszem én, a színházat kizárólag gyakorlati oldaláról megtapasztaló valaki a bátorságot ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsak a színházat ilyen széles körű elméleti tudással megközelítő másvalakiről?”). Mert azt elintézhetném egyszerűen azzal, hogy így van, és kész. Véleményt mindenki alkothat, a felelősség azé, aki meg is hallgatja, el is olvassa azt.
Inkább csak idejében szeretném tisztázni, hogy a fent nevezett könyvet hol a színész, hol a színészképzéssel foglalkozó valaki, hol a színpadi szövegeket író másvalaki, hol pedig az éppen aktuális én olvastuk. (Úgy, ahogy ezt a rendhagyó recenziót is ők írják. Még akkor is, amikor az egyszerűség kedvéért egyes szám első személyben fogalmazok.)
Tehát ha olykor el is vesztem az idézetek, a nevek és utalások rengetegében, az kizárólag az említettek és nem Rosner Krisztina mulasztásából történhetett. Mert minden tiszteletem (a fenti valakikkel egyetemben) az övé!

Pedig az elején megijedtem. Nagyon hamar világossá vált számomra, hogy felelőtlen voltam, amikor igent mondtam Tompa Andrea megtisztelő felkérésére. Mert addig csak egy kis részletét olvastam a könyvnek, amolyan rövid ismertetőfélét. És volt abban egy megjegyzés David Zinder képzési rendszerének záró pillanatával kapcsolatosan, miszerint az ott megjelenő, mozdulatlanságában is megindító színész lesz a szerző kutatásának kiindulási pontja. Én viszont David Zindert ismerem! Dolgoztam is vele. Könyvét magyarra ültettem át. Szinte már szakembernek számíthatjuk magam. Tehát hiúságom, nagyravágyásom és végül adott szavam arra kényszerítettek, hogy ne csak belevágjak, hanem a végére is járjak e kalandnak. Amely a lehető legjobbkor jött. Munkámban körülbelül egy éve épp a jelenlét, a szünetek, a csendek váltak hangsúlyossá.

Ezek az egyre hangsúlyosabban létező valóságok (tudom, felelőtlen, „tudománytalan” szavakat használok!) arra is rákényszerítettek, hogy örökösen változó rendszeremben mégis próbáljam megkeresni azokat a szempontokat, amelyekre nap mint nap igyekszem felépíteni magam. Az éppen létező lény értelmében is. Színházi munkámban pedig jelen pillanatban ott tartok, hogy az őszinteséget és az ebből fakadó elemi hatást tekintem alapnak. Úgyhogy minden, amit a továbbiakban kijelentek, az őszinteségre és a belőle következő elemi hatásra való törekvésem szempontjából értelmezendő. Ezért is szerettem nagyon azt a megállapítását, miszerint a színészi jelenlét inkább kivétel, mintsem szabály. Mert úgy gondolom, hogy az a feltételezés, miszerint mindenkinek az életében megjelenik legalább egy olyan helyzet, amikor az illetőnek jelenléttel kell rendelkeznie, épp a kivételességet és nem az általánosságot hangsúlyozza. Függetlenül attól, hogy auraként vagy netán valami egészen másként értelmezzük a jelenlétet. Amely más értelmezésekre bőségesen akad példa a könyvben. Tessék elolvasni! Megéri!
De ez csak egy (az aurára vonatkozó kijelentés iránti szimpátia következetlenségéből adódóan) tetszőlegesen kiragadott mondat.

Egyébként hihetetlenül érdekes elolvasni egy olyan írást, amely – az általam képviselt olvasó habitusával ellentétben – a redukció ellen beszél. (Én szeretem sokkal egyszerűbben, pragmatikusabban tekinteni a dolgokat. Lehet, hogy a bennem lévő botcsinálta matematikus igyekszik mindent a lehető legcsupaszabb formára redukálni…) Érdekes találkozni egy olyan elmélettel, amelynek szerzője aligha volt huzamosabb ideig, ha úgy tetszik: hivatásszerűen „jelen” az általa kutatott témában. (Tudtommal Rosner Krisztina nem színész. Legalábbis a könyvből ez tetszik ki. Az elmélet következetességével és szigorával minősíti homályosnak Goodall definícióját, miszerint „a jelenlét nem más, mint energia, rejtély és fegyelem keveréke”. Mert színészként ez tökéletesen érthető! De ez is csak egy véletlenszerűen kiragadott mondat…)
A gyakorlati ember úgy érzi, hogy mindez csak szó, szó, szó… Pedig a kérdések közösek, valósak. Tényleg: mi van jelen? Ki van jelen? Mit színlelünk? Színlelünk mi színészek egyáltalán? Kinek van aurája? A színésznek vagy a karakternek? És a többi, és a többi, és a többi…
De az, ami innen nézve túlságosan is bonyolult, túlságosan is körülményes, csak azt bizonyítja, hogy egyre nagyobb a szakadás az elmélet és a gyakorlat között. Ők ülnek, és írják a magukét, mi játsszuk és csináljuk a magunkét. Ők kategorizálják a jelenlétet, mi igyekszünk megvalósítani azt. Ők rangsorolják a csendet, mi igyekszünk kitölteni. Sokszor úgy éreztem magam, mintha a rólam szóló orvosi konzíliumra csöppentem volna: tudom, hogy rólam van szó, hogy ott vagyok benne, az elhangzó szavakban, de semmit sem értek az egészből, nem ismerem fel magam benne.
És mégsem tudok szabadulni a könyv hatására feltámadt kérdésözöntől. Valóban, ha kimegyek tapsra, ki vagyok? Hatházi András, a személy? A színész? A szereplő? Engem kinek látnak? Egyáltalán: mit lát a néző? Ha soha nem vagyunk jelen igazán a saját életünkben sem, akkor hol vagyunk?
Nem tudom, mi a jelenlét! Legalábbis ahogy szavakba önteném azt, amit akkor és ott hirtelen tudni vélek, máris – én magam is – rettenetesen bonyolult és körülményes leszek. Nem tudom, mi az itt és most. Hozzáköthetők-e ezek a jelenléthez? A jelenléttel együtt nem kéne vizsgálni az én totális jelenvalóságomat is? A nézőét, aki látom, a színészét, aki játszom, a szereplőét, aki igazából még sincs jelen?
Reprodukált a színházi valóság? Az azonosulás mivel történik? Kivel történik? Kiben történik? Olvasom a könyvet.
Sok szép meghatározás.
Sok hangzatos név.
Hatalmas könyvészet!
És mind azt az érzést keltik, hogy egy adott jelenség (nevezetesen a jelenlét vagy a csend) létezik a róla szóló szavaktól függetlenül is. De minél inkább akarjuk megfogalmazni, annál inkább tűnik el.
Mondja a buta színész.
Aki csak azt tudja mondani, hogy így van ez, és akkor minek erről ennyit beszélni?

De kell!
Mert Rosner Krisztina könyve egy olyan dologra is ráébresztett, amit csak éreztem, de nem tudtam megfogalmazni. Nevezetesen azt, hogy megöregedett a színészképzésünk, Az a mód, ahogyan gondolkozunk a színészről és annak iskolázásáról. Persze jelenlegi állapotunk akár lemaradottságnak is tűnhet. De én azt tapasztalom, hogy máshol sem rózsásabb a helyzet.
Most ellentmondásosnak tűnhet, amit kijelentek: sajnos már túl sokat tudunk erről a feladatról. A színész képzéséről.
És a színész is túl sokat tud önmagáról. Alapos akar lenni, birtokolni kívánja az „anyagot”, de ezt csakis egyre objektívebb perspektívából tudja megvalósítani. Ehhez viszont ki kell lépnie abból, amit vizsgál. A szerepéből, önmagából…
Túl sok az elvárásunk a színésszel szemben! A színészt eltávolítottuk a színpadtól. Észrevétlenül a nézőtér irányába toltuk. Már inkább egy önmagára mint tárgyra tekintő mesterembert várunk el tőle, semmint egy eleven, saját egyéniségével, lényével törődő embert.
A színész ma már sajnos nem olyasvalaki, aki tudja (és belső szükségéből fakadóan el is várja) azt, hogy a színházi előadás befolyásolható legyen, ergo a kimenetele megjósolhatatlan maradjon az utolsó pillanatig. Az improvizáció az ő számára megvalósítássá lett, és megszűnt örökös készenlétnek lenni. A jövő kiszámíthatóvá és kezelhetővé vált!
A színész ma meghatározza, mekkora legyen a csend, hány másodperces a szünet, meddig kell emelnie a kezét, mekkora hangerővel kell megszólalnia, hány herzes az á – és csodálkozik: mért marad el a hatás?
Lehet, hogy azért, mert emberre hatni igazán csak ember tud? És nem az elv, a doktrína?
Úgy tűnik, hogy a szavak csak vitára ösztönöznek, és mindenképp eltávolítanak attól, aki kijelenti őket. Vagy azért, mert csodálni fogjuk, és nem tudunk hozzászólni, vagy azért, mert (még akkor is, ha egyetértünk vele) mi okosabbak vagyunk, és jobban, pontosabban tudjuk azt, amit kijelentett.

Ahogy haladtam előre a könyvben, egyre jobban láttam, hogy az, ami felé tartok, a nem csinálással függ össze. A várakozással. A csenddel. A jelenléttel. Ahogy Rosner Krisztina összefüggésbe hozta számomra Zindert, Bogartot, Barbát, Suzukit, Wilsont és a többieket, láttam, tudtam, éreztem, hogy ez is, az is – mindenik igaz addig a pontig, amíg nem kezdenek érthetővé válni. Ahogy kiléptek a „misztikumból”, szabályokat igényelnek, elméletté válnak, és a felállított minták követésére ösztökélnek. Külső szemponttá lesznek.
Jaj, rengeteg mindent jegyeztem fel olvasás közben! Itt egy-két aspektusát ha érintettem azoknak! Sajnálom, hogy kimaradnak, ugyanakkor azt tudom, ha elkezdenék írni róluk (vagy akár csak beszélni) – sose jutnék a végére. Így van ez jól, ahogy van!
Én örülök, hogy elolvashattam a könyvet. Örülök, hogy írhattam róla. És örülök annak, hogy Rosner Krisztina Vekerdy Tamás Zeami-értelmezésével kapcsolatos megjegyzése emlékeztetett arra, hogy fenntartásokkal fogadjak mindent. Még saját magamat is.

Rosner Krisztina: A színészi jelenlét és a csend dramatikus-teátrális játékai.
L’Harmattan, Budapest, 2012.