…négy pályamű, amely meg is valósul majd a következő évadban.

A négynapos tehetségkutató színházi szemlén nyolc 35 év alatti fiatal alkotó már kész munkája látható. Ez demonstrálja az áprilisban kiírt nyílt pályázati felhívás célkitűzéseit is: a 2013/2014-es évadban lehetőséget kap négy „titán”, hogy produkcióját megvalósítsa. Egy délutánt töltöttem el a rendezvényen. Részt vettem Boross Martin különleges színházi buszutazásán, de előtte szemle és pályázat kettősségéről Kulcsár Viktóriát, a rendezvényt kitaláló és szervező FÜGE elnökét kérdeztem.
Aki elmondta, hogy a pályázati kiírás, az egész TITANium úgy indult, hogy nagyon sokan megkerestek őket, lehetőségeket kereső végzős vagy már végzett fiatal színházi alkotók, látták tehát, hogy van tenni akarás. Hagyományteremtő céllal írták ki a pályázatot, szeretnék évente megismételni, viszont mivel ez az első alkalom, azt gondolták, hogy muszáj egy kicsit „megmagyarázni” a szakmának és a szélesebb közönségnek, hogy kikről és kiknek szól, kik azok a 35 év alatti titánok, akik meghatározói lehetnek a progresszív színházi életnek. Ezért a pályázattól szinteteljesen függetlenül összeállítottak egy szemleprogramot, mely szubjektív alapon szerveződött: a FÜGE munkatársai válogattak az elmúlt időszakban látott előadásokból. Arra figyeltek, hogy az alkotások a témaválasztás szempontjából újszerűek, bátrak és kísérletezők legyenek, de szűrő volt a szemle dátuma is, értsd: kik azok, akik el tudnak jönni. Pályázatot bárki szabadon beadhatott, akár a szemlerésztvevők közül is. A szemle tehát szinte teljesen független a pályázattól, hiszen a fellépők is benyújthatták a projekttervüket, melynek természetesen függetlennek kellett lennie a mostani szemleelőadásuktól. Több mint ötven pályázat érkezett. Az anyagnak tartalmaznia kellett szinopszist, rendezői koncepciót, alkotói névsort (hogy kikkel dolgoznának együtt) és technikai leírást a kivitelezhetőség miatt. Ez alapján dönt a kuratórium, hogy melyik az a négy pályamű, amely meg is valósul majd a következő évadban. A Jurányi mellett három partnerintézmény, a Thália, az Átrium és a Trafó vállalta, hogy anyagilag is támogatja a fiatalokat, és játszóhelyet biztosít a négy pályázatot nyerő projektnek. A helyszíneknek maga a kuratórium ajánl ki egy-egy előadást, amelyek szerintük a legígéretesebbek. De bíznak abban is, hogy a pályázat más játszóhelyek számára is érdekes lehet, ezért a Hátsó Kaputól a MU Színházon át a Szkénéig terjed az úgynevezett meghívottak köre, akik a győztes pályázatokon kívüli munkákat átnézik, hogy ha abból nekik még valami izgalmasnak tűnik, és tudnak rá forrást szerezni, akkor azok is megvalósulhassanak. A jövőre nézve azt tervezik, hogy a szemle műsorát a nyertesek munkái fogják adni. Nem lesz frekventált fesztiválközpont, mint most, mindenki a „saját helyén” (ahova a munka készül) fogja megmutatni magát. Ez a négyes kör még bővülhet a meghívottak választásaival, és akkor a négy előadásnál több, akár nyolc-tíz is bemutatkozhat majd a jövő évi szemlén.

Fotók: artus.hu

A szemlén látható darabok közül Boross Martin Promenád – városi sorsturizmus című előadása az egyetlen, amelyet a készülés egyes fázisaitól eltekintve eddig még nem látott közönség. Az Artus és a Stereo Akt produkciója a Placcc Fesztiválra készül, a TITANium szemlén lejátszott két alkalom az úgynevezett munkabemutató.

A Csepeli Munkásotthon elől induló buszjáraton mi, nézők is menekülő turistákká változunk, legalábbis a műsorfüzet alapján ezt a szerepet szánja nekünk a rendező. Ez azonban legfeljebb a külső szemlélők számára lehet értelmezési lehetőség, hiszen mi fejünkön fülhallgatóval passzívan üljük végig a 100 percet, és követjük a körülöttünk megelevenedő jeleneteket, hallgatjuk a fülünkbe játszott szövegeket, dallamokat. Nem veszítjük el tehát hagyományos nézői magatartásunkat, még akkor sem, amikor egy-egy alak felszáll hozzánk és egy darabig velünk utazik, esetleg a szemünkbe néz. (A kőszínházi nézőtér – közönség felosztásban is történt velünk már ilyen, amikor a színpad széléről ránk mutattak, vagy esetleg megkínáltak egy pohár itallal.) Ez azonban nem biztos, hogy az előadás kárára válik. Hiszen miről is van szó? Tavaszi vasárnap (ez esetben) délután Budapest három kerületében (XXI-XX-XIX., a könnyebbség kedvéért, Csepel, Pesterzsébet, Kispest) keresztül-kasul furikázunk egy busszal, és a legkülönbözőbb helyeken találkozunk ugyanazzal a néhány figurával: a narancssárga sortos futólánnyal, a csíkos ruhás terhes nővel, a turistalánnyal, a börtönből frissen szabadult sráccal, a valahová érkező bőröndös fickóval, az öngyilkosságra készülő szomorú lánnyal, a szerelő-szemetes munkás férfival vagy az elszökő beteggel és az őt üldöző orvossal. Nem sokkal indulás után egyértelmű lesz számunkra, hogy kik a mi embereink, ebben egy-egy feltűnő tárgy segít minket, mint a már említett rikító ruhadarabok vagy egy rózsaszín lufi, és utána már érdeklődéssel várjuk, hogy mikor fordulnak ki egy-egy panelház oldalán, mikor állnak ott egy-egy buszmegállóban. Mindamellett, hogy az ember megpróbálja megfejteni, hogy miként is lehetett ezt a szervezőmunkát elvégezni, hogy minden a helyén legyen, képes az élményt színházi előadásként kezelni. Vagyis „a színházi utazás” megjelölés lefedi a tartalmat. Adott a színpad: ez a három kerület. Adott a díszlet: az utcák, a terek, az összekötő utak. Adottak a színészek: az általunk megfigyelt figurák, akik kiemelődnek a háttérből (megtanuljuk kizárni az egyszerű járókelőket, ők csak festett rajzok a drapérián). Tudjuk, hogy mikor van jelenet, hiszen lelassul a busz, mint mikor a színpadon a fények kiemelik a néznivalót; vagy mikor háromszor kerülünk meg egy pici parkot, mint mikor háromszor ismétlődik a mozzanatsor előttünk a világot jelentő deszkákon. A vasárnap miatt kihaltak az utcák, mintha minden csak értünk, az előadás miatt lenne. Abból adódóan, hogy párbeszédet nem hallunk, a fülünkbe játszott dolgok és a látottak alapján következtetünk a történésre, olyan ez, mintha némafilmet néznénk aláfestő zenével, de ez nem billent ki minket az alapvetően színházi élményből.

Az „előadás” szerkezete keretes: oda érkezünk, ahonnan indultunk. Ezt a zeneválasztás és a hallott szöveg is erősíti, az elhangzottak szerint a visszafelé út mindig rövidebb, mint az odavezető. Az utazás elején elhintett szövegutalás később megelevenedik, meglátjuk a próbababával várakozó lányt a buszmegállóban, vagy a leugrásra készülő másik lányt a hídnál. A végén, a fináléban szereplőink találkoznak egy gyalogátkelőnél, együtt érkeznek vissza a Csepeli Munkásotthon elé a busszal, összehordják a kellékeket és így búcsúznak el.
Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy minket is látnak kívülről, vagyis kettős színházi előadásról van szó. A számunkra statisztaként jelentést nyerő járókelők, akiket mi is elhelyezünk a színházi térben, minket néznek, mint turistákra tekinthetnek ránk. De lehet, hogy ők is csak a színészeket nézik (hiszen a látványos színházi mozdulatok feltűnést keltenek), és legfeljebb csodálkoznak, hogy miért áll ott mellettük egy busz.

TITÁNium – nemes a cél – Tehetségkutató Színházi Szemle
Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2013. május 26-29.