„Célom rácsodálkozni az itt látottakra..."

Régóta hangsúlyozom, hogy nem szabad elengednünk erdélyi magyar testvéreink állítólag nélkülünk árva kezét, és milyen jól jön ez most 2013 júniusában, amikor is Budapesten ülve komputerem előtt tájékozódni próbálok a Pécsi Országos Színházi Találkozón történtekről:
„A Kolozsvár-Pécs útvonal testvérek között is kilenc óra. Busszal ez nagyjából a duplájának tűnik, de legalább van idő elgondolkodni azon, hogy merre tart az ember. Na, nem úgy szimbolikusan, hanem a realitás talaján maradva. És én, június 5-én éjszaka (majd június 6-án hajnalban) Pécs irányába tartottam, a XIII. POSzT megnyitójára.” – írja elcsété kolléga a Színpad.ro (www.szinpad.ro) felületén, és bár jómagam személyesen nem feltétlenül irigylem aktuális helyzetét, mégis elgondolkodom azon, hogy az általam szerkesztett internetes felületnek (amely a 46. évfolyamában járó, patinás Színház folyóirat honlapja) vajon mért nem telik egy Budapest-Pécs vasúti jegyre sem, és akkor a kiküldött munkatárs vagy külsős szerző cikkhonoráriumáról nem is beszélek. De nem siránkozom a magyar színház ünnepén azon, hogy a Színház.net egész évre annyi állami támogatást kapott idén, amennyi már majdnem megközelíti egy banki titkárnő egyhavi bruttó fizetését (és ez részemről nem bankellenes demagógia). Különben is, helyettünk is mennek Kolozsvárról: nekünk elég elolvasnunk más kollégák sorait, rutinos magyarországiakként képzeletben már benne is élünk a kárpát-medencei színházi rögvalóságban…
„Célom rácsodálkozni az itt látottakra: erdélyiként figyelni a magyarországi színházi pocsolya pezsgését vagy algásodását…” – folytatja lejjebb elcsété kolléga (teljes nevén: Lovassy Cseh Tamás, a Színpad.ro szerkesztője), aki még lejjebb egy transzilvánia-dekóder segítségével próbálja elmagyarázni, hogy miért tartja nagy dolognak egy megnyitót mondó politikus azt, hogy egy alig tízmilliós ország parányi színházi szakmájában két szervezet együttműködik (ti. a POSzT megszervezése érdekében). Példájában a dekóder az erdélyi magyar színjátszást képzeletben – feltéve, de nem megengedve – Markó Béla és/vagy Tőkés László színházára hasítja.

Fentiekkel szemben a magyarországi internetes – mértékadó – szaksajtó jó része leginkább MTI-stílusban regisztrálta a fesztivál kezdetét, ezennel mi is beállunk a sorba, és közlünk egy MTI-hírfoszlányt:

„Pécs, 2013. június 6., csütörtök (MTI) – Megkezdődött a 13. Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT). A több mint százötven programot felvonultató tíznapos fesztivál megnyitóján Halász János kultúráért felelős államtitkár hangsúlyozta: a magyar színházi világ biztonságban van. Halász János szavai szerint 2008-ban az előadóművészeti törvény elfogadásával és későbbi módosításával létrejött struktúra ma is biztosítja a magyar színjátszás intézményi kereteit. Kitért arra, hogy megszülettek a nemzeti intézmények, az előadóművészeti szervezetek pedig tavaly 10 milliárd forint társaságiadó-kedvezményt tudtak igénybe venni, ebből 6 milliárd forint támogatás a magyar színházi világnak jutott.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) kultúráért felelős államtitkára úgy vélte, a biztonsághoz szükség van arra is, hogy a különböző műhelyek kapcsolatot teremtsenek, együttműködjenek. Jó példa erre a POSZT, amelynek hátterében működtetőként a két nagy szakmai szervezet, a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság áll – mondta.
Az egyik belvárosi hotelban tartott hivatalos megnyitót követően jelmezbe öltözött színészek a Pécsi Nemzeti Színház elé húzták a Bodrogi Gyulát szállító ekhós szekeret.
»Én még ilyen ekhós szekéren életemben nem utaztam. Csodálatos! Ahogy ez ráz!« – mondta a találkozó díszvendége, a nemzet színésze az ünneplő tömegnek, amikor a térre ért. Bodrogi Gyula köszöntőjében arra kérte az egybegyűlteket, nézzenek az égre és mondják ki egyszerre a száz évvel ezelőtt született Gobbi Hilda nevét.”

poszt_megnyito_klmndy

Fotó: Kálmándy Ferenc / forrás: poszt.hu

Az első nap eseményei között jórészt protokollprogramok szerepeltek, míg a megnyitók, díjátadók után kezdetét vette a versenyprogram (mindenre kiterjedő részletes program itt olvasható: poszt.hu). Az első előadás, a Nemzeti Színház Anphytrionja előtt a Színház.hu-n megjelent egy előzetes Alföldi Róbert-interjú (annak apropóján, hogy a leköszönő direktor színészként szerepel a produkcióban), amelyben persze az igazgatóváltás is szóba került:
„Haragudtam magamra és Attilára (Vidnyánszky Attila – a szerk. megj.), mert azt gondolom, hiteles művészemberek nem asszisztálhatnak ahhoz, hogy szembeállítsák őket a másikkal, és nem engedhetik meg maguknak, hogy vélt vagy valós ideológiák mentén szálljanak harcba egymással. […] Élesen fájt, hogy elvesztettük az igazgatói pályázatot, mert az utolsó percig hittem abban, hogy nyerhetünk, hiszen kevés olyan kulturális intézményről tudok, mint a mostani Nemzeti, ami látványosan prosperál, sikerül megszólítania a fiatalokat, választ kínál arra, miként lehet társadalmi résztvevő egy színház.”

A híradást az első nap eseményeiről ezennel önkényesen le is zárom, annál is inkább, mert a második nap taóról szóló szakmai vitája már markánsabb fogalmazásra késztette a színházi publicistákat. Zsedényi Balázs a 7ora7.hu felületén Halász államtitkár boldog biztonságot sejtető megnyitója másnapján megejtett „vitaindítójáról” például egyenesen azt írja, hogy „már az első pillanattól kezdve a semmit mondás kérlelhetetlen igényével lépett fel, és ezt hosszútávon nagy biztonsággal meg is tudta tartani”. A tao-vita egyébként szerintem legérdekesebb és legtitokzatosabb fejezete az, hogy többen nem létező makaói, mexikói és azerbajdzsáni előadások után felvett tao-támogatásokat emlegettek rosszallóan, amire Kiss János, a Győri Balett művészeti vezetője úgy reagált, hogy „kikéri a szakmája nevében, hogy azok a bizonyos fantomcégek azzal, hogy nagy részben táncelőadásoknak vannak álcázva, ezek a »köztörvényes bűnözők« rossz fényt vetnek a táncéletre…

posz_hamlet

Hamlet / fotó: Nagy Marcell

A Színpad.ro második napról szóló híradásai (szintén elcsété kolléga tollából) ezúttal teljesen összezavartak. Az még hagyján, hogy az előző napi előadásokról folyó szakmai beszélgetésről ez a véleménye: „Nem beszélnek semmiről, ami kellemetlen lenne, amivel valakit megbánthatnak: a sérülékeny lelkek szentsége – úgy látszik – mindennél előbbre való. Így maradnak a klisék: »Nagyon jó volt az előadás.«, »A díszletek nagyon különlegesek voltak, nem beszélve a jelmezekről!«, »A színészi alakítások igazán energikusak voltak, nem is értem, hogy lehet ezt bírni.«.”. De hogy Zsótér Sándor Hamletjéről így nyilatkozik: „a közel három óra után érzem: a magyar színjátszás meg van mentve, tehetségekből nincs hiány”; Vidnyánszky Attila Bolha a fülbe-rendezéséről pedig ez a véleménye: „Végtelenül idegesít Georges Feydeau bohózata, no meg az a fajta színház, melyet ez a darab megkövetelhet. Könnyed, péntek esti habcsók ez, amitől – ha nem vigyázunk – nagyon hamar megcsömörlünk. Hiába látunk pontos, koncentrált színészi alakításokat, egy-két igazán jól kidolgozott poént, nem tudom nem észrevenni, hogy ez a történet (és ez az adaptáció) poros. Minden enyhén dohos, a maga korhű jelmezeivel és díszletvilágával együtt. A közönség egy része nevet, másik része – szünetben – ezt kérdezi: »És akkor ilyen lesz az új Nemzeti?«.” – nos, ezeket az anyaországi viszonyokra kalibrált saját dekóderem eleinte képtelen volt értelmezni. Meg is rémültem először, hogy a nemzetrontó posztmodernizmus színházkritikus-ügynökei már Erdély-szerte is szervezkednek, de aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen, mert – nemzeti kormányunk minden igyekezete ellenére – a hazai debilidióta politikai megosztottságunkat még nem sikerült importálnunk a nálunk kulturáltabb Transylvaniába. Ezért ott a színházkritikusok a saját véleményüket írják meg az előadásokról. Velük szemben az anyaországi tollforgatók és véleményformálók nemzeti fele elbűvölt alattvalóként borul le a nagy magyar(teátrumi) színházcsinálók előtt, a másik, liberális-kozmopolita oldal kvalifikáltjai pedig ájultan hozsannázzák az általuk szenttehénként tisztelt rendezők közepesre sikerült produkcióit is. A lényeg, hogy a saját kutyánk mindig zseni, a kölyke pedig szinte makulátlan, míg a másiké meg tudatlan, és rémes torzszülöttet fial.

poszt_bnyavz

Bányavíz / fotó: Simara László

A harmadik napról informálódva tovább élveztem a „hogyan nézünk ki kicsit messzebbről”-játékot, melyet egyfajta tükörként is melegen ajánlok mindkét oldal magabiztos véleménynyilvánítóinak. Annál is inkább, mert a híradásokból az tetszik ki („a harmadik napon a legnehezebb”), hogy a fesztivál máris kicsit leült. Az MTI egyedül a Látványtér 2013 – Az Év Díszlet- és Jelmeztervezője című kiállítás megnyitójáról közöl POSzT-os hírt, a Színház.hu is ezzel kapcsolatban jelentetett meg friss hírt és gyorsinterjút. A 7ora7.hu szakavatott blogírója viszont felkapja az aznapi szakmai beszélgetés főtémáját, hogy tudniillik miért nem jutnak el értékes színházi előadások vidéki kultúrházak színpadjára.

Végezetül utoljára is a Színpad.ro rövid összefoglalóját ajánlom, amelyben az „erdélyi rácsodálkozó” észreveszi, „hogy a magyarországi szakma egy része tüntetőleg otthon maradt.” Mindemellett „hazai terepen” kimunkált hozzáértéssel szellőztet meg néhány figyelemre érdemes gondolatot Székely Csaba Bányavízének felolvasószínházi előadásáról:

Bányavíz csordogált a kultúra lövészárkaiban

 Túlzásokba nem akarok esni, de ennyi olvasás után megfogalmazódott bennem egy történelmiblődli-gondolat: nagy kiszúrás lenne az érintett határon túli magyarokkal, ha Erdélyt valahogyan visszacsatolnák Magyarországhoz…

2013. június 9.

Facebook Comments