Komoly eredmény, a legfontosabb, hogy az árvíz Magyarországon nem követelt emberáldozatot. Ám ez örömteli hírt Blum Tamás, a hetvenes években Svájcba emigrált kitűnő magyar karmester óta színházakban más értelemben használják. Amikor a kritikus szellemű szakembert arról kérdezték, milyen volt az előadás, amelyet látott, gyakran válaszolt így: emberéletben nem esett kár… Mintha az idei POSzT-nak is ez lenne a legnagyobb eredménye. Mindezt persze önkényesen feltételezem, önkényesen kiválogatott sajtóközlemények alapján.
A 7ora7.hu munkatársai az utolsó előtti napon kis közvélemény-kutatást is végeztek („a legkülönbözőbb emberekkel beszélgettek” a mostani és a majdani POSzT-ról), az eredményt Ugrai István így összegzi:
„A vélemények nagyon szórnak ugyan, onnan kezdve, hogy a legjobb előadás a Bolha a fülbe volt (gyanítom a provokációt), addig bezárólag, hogy a POSZT-ot föl kell számolni és a helyét sóval kell bevetni, de a jelentős többség – hangsúlyozom: ez szubjektív vélemények összesítése – az idei fesztivált összességében rosszul sikerültnek tartja. Elsősorban a versenyprogram miatt: az elvileg a legjobb magyar előadásokat felvonultató válogatás ugyanis zömében középszerű vagy rossz előadásokat tartalmazott. Van, aki azt mondja, a válogatók magukban kiosztották előre a díjakat, van, aki szerint egyszerűen rossz ízlésről van szó, a legvalószínűbb verzió a legegyszerűbb: a tájékozatlanság (a válogatók ketten együtt mindössze 150 előadást néztek meg), ráadásul nemigen voltak-vannak képben a magyarországi és határon túli színházak mindennapjaival, működésével, művészeivel, alkotóival kapcsolatban. Így adódhatott, hogy rácsodálkoztak egy tíz éve már bemutatott formabravúrra vagy a helyi közönségen kívül (sajnos) kevéssé ismert jelentős színészre, ami okán nem a legjobb előadások kerültek be a versenyprogramba, hanem olyanok, amelyek egy-egy jó (elismerendő) teljesítményen túl nemigen érdemesek az országos fesztiválfigyelemre.
A másik jellemző vélemény a politikai megfelelésvágy – más magyarázatot valóban nehéz találni a debreceni fiaskóra…”

És arra vajon milyen magyarázatot lehetne találni, hogy a válogatók miért tájékozatlanok, mért nincsenek képben, miért néztek kevés előadást? Még a megszépítő messzeségből is úgy néz ki, hogy az idei POSzT körül egyetlenegy ambíció és/vagy érdek munkálkodott: az tudniillik, hogy nehogy a másik oldalé legyen a rendezvény. Az ugyanis a kisebbik baj, ha „zömében középszerű vagy rossz előadásokat” lát a közönség (és a szakma), a lényeg, hogy nehogy a másikak valódi vagy kvázi diadalt arassanak. Ez utóbbit (mármint bárkinek vagy bárminek a diadalát) legkönnyebben a rendező színházi szervezetek kompromisszumán alapuló langyos válogatással lehet elkerülni, középszerű fesztiválon középszerű előadásokkal ugyanis csak középszerű sikerek és/vagy botrányok érhetők el.

Jóembert keresünk / forrás: poszt.hu

A biztonsághoz szükség van arra is, hogy a különböző műhelyek kapcsolatot teremtsenek, együttműködjenek. Jó példa erre a POSZT, amelynek hátterében működtetőként a két nagy szakmai szervezet, a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság áll – mondta a megnyitón a kultúráért felelős államtitkár. Színvonalas, érdekes, jó hangulatú volt a szombat este zárult Pécsi Országos Színházi Találkozó. Rendkívül színes, sok stílusban és különböző irányzatokban megmutatkozó, gazdag versenyprogramot láthatott a zsűri és a közönség – ezt pedig Nagy Viktor rendező, a szakmai zsűri elnöke állította a fesztivál után az MTI-nek adott nyilatkozatában. E jelentéses nyitó, illetve záró mondatok is megerősítik, hogy idén a közös szent cél pusztán a túlélés volt. Ehhez asszisztált mindenki, ahogy az a zsűri döntéséből is látható.

„Nagy Viktor a zsűri munkájáról elmondta: döntésükben szerepet játszott, hogy a különböző színházi irányzatoknak helyet adjanak. Hozzátette: a zsűri örömmel fogadta a sok fiatal színész, alkotó előre törését, és ez látszik is az eredményeken. »Bár sok vita volt, a nagy teljesítmények egyértelműek voltak. Nem volt túlságosan nehéz dolga a zsűrinek« – fogalmazott.” (MTI)
Annál nagyobb meglepetés a vígszínházi Jóembert keresünk győzelme. Az előadást ugyanis a bemutatója után – finoman fogalmazva – nem méltatta elismeréssel a kritika, sőt… Korántsem akarok ünneprontó lenni, de a Színház.net kritikáját idelinkelem:

Szégyen

A döntés mögött jómagam – rosszmájúan – elvtelen, politika által (is) befolyásolt kompromisszumot sejtek. Szerintem a zsűriben volt olyan, aki a legjobb előadás díját legszívesebben Mundruczó Kornél Szégyenének adta volna – de ezt nem merték megtenni; és akadhattak olyanok is, akik Vidnyánszky Attila Bolha a fülbe című előadását szerették volna kihozni győztesnek – de ezt meg nem tudták megtenni. Ilyenkor jön jól egy Jóembert keresünk-féle produkció, mely – a kritikák szerint – sem ide, sem oda, úgy általában sehova se sorolható (nézőpont kérdése például, hogy progresszív elgondolkodtatónak, vagy didaktikus szórakoztatónak minősül-e), a rendezője külföldi, direktor-főszereplőjének a legjobb alakítás díja is odaadható (még ha az alakítás is élesen megosztja a nézőit-értékelőit). Mindenesetre a zsűrit ide- vagy odahúzás vádja nem illetheti, annál is inkán, mert a „döntésükben szerepet játszott, hogy a különböző színházi irányzatoknak helyet adjanak”.

Eszenyi Enikő

Nem szolgálja az érdemi, tartalmas közeledést, hogy Vidnyánszky Attila a fesztivál után inkább vérbeli politikusként, mint színházcsinálóként nyilatkozott a Dunántúli Naplónak. Mondandóját ugyanis lényegre mutató, minőségi elemzés helyett a saját nyereség felmutatása, a vélt pozitív változás kidomborítása jellemzi: „látni kell, hogy a POSZT komoly átalakuláson megy át több mint egy éve” (értsd: próbálják a fesztivált a Magyar Színházi Társasággal együtt megújítani, felfrissíteni); valamint: „rettenetesen boldog vagyok, hogy ugyan egy évtized úgy zajlott le, hogy a vidéki színházak nem kaptak mindig megfelelő teret itt, de a Teátrumi Társaság belépésével ez megváltozott, s ez jót tett az egész magyar színházvilágnak”. Végül az alábbi idézett megjegyzésében talán némi kritika is lappang: „Egy nagyon finom műszert kell működtetni a válogatásban, hogy semmi ne maradjon ki, ami meghatározó, újszerű a közönség vagy a szakma szemszögéből.” Ez akár azt is jelentheti, hogy idén nem működött makulátlanul a finom műszer.