…éppen a cseh színház mintha távolabb állna tőlünk, mint, mondjuk, a román vagy a német, a lengyel vagy az orosz. 

„Csekkold!” címmel Lucie Málková találta ki, szervezte meg, vezényelte le a cseh színházi fesztivált Budapesten, a Katona József Színházban. Ő az, aki 2009 őszén szép nagy bukást rendezett a Pesti Színházban A nő vágya címmel. Pedig szavahihető tanúk szerint a Zola regényéből Miloš Stedron zenéjével készült „radikális musical” Prágában, ugyancsak Málková rendezésében, színészhallgatók előadásában remekül működött. Aki ott betegre röhögte magát, dermedten ült a pesti bemutatón. Az ifjú rendező hölgynek még a Vígszínház művészeibe sem sikerült egy csöppnyi prágai szellemet lehelnie, nemhogy a pesti közönségbe. Nem sokkal később, 2011 júniusában Botho Strauß Titus Andronicus-változatát rendezte meg a Zsámbéki Színházi Bázis bokrai, gödrei, bunkerei közt, nagyon elevenen, hatásosan, hátborzongató, néha viszolyogtató részletekkel, de összességében lenyűgözően.
Mindezt már csak azért is érdemes tudni, mert a háromnapos vendégeskedés összesen hét produkciója nyilvánvalóan az organizátor személyes ízlését tükrözi, tehát a cseh színháznak is egy sajátos szeletét képviseli. És még az sem lehetetlen, hogy éppen olyan szeletét, amelyik különösen távol esik tőlünk. Mert általában szeretjük a cseh szellemiséget, szeretjük a Švejket és szeretjük Hrabalt, szeretjük a cseh filmeket és nem is csak Menzeléit. De éppen a cseh színház mintha távolabb állna tőlünk, mint, mondjuk, a román vagy a német, a lengyel vagy az orosz. A cseh színház mintha abban a nagy európai fesztiválhálózatban sem játszana komoly szerepet, ahol a világsikerek születnek, így aztán cseh színházak vendégjátékai sem éppen gyakoriak. Csak Eszenyi Enikő ápolja kitartóan prágai kapcsolatait a Vígszínházban, s ennek van is eredménye, a Prágai Nemzeti Színház igazgatójának, Michal Dočekalnak korábbi rendezése, a Mikve nagy sikert aratott, a legutóbbi évadban pedig a Jó embert keresünk alighanem a Vígszínház legkorrektebb, legízlésesebb előadása.
Ránk fért tehát az alaposabb ismerkedés a cseh színházzal, a cseh drámákkal, még akkor is, ha ezúttal egy sajátos szemszögből készült választékát láthattuk. Már az első este első produkciója – a brnói Feste Színházé – legalábbis szokatlan élményt kínált: Havel levelet ír Husáknak címmel mozgásszínházat. Egyébként Fókuszban … a múlt címmel és „Ne feledjük a múltat, nehogy a megismételt jövőnkké váljon” mottóval mintegy kijelölte a fesztivál szélső pontjait. Az erősen intellektuális, ideologikus-politikus szellemet és az irracionális-abszurd-groteszk humort. Havel 1975 áprilisában írt szövege, amelyet a háttérre vetítenek magyarul, nem egyszerű politikai irat, nincs benne semmi szokványos demagógia, nincsenek benne szabadságharcos jelszavak. A diktatúra következményeinek intellektuális, filozófiai elemzése két évvel a Charta ’77 mozgalom megindulása előtt. Mi lesz az emberből, a társadalomból, a hazából, a nemzetből egzisztenciális nyomás alatt? A vetítővásznon hol soronként vízszintesen vagy éppen függőlegesen futó, hol egy tömbben megjelenő szöveg előtt két fiatalember, Pavel Gajdoš és Jan Grundman cirkuszt, ha úgy tetszik, újcirkuszt mutat be. Kezdetben csak fókaszerűen csúsznak-másznak, vetődnek, aztán hol bohóckodnak, hol kunsztokat adnak elő, később körhinta-lovakat terelgetnek. Az egyórányi változatos, érdekes, lendületes, humoros mozgásanyag elég távolról kapcsolódik a szöveghez, semmiképpen sem illusztrálja, de nem is ironizálja. De ha mégis, akkor nagyon áttételesen, legfeljebb ellenpontozva utal rá. Jiří Honzírek rendezése, Kateřina H. Hanzliková koreográfiája leginkább bohóckodva gúnyolódik az egész emberi világon, beleértve azt is, amiről a levél beszél, de talán magát a levélírás gesztusát is.
Ugyanazon este másik produkciója nem kevésbé politikus, nem kevésbé intellektuális, és nem kevésbé érzékletes. Csak éppen mindenben más, kivéve a dokumentatív jelleget. A Halál, tánc… cím kortárs operát rejt. Aleš Březina zeneszerző (a librettót Jiří Nekvasillal együtt állították össze) egy 1950-es koncepciós per iratait énekelteti el. A Prágai Nemzeti Színház előadását Jan Hřebejk rendezte filmre – a Kamrában ezt vetítették. A dokumentumok kissé mechanikusan, kiszámíthatóan sorakoznak, tulajdonképpen csak a halálra ítélt korábbi polgári politikusnő lányának és apjának kegyelmi kérvénye igazán megrendítő szöveg. Az összeállítás és a zene leleplező, de egy eléggé ismert mechanizmust jellemez különféle oldalairól. Láthatjuk-hallhatjuk az ügyet koholó hatóságot, az áldozatot és a manipulált közvéleményt – a Kühn gyermekkar, a Purpur együttes és a Canti di Praga kórus tagjai viselik arcukon hol az előírásos, kényszerű derűt, hol a dermedt, merev közönyt. Két nagyszerű énekes színész teszi igazán érdekessé, jelentőssé az előadást. Jan Mikusek kontratenorja és újság öltönye kitűnően jellemzi a nyomozást vezető hivatalnok álságos ügyködését, Soňa Červená pedig szinte rezzenetlen arccal képes hol az elveiben rendíthetetlen áldozat, hol a könyörtelen ügyész, hol a részvétlen bíró szövegével azonosulni.
A második estén Fókuszban … a jelen cím alatt négy drámával ismerkedhettünk meg felolvasó színházi formában. Ez azonban így pontatlan. A négy produkció legalább háromféle módszerrel készült, és eléggé különböző készültségről is tanúskodott. Az elsőként előadott darabot, Roman Sikora (Takarodj, Antigoné! című művét 2000-ben bemutatták a MU Színházban) Reggeli Leviathannal című alkotását korábban csak rádiójátékként adták elő, és Kovács D. Dániel rendezésében is egy rádiójáték felvételét látjuk. A színészek papírral a kezükben belógatott mikrofonokba beszélnek, és akinek éppen nincs szövege, az gondoskodik az ajtócsapódás hangjáról, a rendező pedig az elektronikus vezérlőpultnál játssza mikrofonba a csak zörejek, morgások, brummogások formájában hallható címszereplőt. A darab egyébként szellemesen didaktikus dialógusokban a manipulációnak és az erőszaknak szinte ugyanazt a világát ábrázolja, mint előző napi Havel-levél és az opera, csak éppen kapitalista változatban, ami legalábbis megkérdőjelezi az idézett mottó („Ne feledjük a múltat, nehogy a megismételt jövőnkké váljon!”) teljes komolyságát. Bár itt nem a rendőrállam, hanem a pénz gyakorolja azt az egzisztenciális nyomást, amelyről Havel is szólt. A reggelire érkezőket a bibliai szörny komornyikja (Takátsy Péter) révén (vagy maga a komornyik a meg nem jelenő úrra hivatkozva) megalázza és megvásárolja. A vendégeknek vicces feladatokkal kellett készülniük: az énekes sztár (Jordán Adél) pingvint játszik, az újságíró (Dankó István) időnként önmagát gyalázza, az angol miniszterelnökasszonynak (Rezes Judit) pornográf szöveget kell felolvasnia, lehetőleg átéléssel, a munka nélküli munkás (Lengyel Ferenc) erélyes ökölcsapásokkal, de ha kell, kézlevágással is bünteti azokat, akikkel Leviathan úr (vagy a komornyik) elégedetlen. Viszont jutalmat is kap mindenki: a miniszterelnök az újraválasztás ígéretét, az újságíró főszerkesztői állást, az énekesnő húszéves fix szerződést, a munkanélküli luxusvillát és ráadásképpen az énekesnőt. Jelen van még egy folyvást aggályoskodó professzor is (Szacsvay László), akiről kiderül, hogy renitens szocialista nézetei miatt már minden rendes egyetemről kirúgták, s valami távoli, vidéki tanszéken tengődik. És ő vicces feladatot sem kapott. Csak utólag derül ki, miután elmondja dühös filippikáját az egész rendszerről, hogy ez volt az ő vicces feladata.
A mai viszonyok közt ugyancsak kidolgozott előadásnak számíthatna az, ahogyan David Nejedlý és Stanislav Jiránek Fehér buzogány, avagy a végleges megoldás! című darabját előadták, ha a játszók nem tartották volna kezükben a szöveget. Az, hogy lényegében civil ruhában, valami jelmezfélét csak olykor magukra kapva, asztalokból, székekből összetologatott díszletben játszottak, manapság aligha különlegesség. A szegénység is erre kényszerít, de a stilizációs szokások is kedveznek az ilyen megoldásoknak. A program szerint szeptemberben Zsámbékon láthatjuk majd a kész változatot. A darab egyébként nagyon súlyos és fontos témával, a cigányokhoz való viszonnyal viccelődik, pimaszkodik, bolondozik. Mégpedig – bizonyára Korpic Gertrud Mária remek magyarítása jóvoltából is – éppen úgy, mintha nálunk járnánk. Leszámítva persze a gátlástalanul bolondos-játékos szellemet, amivel a szerzők kigúnyolják, sőt szinte elütik az egész problémakört. Elöljáróban Fekete Réka-Thália bűbájosan csereberéli az unokáinak mesét mondó magyar és cigány nagymamát, aztán egy egyetemista lány (Koncz Andrea), aki a kisebbségi és az extremista csoportokat szeretné tanulmányozni, lavírozgat egy cigány (Fekete Zsolt) és egy fehér (Tasnádi Bence) fiatalember között, aki ráadásul a Fehér Buzogány nevű harcias rasszista csoport vezetője is. Fölbukkan egy prostituált cigánylány (Koncz Andrea) és egy élelmes cigányból (Kovács Annamária) meg egy bamba magyarból (Orbók Áron) álló tolvaj vegyes páros. Az előadást Lucie Málková maga rendezte, és szerepösszevonások révén is gondoskodott a minél nagyobb zavarról. Mindenesetre előkészít a befejezésre. A végül meglelt megoldás ugyanis nem egyéb, mint hogy amikor szemtől szembe kerül egymással a lányért vetélkedő cigány fiú és a rasszista bandavezér, a végső leszámolás közben addig kóstolgatják egymást, míg szerelmesen összegabalyodnak. Összességében kiadós nyelvöltés az egész. Annak nem is rossz.
A másik két darabot felolvasásként hallgattuk, ahol a szerzői utasításokat is elmondták (akinek éppen nem volt más dolga, vagy maga a rendező). Ezekre már nem sikerült maradéktalanul felkészülni, néha azt nem tudták, ki következik, néha a szöveget vétette el valaki. De azért erről a két darabról is sikerült képet kapnunk. Alice Nellis Árvizek című dolgozata a 2002-es emlékezetes prágai árvíz ürügyén veszi elő azt az ősi kaptafát, amely szerint rendkívüli helyzetekben kiborulnak a családi bilik, vagy illedelmesebben fogalmazva: kiesnek a csontvázak a szekrényből. Egy testvérpár, két merőben különböző jellemű nővér kerül össze a veszélyhelyzetben, és rövid idő alatt csak a következők derülnek ki: az egyiket, a bizonytalant, gátlásosat (Jordán Adél) csalja a férje (Kocsis Gergő), a másiknak, a határozottnak, talpraesettnek (Pálmai Anna) rövidesen megszületendő gyermeke nem a férjétől (Dankó István) van, továbbá már az időnként színre lépő halott szülők között sem volt rendben minden, a mama (Kiss Eszter) is csalta a papát (Szacsvay László), így a nővérek is legfeljebb féltestvérek. Az árvíz még közéjük sodor egy evakuált süketnéma fiatalembert (Tasnádi Bence) is, akit a megcsalt nővér megkíván, és akivel, ha minden igaz, összes félelme, aggodalmaskodása dacára új életet próbál kezdeni. A darab közhelyek eredetieskedő, de ügyesen pergetett gyűjteménye, kétségkívül valami helyi, prágai levegővel.
A negyedik darab szerzője, Petr Zelenka nem ismeretlen nálunk. Hétköznapi őrületek című darabját összesen négy változatban is láthattuk. Játszották a kaposvári egyetemisták 2003-ban Réthly Attila rendezésében, bemutatták a Kamrában (2005-ben, Gothár Péter rendezésében) és Szegeden (2011-ben, Balikó Tamás rendezésében), de a hangját igazán alighanem a prágai Dejvické Divadlo előadása találta el, amelyet 2003-ban a Kortárs Drámafesztivál keretében a Merlinben láthattunk. Megtisztulás című darabja talán egy kicsit még őrültebb történet. Egy középkorú író (Kocsis Gergő) bevallja a barátjának (Lengyel Ferenc), hogy megerőszakolt egy kisfiút, egy válófélben lévő ismerős házaspár (Takátsy Péter és Pelsőczy Réka) gyermekét. Az esetet maga számára is váratlannak mondja, bár alaposan előkészítette: mind a feleségét, mind a náluk vendégeskedő áldozatot gondosan elaltatta, úgyhogy senki sem tud semmit. Ám őt furdalja a lelkiismeret, hol a rendőrségre menne, hol a feleségének (Rezes Judit) vallana. Végül a Megtisztulás elnevezésű tévéműsor mellett dönt (riporter: Pálmai Anna), el is mondja a történetet, ám kiderül, hogy a műsor nem egyenes adásban ment. A felolvasott, alaposan meghúzott változatból nem egészen világos, vajon a darab mennyiben akar a kifürkészhetetlen emberi természetről és mennyiben a médiamanipulációról szólni, többször fölmerül ugyanis, hogy a botrány milyen jól jönne a kevéssé sikeres író pályafutásának felíveléséhez. Mindenesetre hepiend: hősünknek a feleségével is sikerül szeretkeznie, befejezésül pedig egy idióta tévéműsor vezetőjeként látjuk. Az irónia ezúttal is nyilvánvaló – talán túlságosan is.
A harmadik estén mintha visszatértünk volna a kezdethez, a cirkusszal kísért Havel-levél szelleméhez és módszertanához. A Brnói Nemzeti Színház Europeana című előadásában ismét ideologikus, elvont szöveg társul hozzá furcsán illeszkedő, groteszk játékkal. Az 1985 óta Párizsban élő Patrik Ouřednik magyarul is több kiadást megért szatírája A XX. század rövid története alcímet viseli, úgyhogy figyelmetlen könyvtárosok a történelmi munkák közé sorolják, holott gúnyirat az részben magáról a történelemről, de legalább annyira a történelem kommentálásáról – újságcikkektől a történetfilozófiáig. Hol alulnézetből, hol nagyon is magasról pillant az emberiség összteljesítményére. Az első világháborúban elesettek kilométerben mért összhosszával indul, de a relativitáselmélettől a megváltó ideológiákon át a világvége-jóslatokig és a történelem végét fejtegető elméletekig roppant szellemesen és nagy szakértelemmel gúnyolódik a múlt század csaknem minden fontos eseményén és a hozzájuk fűződő elméleteken. Dora Viceníková dramaturg nyilvánvalóan a hallás után könnyebben követhető, szóval színpadképesebb mondatokat, gondolatfutamokat válogatta ki a könyvből, de valószínűleg pénzfeldobással se veszthetett volna sokat. A szöveg minden apró részlete roppant mulatságos. Jan Mikulasek rendező nem bohóckodó akrobatákat, hanem öltönyös-kosztümös hivatalnokokat rendelt a szöveg elmondására és közben mindenféle játékokra. Mintha értekezletre, sorsdöntő fontosságú tanácskozásra gyűlnének össze, úgy látnak a produkcióhoz a színészek, de hamarosan furcsán kezdenek viselkedni. Elesnek, elájulnak, elalszanak, énekelnek, artikulálatlanul hörögnek, röfögnek-vinnyognak, jönnek-mennek, üldögélnek, levetkőznek. Néha illusztrálnak is, de cselekvésük többnyire csak távolból követi, amit mondanak. Egy biztos, a játék legalább olyan groteszk, mint a szöveg. És csaknem ugyanolyan mulatságos.
Nem gondolom, hogy a Csekkold! fesztivál három napja alatt mély ismereteket szerezhettünk a cseh színházról, még azt sem, hogy revelatív remekművekkel találkoztunk volna. De azt hiszem, hogy a szellemi szabadság számunkra nem éppen mindennapos magaslati levegőjébe szagolhattunk bele.