Mert semmi okunk feltételezni, hogy a bábosok politikai, művészeti és világnézete egységesebb lenne, vagy a generációs féltékenység alacsonyabb hőfokon lobogna, és mégis: a fesztivál légkörének tanúsága szerint a szakmaiság felülírja az indulatokat… 

Hiába Kleist, Craig, Kantor vagy akár Brecht, nálunk Hevesi Sándor és ki tudja még hány jeles színházi alkotó figyelme, valahogy a bábos műfaj mindig is a perifériára szorult a nyugati világ színházában. A helyzet jórészt változatlan, sőt idehaza a bábszínház még a nyugat-európai megítéléshez képest is komolyabb karanténban sínylődik. Esztétikai előítéletek és tartalmi félreértések övezik, pedig a Magyarországi Bábszínházak XI. Találkozójának kínálata szerint izgalmas vizualitást ötvöz komoly tartalmakkal, s miközben a szemünk előtt újul meg, nem téveszti szem elől a hagyományait sem. Szintén a szemle fontos élménye, hogy mintha a bábművészek világát még a szakmai elhivatottság, sőt a prekoncepcióktól mentes művészi kíváncsiság irányítaná, mintha érdeklődnének, sőt ismernék is egymás munkáit, hovatovább még szóba is állnak a másikkal. A zsűri tagjai között Veres András bábrendező mellett színházi életünk két fontos szereplője, Schilling Árpád és Tasnádi István, sőt a lengyel Marek Waszkiel személyében a hazai bábos életet jól ismerő külföldi szakértő is helyet kapott. Hazai színházi szemlén ritka ez a nyitottság a rokon szakmák és a külső szemek felé. Ahogy ritkaság a találkozó szakmai beszélgetésein uralkodó józan elemző légkör is, ahol sértődések nélkül lehet vitatkozni és eszmét cserélni. Üde színfolt abban a helyzetben is, amikor a magyar színházművészet zöme a végzetes megosztottság ingoványában, vélt és valós sérelmek hagymázas párájában, sértődések lidércfényei között acsarkodik, és energiáit pozícióharcokra vesztegeti, ahelyett hogy művészi innovációba fektetné, ahogy a bábosok teszik. Mert semmi okunk feltételezni, hogy a bábosok politikai, művészeti és világnézete egységesebb lenne, vagy a generációs féltékenység alacsonyabb hőfokon lobogna, és mégis: a fesztivál légkörének tanúsága szerint a szakmaiság felülírja az indulatokat, nem csoda, hogy hatékonyabbnak és kiegyensúlyozottabbnak látszik a bábszínházi struktúra, amely felhalmozott energiáinak serkentő elevenségét elsősorban az előadásokra tartogatja.
A kecskeméti Ciróka Bábszínház, jelenleg Kiszely Ágnes igazgató vezetésével, kétévente organizál magyarországi bábos seregszemlét, amelyre nincs előzetes válogatás: a bábszínházak maguk nevezik legjobbnak vélt előadásaikat. A demokratikus szerveződést nyilván segíti a bábos szakma átláthatóbb mivolta, számbeli kisebbsége, de maga a rendszer is egészségesebbnek tűnik. Például ellenáll a szervezeti működés alapján való kategorizálásnak, nem aposztrofál külön kő és független bábszínházakat, az egyéni alkotókat, alkalmi szerveződéseket nem fitymálja le a társulati működés piedesztáljáról. A főváros és a vidék viszonya is kiegyensúlyozottabb: több vidéki társulat (Szombathely, Győr, Kecskemét vagy Debrecen) komoly ellenpólusát képezi például a Budapest Bábszínház vagy a Kolibri kínálatának mind a társulat, mind az előadások minősége tekintetében. A fiatalabb rendezők zöme fővárosi kötődésű vendégművész vidéken, az idősebb generáció viszont főként vidéki bázisokról látogat budapesti rendezésekre. Nagy a pezsgés, a körforgás, ami az egymás iránti figyelmet is serkenti. Láthatóan azok a műhelyek képviselik a komolyabb művészi energiákat, melyek hagyományaik őrzése mellett is nyitottak a generációs megújulásra: Szombathelyen és Egerben fiatal társulat dolgozik tapasztalt vezetők irányítása alatt, míg Győrött, Kecskeméten és Debrecenben a fiatalabb rendezők sorozatban kapnak teret, hogy új koncepciókkal kísérletezzenek, s ők láthatóan szívesen kezdenek is valamit a báb műfajával. Ráadásul nemcsak a struktúra élénk, hanem az esztétikai kíváncsiság is, az előadások többsége keresi azokat a pontokat, ahol a gyerekközönség elvárásán túl is rákérdezhet a bábszínház mai lehetőségeire. Természetesen mindettől még akad csapnivaló előadás és pocsék társulati munka is a fesztiválon, de a bábosok kínálata mégis gazdag és sokszínű arcát mutatja.

Akárki (Mesebolt Bábszínház, Szombathely). Trifusz Ádám felvétele

A sokszínűség leginkább a különböző bábtechnikák sokféleségéből adódik, de érdekes, hogy nincs uralkodó tendencia, ami egy irányba rendezné az előadásokat, ahogy olykor stílus- és rendezői divathullámok végigsöpörnek a színházi világon. Az ezeréves hagyományokból táplálkozó kathputli zsinóros figuráitól kezdve a vásári kesztyűbábokon, klasszikus marionetteken és mozgatható plüssfigurákon át biciklire szerelt rituális óriásbábokig vagy projektorral vetített, animációs látványvilágig, mesélő papírlapokig temérdek bábuforma és vizuális elem képviseli saját lehetőségeit. S bár akad halovány színházi élmény is, sőt, szintén meglepetésre, még olyan formák is életben vannak, amelyek miatt a bábszínház egészét joggal taszítanák a művészet perifériájára, mégis kiegyensúlyozottabbnak tűnnek a belső arányok a hazai színházi világ egészéhez viszonyítva.
Nem lehet ugyan matematikai pontosságú és objektív keresztmetszetet adni, de a három nap alatt általam látott csaknem húsz előadás fele – amelyet önkényesen mégiscsak reprezentatív mintának lehet tekinteni – komoly művészi erőről tesz tanúbizonyságot. Ez meglepően hatékony felhasználásnak számíthat a színházi előadó-művészetre költött közpénzek között! Az erőteljes kínálat csúcsán pedig olyan kiemelkedő produkciók vannak, amelyek tulajdonképpen zászlóshajóként jelölik ki a hazai bábszínház jelenlegi irányait.
A nyitó előadás mai szemlélettel frissíti a mese fogalmát, Gimesi Dóra irodalmi alapanyagát felhasználva. A Csomótündér mese a javából, csak éppen a mesei elemekkel a válás modern és aktuális társadalmi problémáját járja körül. Az előadás megoldható csomóként tételezi a szövevényes gubancot, melynek során a királyi szülők elválnak a(z őket korábban tévedésből összekötő) Csomótündér varázsollója segítségével, Kismenyus királyfi előtt pedig a feszült és szorongó helyzetek után végül új perspektívák nyílnak: ő maga lesz a Csomótündér. Tényleg mese! Ugyanakkor Kuthy Ágnes rendezésének bravúrja, hogy bár élvezetes, nem traumákkal rettentő mesét látunk komikus és burleszk jelenetekkel, mindez egy második réteg hidegebb atmoszférájába ágyazódik Mátravölgyi Ákos látványvilágában, hiszen egy ilyen horderejű „dráma” mégsem kaphat harmonikus tónusokat. A rendezés főként Apró Ernő remek Csomótündérének és Kismenyusnak a kettőseit teszi meghitté, bensőségessé, a szétszakadt család tagjai közt mindvégig ott vibrál egy realistább, fagyosabb viszony a fémesen hideg és ingatag bábos elemeknek köszönhetően. S bár minden jó, ha a vége jó, de a záró kép meditatív hangulata segítségével időt kapunk, hogy a mese után valahogy mélyebben is végiggondoljuk, mi minden vész el egy család felbomlásával.
A komoly téma felvetése nem elszigetelt jelenség. Tetszetős a merészség, ahogyan a bábosok sokszor komolyabban veszik gyermekközönségüket sok felnőtt színháznál, és nem felszínes, zenés-mókás klasszikus meséken alapuló bulvárral csalogatják a publikumot, hanem keresik a műsor újrapozicionálásának lehetőségeit. A témafelvetések mellett a kivitelezés is sokirányú és összetett.

Rómeó és Júlia (Harlekin Bábszínház, Eger). Gál Gábor felvétele

Báb és bábos viszonyának önreflexív megbontása nem új keletű motívum, a (báb nélküli) színészi jelenlét azonban egyre nagyobb hangsúlyt kap, már csak azért is, mert egyrészt színészek sem restellnek bábozni, másrészt a színészként végzett ifjakat egyre-másra szippantják fel a bábszínházak, így szélesítve a játékkultúrát. A Stúdió „K” Fodor Tamás rendezte Szamár a torony tetején című előadásában nem is a bábok kelnek életre, hanem a színészek találnak új közvetítő csatornára, így voltaképpen Nagypál Gábor szenzációs színészi koncentráltsága ejt rabul, nem pedig az általa mozgatott Szamár-báb animálása. A fiatal bábszínészeknél viszont a sokoldalúságnak csupán egyik momentuma a színészi jelenlét. A meggyőző játék és az éneklés mellett hangszeres tudásukkal nyújtanak totális színházi élményt a szombathelyi Mesebolt Bábszínház ifjú társulatának tagjai az off-program Akárki-előadásában és esti koncertjükön. Komoly és felkészült műhely dolgozik Szombathelyen, a (sajnálatosan általam nem látott) Madarak voltunk című előadás Kovács Géza rendezésében és Boráros Szilárd látványvilágával el is nyeri a találkozó dicséreteként funkcionáló fődíját. Éppen a meseboltosok példája mutatja leginkább, hogy a bábszínész művészi erő tekintetében korántsem lebecsülendő, mert az aprólékos animálás mellett érzékeny és összetett alakításokra képes. Nagyszerű Ellinger Edina munkája is a Pettson és Findusz előadásában: a színésznő elképesztő módon válik eggyé, szinte összebújik a kismacska Findusz bábjával. Az egyszerű szőrpamacs már az első mozdulatra élettel telik meg. Kedvencem, mikor a plüssgombóc Findusz tejet lefetyel, és Ellinger ahelyett, hogy a báb testével játszana, inkább kiemel egy jellegzetes motívumot, és egyedül a báb farkincáját csóválja virgonc örömmel, ezzel azonban megteremti az egész figura örömét.
A Budapest Bábszínház Pettson és Findusz-előadásánál azért is érdemes elidőzni, mert pontosan mutat egy új formanyelvet. Túllép a gyerekelőadás kategóriáján, inkább családi, abban az értelemben, ahogyan az egész estés animációs filmek is több korosztályhoz képesek szólni. Hasonló hatásmechanizmussal is dolgozik, mert Bereczki Csilla rendező már annak a legfiatalabb bábosgenerációnak a tagja, amely a popkultúra ikonjait és szédítő dramaturgiáját új rendszerbe ágyazza, azaz nem a gagyit mutatja fel például a hollywoodi elemeken keresztül, hanem szervezőerővé teszi az elcsent formákat. A Pettson és Findusz klipeket szinte játékfilmes tempóban, fordulatokkal pörget, sok információt menet közben emel a történetbe, ezzel mindvégig képes olyan izgalmat fenntartani, amit manapság a mozi elégít ki a legügyesebben. Lisztopád Krisztina tervező mindehhez illő, harsány látványvilágot helyez a színpadra, amely rikító színeivel ízléstelen is lehetne, de ahogy a tempó, az élénk színészi játék, úgy a miliő is biztos kézzel van felhelyezve, s ami máshol hatásvadászatnak tűnne, itt merész és figyelemre méltó minőséget eredményez.

A székely menyecske meg az ördög (Fabók Mancsi Bábszínháza – ESZME)

A popkultúra referenciái munkálnak az egri Harlekin Bábszínház Rómeó és Júliájának klasszikus marionett-technikáját aláfestő zenei motívumokban vagy Hoffer Károly off-programban szereplő Hárman a bárkán című vizsgaelőadásában is. Utóbbi központi pingvinjei mintha egyenesen a Madagaszkár rajzfilmjéből lépnének elénk. Még a szemhéjuk is úgy szűkül és tágul, ahogy a Walt Disney-hatások nagy könyvében meg vagyon írva. Csakhogy mindez a forma nem reked meg a leegyszerűsített parádé szintjén, hanem kiegészül szellemes művészi mondanivalóval, így a popkulturális elemek újrarendezéséből megint csak új minőség születik: a pingvinek gond nélkül beszélgetnek Isten létezéséről.
Míg a legfiatalabb alkotók önálló referenciaként hasznosítják a popkultúrát, addig a lassacskán már a középgenerációba sorolható Tengely Gábor rendezésében a képregény sokkolóan figyelemfelkeltő elemei egy népmesei hagyományt frissítenek fel. A győri Vaskakas Bábszínház Vas Laci!-előadásában remekül megfér a régi és az új, a népi hagyomány és a mai városi tartalom és forma. A férfibeavatás és felnőtté válás ősi mesehagyománya és Benedek Elek feldolgozása tartja össze a darabot, de a képregények zaklatott képi világától válik elképesztően dinamikussá. Az előadás tulajdonképpen annak szintézise, hogyan lehet életre kelteni sok száz éves meséket a YouTube-generációk utáni gyerekek számára: száguldó tempót diktál, az élő színészt és a bábot variálja, s ezzel a realitást és a mese-fantázia világát futtatja egymás mellett, vagy éppen egyiket a másikba mártja, és egyáltalán nem tündérmeseként értelmezi a mesei viszonyokat, hanem hús-vér emberi karaktereket, ismerős, nem idealizált helyzeteket ábrázol, és a comics szenvtelen flegmasága mellett mégis megőrzi a mesék optimizmusát. És a győri társulat összjátéka, Csillag Botond remek Vas Lacija, Cziegler Balázs és Michac Gábor tervezők mesés és G.I. Joe-figurákat, illetve csattanó, vasas világot összekombináló látványvilága tulajdonképpen összegzi, hogyan hasznosítható a báb a színpadon, amikor az előadás a közönség szolgálatán túl a teatralitás lehetőségeit is kutatja.
A mesei és bábos hagyományok kortárs tendenciákkal való korszerűsítése azonban csak az egyik út. A másik a hagyományok eleven megőrzése és újrafelfedezése, amelyet Fabók Mancsi Bábszínháza az ESZME koprodukciójában valósít meg A székely menyecske meg az ördög című előadásában. Mátravölgyi Ákos díszlete multifunkcionálisnak mondható, pedig lemond a technikai lehetőségek adta vizuális rafinériákról, egyszerűen csak ügyes a székely kapuhoz hasonlatos, faragott faalkalmatosság számtalan le- és kinyitható ablakával, helyzetek garmadáját segítő nyílásaival. És ebben a fantáziára építő miliőben nincs szükség új dramaturgiára és újragondolt bábformákra sem, csupán Fabók Mariann színészi lényéből fakadó, ötletekkel teli temperamentumos előadásmódjára és jól funkcionáló fejbábuira, természetes anyagokat variáló kiegészítőkre. Még a meseszöveg nyelve is ízes, nincsenek benne mai fordulatok, hanem eredeti mesemondók lejegyzéseiből áll össze, hogy a történet zamata megmaradjon. A hatás azonban elementáris, voltaképpen maga a hagyomány kommunikál ebben a bábszínházban. A néző pedig újra csak meglepődhet, hogy az elhivatott szakmai munka bőven elég a jó színházhoz-bábszínházhoz.