A boldog Ausztria mint a kultúrában dúskáló szabad, felvilágosodott és gazdag ország reménytelen csodálatunk tárgya. A hazai gödörből nézve különösen. 

Valószínűleg a kuriózumokról kellene írni. Hol s mikor van lehetőség kitörni az európai provinciából – először azért a hazaiból kellene -, és ázsiai, dél-amerikai vagy afrikai előadásokat nézni rakásra, ráadásul itt a szomszédban? A boldog Ausztria mint a kultúrában dúskáló szabad, felvilágosodott és gazdag ország reménytelen csodálatunk tárgya. A hazai gödörből nézve különösen. De kinek van önerőből lehetősége akár csak Bécsben is huzamosan időzni öt hétig – vagy akár kettőig -, hogy áttekintést nyerjen a Bécsi Ünnep Hetek elképesztő színházi kínálatáról? (A kritikáról szóló sorozatunk e számban olvasható interjúalanya, Bocsárdi László – őt olvasva először éreztem, hogy van értelme ennek a dialógusnak – fölveti, hogy a kritikusok számára hivatalból kellene lehetővé tenni a világlátást. Főleg a magyarországiaknak, mivel ők otthon a romániaiaknál is sokkal kevesebb vendégelőadást láthatnak. Látszik, hogy a kitűnő rendező a határon túl él. Itthon túlélni kell a kritikusságot – elnézést a szójátékért -, kikerülni a gáncsoskodókat, lepöckölni a szakma nemzeti klienseit, akik legszívesebben a provincián belül is eltörölnék a bírálatot. Kivéve azokét, akiket fölbérelnek.)
Aki önköltségen szemelgetni jár a Festwochenre – ezt a lehetőséget is meg kell becsülni, távolról sem adatik meg mindenkinek, a magyar „kultúrafenntartó” nemhogy utazást nem finanszíroz, szakmai lapfenntartást is csak úgy, mintha a fogát húznák -, az ennek a kiváltságnak a birtokában a személyes ízlését fogja követni. Tudom én, hogy fejest kellene ugranom ismeretlen iráni és argentin előadásokba, amelyek hazájuk – leggyakrabban – politikai színházát hozzák el Bécsbe, de mit tegyek, ha nem visz rá a lélek. Nem vagyok abban a helyzetben. Nem a csalódástól félek, az beleférne. De nem szeretnék lemaradni az általam preferált mainstream színház – másoknak, tudom, periféria – nagyjairól, színészekről, rendezőkről, társulatokról. Bruno Ganzról, Gert Vossról, Marthalerről, Bondyról, Lepage-ról.
Az idén nem voltunk képviselve a Festwochenen, Mundruczó Kornél Szégyene tavaly már járt ott, varsói Johann Strauss-kiforgatását, A denevért viszont szívesen megnéztem volna, ha közelebb hozzák, de nem tették. Azért jelen voltunk, ha fragmentáltan és az országimázs szempontjából kínosan is. Christoph Marthalernél. Letzte Tage. Ein vorabend című előadásának magyar blokkjában csinos kis szövegmontázs szerepel a hazai nonszensz beszéd jeles jeltelenjeitől idézve. A miniszterelnöktől a parlamenti szélsőjobb rasszista felszólalójáig és a parlagi zsurnaliszta uszítóig. Az előadás – lásd róla szóló cikkünket ugyanebben a számban – a koncertet és a zenei hommage-t köti össze a politikai gyűlöletbeszéddel. Az összekötő kapocs azoknak a cseh, lengyel és osztrák zeneszerzőknek a névsora, akiknek többsége a holokauszt áldozatává vált. Az ő műveik hangzanak el az elmúlt másfélszáz év antiszemita és rasszista gyűlöletbeszédeivel körítve eredeti helyszínen, az osztrák Parlamentben, amelynek ma már történelminek mondott tanácsterme a „népek hazája” Monarchia népképviseleti olvasztótégelye volt. Marthalerben különleges és felettébb spirituális módon keveredik zene és publicisztika, művészet és politika, a múlt kísérteteinek feltámasztása és a jelennek szóló direkt üzenet. A XX. század első felében született kamarazenék akusztikája, egy befejező a cappella Mendelssohn-kórussal kiegészülve, és a történelmi tanúnak hívott szereplők logisztikája a parlamenti padsorokban – ahogy a képviselői magatartások performanszát „előadják” – olykor groteszk, olykor kísérteties, olykor hátborzongató élmény. Marthaler mindig komplex, de ez a helyspecifikus előadás kivételes zenedrámai mementó, amely nemcsak „hazabeszél”, de hangsúlyosan nekünk is szól, európaiaknak.
A hagyományos rendezőnek mondható Luc Bondy általában felvillanyoz fanyarságával, iróniájával és azzal a groteszk-lírai látásmódjával, amely leginkább Ascher Tamáséhoz hasonlítható. Rendszerint kiemelkedő színészekkel dolgozik, Pinter Hazatérésében Bruno Ganz, Molière Tartuffe-jében Gert Voss áll a szereposztási hierarchia csúcsán.
A Hazatérés tavaly ősszel az első bemutatója volt, miután kinevezték művészeti vezetőnek a párizsi Odéonba. Lazán, könnyed ecsetvonásokkal festi föl a pinteri világot. Nem ragaszkodik a „helyspecifikus” észak-londoni couleur locale-hoz, nem építi föl akkurátusan a tipikus angol munkásnegyed-sorház belső terét, inkább csak jelzi a valóságosnál tágasabb lakóteret, sima, világos színű, fölfelé és itt-ott oldalra is nyitott falakkal – egy lakókocsi is látható, mintha a kertben lenne, valójában épületfalat helyettesít -, konyhai beugróval, emeleti feljáróval, kevés bútorral. Semmi nyomasztó vagy fenyegető sincs az Esslin-féle „pinteri szobában”, és az obskúrus családi férfifalka is hétköznapibb a vártnál. Szinte kedélyes vagy idillikus a kezdés, koreografált némajátékban takarítanak a szereplők: porszívózás, portörlés, korláttisztítás zenére. Máskor békésen szivaroznak, a szivar bele van írva a darabba, füstbe burkolózik az egyik jelenet – nem imitálják a dohányzást, mint nálunk, ahol valaki bornírt törvénybe iktatta a színpadi rágyújtás tilalmát. (Abszolút jellemző: mi egy törvényt csak doktriner ostobasággal tudunk meghozni és alkalmazni.)
A játékstílus is könnyed, természetes, szinte társalgási, a szörnyeteg családfő Maxot alakító Ganz kicsit hajlottan jár, élesen szűri a foga között a francia szót, durvaság és negéd keveredik benne, ahogy egykori feleségéről mint kurváról és szentről beszél, illetve ahogy Ruthot, a vendégül érkező és a darab végén „haza”-költöző menyét – Amerikában professzorkodó fiának feleségét – kezeli. Ruthként Emmanuelle Seigner nem holmi zsigeri „rossz nő”, de bele tudjuk képzelni a kétes múltja után amerikai kertvárosi professzorfeleségként „megszerzett” egyhangúságot, unalmat és persze a Teddyvel való kapcsolat kiégettségét. Ám nincs itt előre lejátszva semmi, nem eredendő szajhatermészet kínálkozik föl a félig lumpen kétes egzisztenciák kiéhezett, nyáladzó pszeudohímjeinek (mint tudjuk, a kedvezményezett bokszoló, Joey – Louis Garrel – impotensnek bizonyul, s hogy ennek valójában mi az oka, a női frigiditás-e, vagy a macsót játszó tehetetlenség, éppúgy kideríthetetlen, mint annyi más Pinternél), hanem ez is csak „úgy alakul”. Félig körülírt élethazugságok játszanak közre minden szereplőnél, a magát luxustaxik sofőrjének hirdető, valószínűleg meleg Sam (a neves Pascal Greggory), aki a hátsó ülésen lebonyolított találkákból szerez mellékest, kényesen vigyáz választékos, nett külsejére, amíg egy dulakodásban le nem esik a fejéről a gondosan elválasztott hajpótlék. A bizonytalan egzisztenciájú Lennyt pedig az idétlen félénkség és az arcátlan pimaszság között tartja egyensúlyban a kitűnő Micha Lescot: a sovány langaléta feminin testcsavarások között beszél (nyilván képzelt) szexuális kalandjairól, miközben mélyen a pizsamanadrágjába süllyesztett karjaival bóklászik a lába szárán.
A pinteri megnevezhetetlen bizonytalanság a megszokotthoz képest váratlan befejezést nyer. A konzumálásra otthon tartott Ruth az ajtó felé mozdul, ahol a férje eltávozott, de már késő. A férfifalka nem nyálazza körül, hanem egyenként, egymástól jelentős távolságra merül bele a megoldásnak vélt illúzióba. Élőkép: magányos lelkek szeparált szigetei. Száraz, szomorú és reménytelenül groteszk végkifejlet.
Bondy szereti a parókákat, Tartuffe is középen gondosan elválasztott, rövid, szőkésbarna pepit visel, attól lesz snájdigabb a slank, közepesen atletikus, szemüveges, búgó baritonján intellekuel beütésű hipokrita. A póthajat a darab végi letartóztatási lökdösődésben kapja le a fejéről a Rendőrhadnagy, hozzájárulva ezzel a mindaddig fölényes karakter összeomlásához.
A Molière-előadás valamikor az elmúlt századvégen játszódik, erre vonatkozó apró jelzés a tízcentis, vékony magnókazetta, amelyből több is van, tudniillik Dorine rögzíti Tartuffe összes jelenetét, stikában cseréli a kazettákat, és a végén dokumentumként átadja őket a Rendőrhadnagynak. (A legendás Stein-színésznő, Edith Clever játssza, nem cserfes szemtelenkedő, ha-nem régi, megfontolt és felkészülten ellenálló „házi bútordarab”.) A játék aprólékosan realista színhelye – a hírneves, többek között Patrice Chéreau tervezőjeként ismert Richard Peduzzi díszlete – az Orgon-ház tágas ebédlő-nappalija. A padlón nagyméretű fekete-fehér raklapok, az alkóvban Krisztus-oltár, a fehér falakon körös-körül szarvasagancsok és keresztek, utóbbiakból ötöt számoltam össze. Orgon minden hazatértekor az oltár elé térdel egy röpke fohászra, az első nagy kollízió, a beárult Tartuffe teátrális beismerése és önbecsmérlő kimagyarázkodása után ketten együtt merülnek ájtatos imába. A polcok is tele vannak kegytárgyakkal, pedig hát ez a lakás leglátogatottabb közforgalmi tere. Az előadás reggelivel kezdődik, és délutáni uzsonnával végződik, állandó sürgés-forgás, terítés, asztalleszedés, takarítás jelzi a ház mindennapi életét. A tálalón a nap minden szakában elérhető sütemények sorakoznak, állandó a tea- vagy kávéfőzés, Tartuffe udvarlása alatt Elmira kiflit mártogat kávéjába, a morzsákat sepri könnyű selyemruhájáról, a szüntelen sertepertéléssel részint zavarba hozva, részint fölajzva a gátlásosság és szemtelenség között hánykolódó, óvatosságát sem levetve agresszivitását is kimutató széptevőt.
Joachim Meyerhoff Tartuffe-je ambivalens figura, első megjelenésekor csak a karja nyúlik ki egy hátsó függöny mögül, a kéz gyengéden fésüli „szolgája” – talán jobb lenne ministránst mondani -, egy szőke fiúcska haját, majd előlép a takarásból, nyakkendőt köt a gyermeknek, és gyöngéd kézzel bújtatja át a mellénye alatt. Nincs több utalás az esetleges hajlamra, Tartuffe Elmirát is hevesen ostromolja, valóságosan is fölhevül, úgyhogy amikor Cléante rajtakapja, teljes átéléssel tartja a fejét a vízcsap alá. Átnedvesedett ingét később le is veszi, mutogatja kicsit a felsőtestét, aztán fekete pólót húz magára, gondolkodóba ejtvén bárkit – akár azokat is, akik csak „nézők e darabnál” -, kiállja-e Orgon Elmiránál az összehasonlítás próbáját.
Orgont a fantasztikus Gert Voss játssza, meglehetősen öregecskedőre, gondterhelten jár föl-alá, cipőtalpát végigcsúsztatja a padlón, idegesítően kopog-csosszan, és bár nem barátságtalan a családjával, szorosan közéjük ül a kanapéra, de igazán csak Tartuffe érdekli. Első megjelenésekor, hazatérve és aktatáskáját az asztalra dobva kis áruházi reklámszatyorban vásárolt ajándék nyakkendőt hurcolász a kezében, amíg alkalmat talál, hogy átadja imádata tárgyának. Mogorvasága mögött súlyos életproblémát, kiábrándultságot, fiaskót sejtünk, szinte megértjük, miért kapaszkodik vakhittel a megváltás ígéretét hazudó hipokritába. Ritkán látni ilyen komor, súlyos, gondterhelt Orgont, aki alig nevetséges, inkább sajnálatra méltó.
A leleplezés nagyjelenete igen erős. A körülnézésre kiküldött Tartuffe mezítláb, fürdőköpenyben jön vissza, vehemens támadást indít Johanna Wokalek finom, sőt finomkodó, polgári eleganciáját rejtett frivolitással oldó, könnyű selyemruhája alól lábait ki-kivillantó Elmirája ellen. Orgon akkor már kimászott az asztal alól, görnyedten, összetörten hanyatlik az asztallapra, Elmira a terítővel takarja le sebtében. A kakaskodó Tartuffe egyre vehemensebb, és Elmira is kombinére vetkőzik, mozdulatai mind hisztérikusabbak, magasra emelt lábakkal szinte „madártáncot” jár, amiben többféle eksztázis egyesülhet: a férje késlekedése miatti dühroham, a dacos megadás és talán még egy érzéki szikra is. Végül ráhajol a lepellel takart Orgonra, miközben Tartuffe hátulról matatja, ő pedig lassan húzni kezdi a leplet. A művelethez Tartuffe is csatlakozik, míg végül együtt „leleplezik” a dermedt férjet. Nem lehet nevetni a három egymásra hajolt test „szoborcsoportján”.
Bondy ezúttal is lazán, életszerűen, gunyoros-ironikusan szerkeszt, a színpadi közlekedést a napi rutin határozza meg, Pernelle-né tolókocsiját a tologatástól hajlott hátú fiatal női alkalmazott hozza-viszi, egy szobalány tollseprővel takarít, egyenként portalanítja a kegytárgyakat, a családtagok alkalmazkodni próbálnak a tartüffösített, kellemetlen hétköznapokhoz. A rendező finoman játszik a hátsó, illetve a jobb oldali fal elé húzható nehéz függönyökkel – a címszereplő például hol a „ministránsát”, hol önmagát tünteti el mögötte egyetlen hirtelen rántással – és a világítással. A megfenyegetett család tompa fényben, összetömörülve gubbaszt az alkóv előtt. A végkifejlet felpörög. A Lojális úr és a Rendőrhadnagy – két egyformán szürke öltönyös hivatalnok – szenvtelenül végzi a munkáját, egyikük a tárgyakat lajstromozza, a másik foganatosít. A továbbra is komor Orgon tesz egy gesztust a megbilincselve elvezetett Tartuffe felé, de már csak az elhúzott függöny mögül ellépett test hűlt helyét tapogatja ki. A felszabadult légkört sem képes már élvezni. A család uzsonnához készül, üdvrivalgással fogadják a felszolgált süteményt, az asztal körül nagy a vidámság, Orgon leinti őket, tósztot akar mondani, a többiek egy pillanatra elhallgatnak, de mivel csak két szót tud kinyögni, folytatják az evés-ivást és a nevetgélést, elnyűtt slágerzene szól, a fiatalok az asztal tetején táncolnak, egyedül ő ül szótlanul, magába roskadva, miközben lassan lemegy a fény.
Lepage, a kanadai nagyágyú, az idén egy négyrészes sorozatba fogott. A Playing cards 1: SPADES (Kártyajáték 1: PIKK) nyilván végigviszi a francia kártya színeit. A pikk mint az erősorrendben a legerősebb szín Lepage-nál a harciasságot, a háborút jelenti. Találtam olyan magyarázatot, amely szerint a spades a kardokat is képzettársítja. Azért a bizonytalanság, mert az előadásban nincs direkt asszociáció, a rendező emblematikus módszere szerint egybefonódó magántörténetekről van szó. A színhely Las Vegas, a kaszinó és környéke, a nevadai sivatag, ahol egy iraki háborús bevetésre (2003) készülő, a majdani körülmények imitálására létesített katonai kiképzőtábor működik. A külön szálon futó történetek szereplői egy erőszakos amerikai kiképzőtiszt, két koalíciós katona (egyikük dán és meleg), egy újházas francia kanadai, québeci fiatal pár (akiket egy Elvis-imitátor ad össze), egy játékszenvedélyének hódoló angol tévéügynök, egy spanyol szobalány a hotelben (társnőivel, akik szintén bevándoroltak). A szereplők találkoznak egymással, a történetek összekapcsolódnak, a sorsok megváltoznak. Az újházasokról kiderül, hogy nem illenek öszsze; a dán katona kiborul, és gyilkosság áldozata lesz, a szobalány azt hiszi, hogy rákbeteg (de csak menopauzája van), és orvosi költségeire eltulajdonítja az ügynök nyereményét; az utóbbi meghasonlik önmagával, és a fölhagy eddigi életével, elindul, és meztelenre vetkőzve vándorol a sivatagban…
Csak részleteket említettem, és meglehet, azokat sem pontosan. Az előadás a szereplők kilétének megfelelően három nyelven – angolul, franciául és spanyolul – folyik (ez is Lepage-embléma), nem könnyű követni a részleteket, és valószínűleg nem is annyira fontos. Az ember kapkodja a fejét, egyrészt mert az összes szerepet hatan játsszák (a felsoroltnál sokkal több van, mixerek, londinerek, pincérek, prostituáltak, a show-műsor szereplői stb.), másrészt mert lenyűgözi az átváltozóképesség virtuozitása. Ami nem trouvaille, ellenkezőleg, észrevétlen mikrorealizmus: a legtermészetesebb hétköznapi viselkedés. Valójában nem az számít, amit eljátszanak, hanem az, ahogyan. Őszintén szólva a mögöttes gondolat nem igazán átható, nyilván valami valóságon kívüli, abszurd léthelyzet szimbólumáról van szó – Las Vegas mint az illúzió városa -, a tévéképernyőn megjelenik Bush elnök, amint a háborúba lépés okait magyarázza, senki sem figyel oda, mindenki a maga elidegenedettségérzésével küzd.
Mint Lepage-nál gyakran, a produkció csodája a technika. A rendezőnek erre a célra kiterjedt ipari stábja van. Az előadás színhelye egy vásárvárosi csarnok, ahol egy porondszerű, jókora kerek dobot mint színpadot ülnek körül a cirkuszi lelátóként szolgáló ácsolt tribünökön helyet foglaló nézők. A dob hihetetlen „automatikus” metamorfózisokon megy át. Gépezet és alulról manipuláló személyzet működteti észrevétlenül. Pillanatok alatt alakul át kaszinó-teremmé, bárrá, show-műsorrá, gőzölgő úszómedencévé, különböző (azonos berendezésű, de a jobb-bal irányt fölcserélő) szállodai szobákká, forgószeles sivatagi tájjá stb. Ajtók csapódnak föl, és tűnnek el hangtalanul, játékasztalok merülnek föl pillantok alatt kártya-krupiékkal és levegőben lógó monitorokkal, bárpultok teljes italfelszereléssel. A dobszínpad külső karéja forgó, egyszer csak a semmiből tucatnyi szék ereszkedik alá, a tartókarok automatikusan kiengednek, és a széken ülők máris körbe forognak…
Egyfolytában két és fél órán át tart a káprázat. A „mindent a szemnek” előadás távolról sem olyan tartalmas, mint a legutóbbi Festwochen-Lepage, a maratoni Lipsynch, hiányzik belőle annak csodás mesélőkéje, bonyolultan kibontakozó időfelbontásos dramaturgiája és maga az elbeszélő varázslat. Inkább hat a szakmai tökéletességével, mint a világra csodálkozás fölfedezőerejével.