A magyar ugar – ahogy Adytól tudjuk – „lehúz, altat, befed”, mert a tehetetlenségi nyomaték nagy erő, főleg, ha van hozzá némi bódító pótszer is.

Beköszöntött a pálinkafőzési szezon, cefreillat lengi be a magyar vidéket. Az idén kivételesen jó a termés szilvából is, körtéből is, lesz mitől bódulni a magyarnak, lakjon bár az anyaországban, vagy Erdélyben. A pálinkafőzési szezonnal egy időben Székely Csaba Bánya-trilógiájának harmadik része is megérkezett Budapestre, és ennek a ténynek annyi köze van az előbb mondottakhoz, hogy az ital – az előző két részhez hasonlóan – itt is folyik le a torkokon számolatlanul, és egy jó kis pálinkafőző üstnek is lába kél.
A trilógia előző két részében megismerhettük a falu orvosát és polgármesterét, a harmadikra a helyi notabilitás két tagja maradt még: a pap és a tanító. (Emlegetik az első kettőt is: az orvos tudományában nem nagyon bíznak, a polgármester meg még börtönben marad egy ideig.) Körülöttük a bezárt bánya romjain tengődő falu: munkanélküliség, alkoholizmus, öngyilkosságok – csődbe jutó és fiatalként el sem indulható életek sora. De amíg az első két darabban hangsúlyos volt, hogy Erdélyben járunk, hiszen a székelységhez fűződő mítoszok, illetve, a második részben a román-magyar együttélés kérdései is terítékre kerültek, itt ennek nincs ekkora jelentősége, lehetne ez a falu itthon is, még ha el is hangzik néha, hogy „Magyarba” vágynának a fiatalok.
A cselekményt ezúttal a parókiára helyezte a szerző. Itt él Ignác tiszteletes a nevelt fiával, Mártonnal, és a papszakácsnéval, Irénnel. Időlegesen hozzájuk költözik a tanító és annak 16 éves lánya is, mert leégett a házuk. Cziegler Balázs díszlete egyszerre emlékeztet templomra és a lakásbelsőre: középen szószék, két oldalt szekrények, az egyiken áttetsző ablakokkal, a másikon sok-sok fiókkal, rekesszel, amikből mindig előkerül valami titkolt dolog, többnyire vészhelyzetre félretett pálinkásüveg. A jelmezek jól kiegészítik a karaktereket, különösen Bozó Andrea ruhája sokat mondó a perlonharisnya alól kitüremkedő fáslival, a kötött sapkákkal, otthonkákkal és a kerek szemüveggel.
Aztán szép lassan kiderül, hogy a patriarchális falusi idill mögött hiányok és tragédiák rejlenek, és mindenki valamiféle – legális vagy illegális – szenvedéllyel próbálja megtartani a saját látszólagos egyensúlyát.

Bozó Andrea / fotók: facebook.com/Szkene

A Székely Csaba drámáira oly annyira jellemző, sajátos szórendre, ismétlésekre, a nyelvjárás kicsit elemelt változatára épülő nyelvhasználat a Bányavíznek is meghatározó eleme, és a darab humorának elsődleges forrása. Van egy rész, körülbelül az előadás egyharmadánál, Irénkével és az ő folyamatos amnéziájával a középpontban, amikor ez az ismétléses szerkezet már-már szabadversbe csap át, köszönhetően annak is, hogy a színészek is rákapcsolódnak erre a gondolatritmusra. Akkor egy kicsit soknak is tűnik ez a nyelvi játék, kibillent a tragikomédiai egyensúlyból a komédia felé, de aztán a mérleg visszabillen.

Van egy versnek szánt vers is a darabban: a nevelt fiú írja a sosem látott tengerről, a saját homokvárszerű szétesettségéről, amivel a papnak az a baja, hogy nem rímel, meg hogy miért nem mondja a fiú az elején, hogy Keserű Márton verse. Pedig talán a darab súlypontja is benne rejlik ebben a pársoros, közepesnél alig rosszabb szabadversben és Keserű Márton beszélő nevében. Egyvalaki érti meg mind a kettőt: Irénke, az egyetlen szereplő, aki nem valamilyen szenvedélybe, hanem a felejtésbe menekül, és aki egyedüliként képes arra, hogy a saját elveszettségéből kilásson, és a többiek felé forduljon. Bozó Andrea remekel a szerepben: van például az a jelenete, amikor csoszogva, maga elé motyogva rakja helyre, rendezgeti a többiek által feldúlt szobát, vagy ahogy újra és újra gyermeki naivitással és őszinte érdeklődéssel tud rákérdezni mindarra, amit már annyiszor elfelejtett. Kaszás Gergő papja álarcot hord: a tenyérbe mászó hamis pátoszét, ami csak nagy néha kerül le róla, olyankor szinte meg lehet sajnálni. Ahogy odaadja az utolsó fél tábla csokit Imolának, a tanító lányának, mondván, hogy pontosan tudja, milyen kín a függőség. Eke Angéla Imolája koravén kamaszlány. Tűri, hogy az apja üti-veri, hogy a fiúk kihasználják-megerőszakolják. Van egy szép jelenete, ahogy a kölcsönkapott fehér miseingben áll a Krisztus-képek előtt, a frissen felismert titokkal az arcán, hogy gyermeket vár. A tanító szerepében Tóth József keresi az igazságát meg a pálinkafőző üstjét. Karakterében a sorscsapásokba beletörődő béketűrés és alkalmazkodás keveredik az agresszióval. A legtalányosabb szereplő a sok I-betűs Székely-figura közül nevével is kilógó Márton. Márkus Sándor alakításában kezdetben egy jószívű, kedves fiúnak tűnik, és ez az első benyomás a végére még igazolódik is, de közben sok minden más is előbukkan a karakterből, többek között a kétségbeesett agresszió. De marad talány a végére is: hogy miért marad, miért nem megy el innen.

Kaszás Gergő

Csizmadia Tibor rendezése erre a kérdésre azt a választ adja, hogy mert a magyar ugar – ahogy Adytól tudjuk – „lehúz, altat, befed”, mert a tehetetlenségi nyomaték nagy erő, főleg, ha van hozzá némi bódító pótszer is, és ahhoz több induló energia kellene, hogy valaki meg tudja változtatni a maga körül látott sorsmintákat. Mártonnak ebből csak egy egyszeri, rögtön hamvába haló kísérlet jut, és utána marad minden a régiben. (Egy humoros Moszkva-sóhaj erejéig ebben a darabban is megidéztetik Csehov.)

Az a furcsa, hogy ahogy sorban nézi az ember a Székely-darabokat, egyre inkább háttérbe szorul az, ami először még unikumnak tűnt és lekötötte a figyelmet: az erdélyiség, az eltérő kulturális hagyományok, megszokottá válik a nyelvi újszerűség is; és egyre fontosabb lesz az, hogy amit látunk, az a mi falunk és a mi életünk. A magyar ugar, vagy ha úgy tetszik, a magyar bányalég.

Székely Csaba: Bányavíz
Látvány: Cziegler Balázs. Dramaturg: Lőkös Ildikó. Munkatárs: Skrabán Judit. Rendező: Csizmadia Tibor.
Szereplők: Kaszás Gergő, Bozó Andrea, Tóth József, Eke Angéla, Márkus Sándor.