Jelentéses, szépen megvalósított, mégis kicsit sután megálmodott a tér: expresszionista is, konstruktivista is, abszurd is, de nagyon élettelen. Hasonló a helyzet a gyakori kiszólogatással is, mint például: „Mit ér a kormány nép nélkül?”

William Shakespeare A vihar című drámája egyike a legnehezebb színdaraboknak. Kevés az olyan rendező, aki munkája során ne dolgozta volna fel, vagy legalább ne kacérkodott volna a gondolattal komolyabban egyszer is. Sok van viszont, akinek bicskáját törte. A vihar acélos klasszikus, rejtett filozófiai, társadalmi és dramaturgiai kérdései megperzselnek minden kreatív képzeletet. Ki tudja hányféle feminista, posztkoloniális, pszichoanalitikus és más interpretáció verseng egymással, hogy általa az elméletét demonstrálja, vagy hány rendező könyököl, hogy újabb és újabb peremvidékét fedezze fel a vígjátéknak. Láttunk már adaptációt, ami futurisztikus világba csalt minket, volt, amelyben egy személy testesített meg kettő, vagy több szereplőt. Akadt, ami az erőszak megvalósulási formáit vagy a nemi identitás problematikusságát vizsgálta, és készült olyan, amely a (szín)művészet apoteózisát állította fókuszba.
Benkó Bence és Fábián Péter rendezők „ígérete” szerint a k2-Viharok „belső viharokat” tár fel, vagyis a szereplők belső világában, valamint a darab szerkezetében, dramaturgiájában dúló körkörös konfliktusokra koncentrál. Nevezetesen arra, hogy nincs változás, nincs dinamikus mozgás, csak statikus állapot létezik, végül minden saját kezdetéhez ér – ez pedig a karakterformálás és a cselekménymozgatás szintjén egyaránt megjelenik. Erre utal a tetőponton elhangzó, Ariel szavalta Petőfi-vers is, ami örvénylő centrumként gyűjti-sodorja maga köré a két ifjú titán vízióját. „Mi a boldogság? / Hisz minden ember ezt másban leli; / Vagy senki sem találta még meg?” – szól az egyes számú kiindulási pont, és „Bár volna célja a világnak, / Bár emelkednék a világ / Folyvást, folyvást e cél felé, / Amíg elébb-utóbb elérné!” – így a másik. A Viharok tehát ennek megfelelően az ember parttalanságát és/vagy kiszolgáltatottságát, illetve a céltalanságot fejti ki, mely utóbbit leginkább a shakespeare-i szöveg továbbírása példázza. Az értelmezés szerint a szereplők sosem szabadulnak a sziget rabságából, mi több, erre motivációjuk is aligha van. Mindenki saját nyomorába, saját lelkének bányavakságába süpped, illúzióvesztésük cselekvésképtelenségbe sodorja őket. A Kormányos (Farkas Sándor) naiv kérdésére tehát, hogy miért is nem építünk hajót, válasz sem érkezik. Minek.

Horváth Szabolcs és Borsányi Dániel / A kép forrása: facebook.com/Szkene

A Benkó – Fábián páros rendezése minden szempontból korrekt előadás. Kezdetnek nem is rossz, mondhatnánk. Ügyesen tipizálták a szereplőket, feszes dramaturgiát követtek, amit mai (pl. trágár) nyelvi fordulatokkal tettek humorossá és mindenki számára – elsősorban talán a fiatalabb korosztálynak – élvezhetővé. Szép, kerek interpretációt dolgoztak ki. Eszerint Miranda patologikus eset, neurotikus hisztérika, akit elnyomott szexualitása és a trauma robbanásszerű (f)elszabadulása tart hatalmában. Sodró Eliza szerepe hálás: benne túlzásokba eshet, bőghet, nyáladzhat, üvölthet – brillírozhat. Aprólékos rezdülései ezeken túl, vagy inkább mindezek ellenére kidolgozott, felépített figurára vallanak, aki komolyan elszenvedi a patriarchális társadalom kényszerűségeit és determinációit. Viktor Balázs is hitelesen formálja meg az esetlenül ártatlan Ferdinándot, aki körülbelül annyira életképes, mint egy marék lepke. A Calibant alakító Kátai Kinga a (szexuálisan is) kizsákmányolt bennszülött női sors feministabarát tükörképe, meglehet, kevés teret kapott a fiatal színésznő, hogy kibontakozzék: szerepe a maga elé való mormolás egyneműségében végződik. Hozzá hasonló módon ábrázolja Pallagi Melitta a szintén női nadrágba bújt Arielt, aki titkon gyöngéd érzelmeket táplál a nápolyi hercegfiú iránt, hiába. Figurája gazdag lehetőségeket rejt magában, olyannyira, hogy azok az előadás tulajdonképpeni főszereplőjévé avanzsálják. A szerepformálás mégis egydimenziós: Pallagi többnyire egy hangszínen beszél, és keveset pislog. Szerencsére Petőfi-szavalása a legkritikusabb nézői szívet is megolvasztja, pár percbe belesűríti a drámai alak minden keserűségét, minden tragédiáját – nem csoda, hogy ez a jelenetmorzsa az előadás csúcspontja.
Karsai György jelenléte Gonzalóként üdítő ugyan, viszont Prospero karakterét Tóth József csak alig dolgozza ki. Utóbbi mintha sejtené, de vezérfonál híján nem konkretizálja a száműzött milánói herceg szerepét, az elnyomó despota és tudós bölcs kettősségét inkább a színészi rutin, semmint a rendezők elképzelése kontúrozza. Ők ketten mintha kissé háttérbe vonultak volna, mikor a színészek játékát mérték, így sokszor egymásra licitálva játsszák (túl) szerepüket.

Borsányi Dániel, Horváth Szabolcs és Egger Géza

Az előadáson okos megoldásokat néha esetlenebb követ, ami összességében inkább kellemes, de bizonyosan fokozható hatást kelt. Ez utóbbi eszközét a kockázatvállalásban találják meg az alkotók. A vállalás merszében, hogy mestereiken, tanáraikon túlnőve és átlépve, saját hangjuk után eredjenek. Fábián Péter és Benkó Bence tehetséges rendezők. Jól szervezik a cselekményt, az előadás ontológiai egységét is képesek megteremteni… Ám mintha nemcsak a Viharok szereplői, de maga a rendezés is a feltételezett múltban ragadt volna, és nem lenne ambíciója a mához szólni. Díszletnek stilizált sakktáblát választottak, rajta kockák, hasábok. Jelentéses, szépen megvalósított, mégis kicsit sután megálmodott a tér: expresszionista is, konstruktivista is, abszurd is, de nagyon élettelen. Hasonló a helyzet a gyakori kiszólogatással is, mint például: „Mit ér a kormány nép nélkül?” Ez letűnt korok hangulatát idézi: pofás nosztalgia csupán… Az előadás nem fogalmaz meg releváns problémákat feszegető, színházi feldolgozásra érdemes kérdéseket. Ezáltal valós feszültség sem jön létre (mindössze pislákol), humor ide vagy oda, nincs, ami a néző intellektusát megmozgassa, figyelmét a színpadra vonzza. Az acélos klasszikus korrekt előadása ezúttal nem kavar nagy vihart a nézőtéren.

Viharok
Nosztalgiázás William Shakespeare A vihar című drámája alapján. Díszlet: Nacsa Lilla. Jelmez: Domokos Barbara. Rendezőasszisztens: Mészáros Csilla. Rendező: Fábián Péter és Benkó Bence.
Játsszák: Borsányi Dániel, Egger Géza, Farkas Sándor, Horváth Szabolcs, Jerger Balázs, Kátai Kinga, Karsai György, Pallagi Melitta, Rózsa Krisztián, Sodró Eliza, Tóth József, Viktor Balázs.