Az a súlyos és nyomasztó köd, mely szinte ráül a néző szívére-lelkére, és az előadás alapélményévé válik, több összetevőből adódik össze.

A „nincs más hátra, mint előre” elv jegyében a Vígszínház két erős előadással kezdte az idei évadot, amelyek között ráadásul több párhuzam is fellelhető. A Danton halála és Az álomkommandó is történelemből nyújt leckét a mának, ráadásul Alföldi Róbert és Szász János egyaránt a közönséget megszólítva, a nézőteret bejátszva beszél a hatalomhoz való viszony, szó és tett, ellenállás és lojalitás dilemmáiról. Míg azonban a Danton halálában történelmi személyiségek játsszák a főszerepet, Az álomkommandóban a kisember kiszolgáltatottsága áll a középpontban. És ha már párhuzamok: úgy adódott, hogy Szász János filmjével, A nagy füzettel kezdtem a hetet, és Az álomkommandóval fejeztem be, így még szembetűnőbb volt, hogy azonos korszakot elevenítenek meg, és az is közös bennük, hogy mindkettőben egy-egy ikerpár túlélése a tét.
Sütő András 1986-ban írt, és a Pesti Színházban 1987-ben Sík Ferenc rendezésében egyszer már bemutatott darabja színház a színházban. A Ceauşescu-érában vagyunk, az ottani nemzeti színházban premierre készülődnek. A darab az auschwitzi koncentrációs táborban játszódik, a Sonderkommando lázadása idején. A szerző-rendező maga is játszik az előadásban, egy dr. Mengele mellé beosztott bonc-segédet, aki ikergyermekeit úgy akarja megmenteni, hogy egy pszichológiai kísérlethez ajánlja fel őket, az álmaikat bocsátva alkuba az életükért. A (színpadi) valóságban a rendezőnek is van egy fia, akit az államvédelmisektől és a börtöntől szeretne megmenekíteni. A játék és a valóság azonban egy idő után maguknak a játszóknak is szinte szétszálazhatatlanul összekeveredik; a tét itt is, ott is az élet, és a feltehető kérdések is egybevágnak: mire megyünk a szavainkkal, az álmainkkal, a művészettel és az értelmiségi attitűddel egy olyan világban, amelyben „szégyen és gyalázat” uralkodik?

Fesztbaum Béla és Mihályfi Balázs / fotók: Kallos Bea – MTI

Szász János atmoszférateremtő ereje ezúttal is megmutatkozik. Az a súlyos és nyomasztó köd, mely szinte ráül a néző szívére-lelkére, és az előadás alapélményévé válik, több összetevőből adódik össze. Először is ott van a látványvilág. Ha egyetlen képet kellene kiemelni, ami a legjobban belevésődik a néző emlékezetébe, valószínűleg a legtöbben azt választanák, amelyben a Sonderkommando tagjai vonszolják maguk után a gázkamrákban meghaltakat, maguk is halálfejre emlékeztető arccal. Nem statikus kép persze ez sem, a hatáshoz hozzáadódik a Soós Attila tervezte mozgás, és a sokszor visszatérő, néhány ütemből álló zene. A filmes látásmód további elemei a színpadon elhelyezett kivetítők, amelyeken az egyes jelenetekhez kapcsolódó dokumentumfilm-részletek vagy animációk futnak. Azonban ezek a viszonylag kicsi, tévéképernyőnyi kivetítők már arányaikban is jelzik, hogy a film itt csak egy eszköz a sok közül, és nem uralkodik el a színház felett.
A háborús kezdőjelenet nyomasztó súlya után először még megkönnyebbülten zökkenünk vissza a színházi próbajelenetbe, de ahogy haladunk előre, az előadásnak ez a síkja is egyre komorabbá válik. Mintha az a groteszk, helyben futó-rohanó jelenet, melyet a rendező apa azért tanít be a fiának, hogy utána hatásosabban szólhasson az előadásra várt elnökhöz, és így esélye legyen elkerülni a börtönt, jelképe lenne mindannak a kétségbeesett harcnak, amelyet a kisember a talpon és életben maradásért megvívni kényszerül, legyen szó akár erről, akár arról a korszakról.

Tornyi Ildikó és Hegedűs D. Géza

A társulat ezúttal egységesebb benyomást kelt, mint a Danton halálában, és remek teljesítményt nyújt. Szerep és színész szerencsés találkozásának lehetünk tanúi a főszereplő, Fesztbaum Béla esetében, aki szívszorító egyszerűséggel és természetességgel állítja elénk Hoffmann Juliuszt. Esetében a két szerep egyenlő súllyal van jelen, míg többeknél az auschwitzi szerepek sokkoló volta, ereje szükségszerűen „a színész elé tolakszik”. Hegedűs D. Géza két szerepe közül a kegyetlen, hideg-cinikus doktor a hangsúlyosabb. Lukács Sándor emberségét őrző orvosa éppen az ellentettje dr. M.-nek. Tornyi Ildikó a megalázottság, a testi-lelki kiszolgáltatottság megrázó, testgesztusokból építkező rajzát adja az ikerlány, Krisztina szerepében. Fiútestvérét Molnár Áron játssza, egy lázadó kamasz rémületbe váltó kétségbeesésével. Kocsó Gábor, Dolmány Attila, Gere Dénes Ákos és Somody Kálmán sonderkommandós négyese nehezen felejthető, emblematikus képe az előadásnak.

Hoffmann Juliusz sokáig bízik a szavakban. A saját szavaiban, a fia szavainak erejében, aztán a darab végére elveszik ez a bizalom, mert „átkozott a szabadulásnak igébe vetett reménye, miközben a cselekvést az Istenre hagyjuk”. Így a végére már csak két szava marad mindarra, ami történt: szégyen és gyalázat.
Vígnak tehát egyáltalán nem mondható a Vígszínház idei évadkezdete, figyelemreméltónak annál inkább. Legyen ilyen a folytatás is!

Sütő András: Az álomkommandó
Díszlet-jelmez: Vereckei Rita. Koreográfus: Soós Attila e.h. Dramaturg: Kovács Krisztina. Videó: Bánki Ákos, Szöllősi Géza, Zana Krisztián. Szcenika: Krisztiáni István. Világítás: Csontos Balázs. A rendező munkatársa: D. Mucsi Zoltán. Rendező: Szász János.
Játsszák: Fesztbaum Béla, Hegedűs D. Géza, Molnár Áron, Tornyi Ildikó, Lukács Sándor, Tahi Tóth László, Mihályfi Balázs, Lajos András, Telekes Péter, Kocsó Gábor, Dolmány Attila, Gere Dénes Ákos, Somody Kálmán, Igó Éva, valamint Éder Csaba, Hajdú Ádám, Hajdu György, Hammel Attila, Kása Kelemen, Kocsis Mihály, Kovács Tamás, Márton József, Nagy Péter, Venczel Zsolt és a Pesti Színház műszaki munkatársai.