Nem véletlenül hivatkozik arra Székely, hogy jelenettechnikájában, dramaturgiájában Csehov és Martin McDonagh követője. 

42_konyv_szekely-csaba-cimterv_10Könyv: Székely Csaba
Kovács Dezső: Fiúk a bányában

Mielőtt e drámatrilógia értékelésébe fognék, előzetesen célszerű rögzíteni az egyébként örömteli tényt: a kötet szerzője az utóbbi évek magyar drámajátszásának legnagyobb felfedezettje. Üstökösszerűen tűnt föl a honi színház egén, s szinte egyik pillanatról a másikra lett a honi játékszín sokat játszott s talán a legtöbb szakmai, közönség-, kritikai s egyéb díjat besöpört drámaszerzője. Kezdődött a Nyílt Fórum Vilmos-díjával; a felfedezés elsődleges érdeme természetesen a színházi dramaturgoké, akik ráirányították a figyelmet az akkor még ismeretlen fiatal drámaíróra, s művé- nek, a Bányavirágnak vitathatatlan minőségére. Következett a Yorick Stúdió előadása, amelyet csakhamar már a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának égisze alatt játszottak, aztán a pesti, szkénébeli premier, amelyet Csizmadia Tibor vitt színre. A Bányavirágot egy idő után a pesti Nemzetiben, Debrecenben, a DESZKA Fesztiválon és Kisvárdán is bemutatták a marosvásárhelyiek. Ezt követően a 2012-es POSZT-on (meglehetősen erős mezőnyben, hogy mást ne említsek, a kolozsvári, Andrei Şerban rendezte Hedda Gablerrel versenyben) elnyerte a legjobb előadás díját, két szereplője, Bányai Kelemen Barna és Viola Gábor pedig megosztva megkapta a színészzsűri díját. A trilógia következő darabja, a Bányavakság előadása ugyancsak számos helyen tarolt, színészi és egyéb díjait felsorolni hosszadalmas lenne. Tegyük hozzá mindehhez: a sikerszériához szükség volt olyan autentikus rendezésre, mint Sebestyén Abáé, s olyan markáns színészi alakításokra, mint Bányai Kelemen Barnáé, Nagy Dorottyáé, Szakács Lászlóé, többek között. Amivel csak annyit szeretnék nyomatékosítani, hogy egy drámaíró s egy-egy színmű sorsában bizony egyáltalán nem elhanyagolható, hogy milyen szakmai nívón, milyen körülmények között, hol s hányszor kerül színre. A művek eddigi színpadi diadalútjának fényében még azt is megkockáztatnám, hogy bizonyára évek, évtizedek múltán is sikerrel játsszák majd e darabokat. A Bányavirág, a Bányavakság színpadi sorsát talán csak Egressy Zoltán Portugáljának hazai és nemzetközi sikerszériájához tudnám hasonlítani az utóbbi évek terméséből.
Mikor a tavalyi DESZKA Fesztiválon másodszor is láthattam a Bányavirágot, történetesen Szakonyi Károly Adáshibájának társaságában, az járt az eszemben, hogy a két drámaíró, mármint Szakonyi és Székely Csaba születési dátuma között pontosan fél évszázad telt el, s lám, miféle új meg új impulzusokat kaphat a kortárs magyar színjátszás a valóság egészen eltérő dimenzióit bemutató szerzőktől.
De lássuk, miféle világkép, világlátás, nyelvhasználat és dramaturgia tükröződik a kötet drámáiban. Ami legelőbb szembetűnik: Székely egy elképzelt erdélyi falu roncstársadalmának mikrometszetét mutatja be, ironikus, groteszk fénytörésben. Nyoma sincs a drámákban semmiféle romantizált „édes Erdély”-képnek: a falu lakói nyomorult, kisemmizett munkanélküliek, idült alkoholisták, öngyilkosjelöltek. Intenzíven gyötrik egymást és önmagukat, s a legkülönfélébb frusztrációkban evickélve próbálnak túlélni és megmaradni. A tágabb társadalmi háttérből annyi szűrődik be a szereplők mikrovilágába, hogy a vidék egyetlen valamikori munkaadója, a bánya rég bezárt, a közösség bomlásnak indult, s a kiúttalan vergődésből az alkoholba, az önpusztításba vagy az öngyilkosságba vezetnek a személyes utak. Székely persze olyan drámastruktúrákat épít föl, amelyek mintegy modellszerűen mutatják fel egykori közösségek szétzüllését, hajdani életek semmibe hullását. Mindehhez járul még az egyéni életutak csődje: a Bányavirág munkanélküli hőse nagybeteg apját ápolja (az apa fizikai valóságában nem jelenik meg a játékban), ám kényszerű összezártságukból nincs kiút. A Bányavakságban a polgármesteri hivatalát éppen elvesztő Ince testvérhúga kegyelemkenyerén tengődik, majd lépésről lépésre a maradék családját is elveszíti. A Bányavízben a pedofil pap, Ignác nevelt fia nem szabadulhat a gyötrelmes, megalázó egzisztenciális kiszolgáltatottságból, de a többi szereplő mozgástere is erősen behatárolt. S már a Bányavirágban föltűnik a közösség szolgálatába belerokkanó orvos, Mihály alakja, aki menekülne az ingoványból, családi élete kiúttalanságából; a városba, a nagyvilágba, az elérhetetlen szerelembe, végül az önpusztításba. A világba vetett, csődbe jutott életek csehovi fogantatású kései utódaként. Székely Csaba a drámahősök egyéni-kollektív sorstragédiáit különös fénytörésben állítja nézői elé. „A komédia és a tragikum határvidékén lebegtetett kétértelműségnek, a megcsavart nyelvi humornak, a kifordított színpadi helyzeteknek könnyed technikájú művelője”, írtam róla a nemzeti színházi Bányavirág-bemutató kapcsán. S igen, a legmasszívabb tragikus helyzeteket is virgonc vagy fekete komédiába, máskor groteszk tragikomédiába fordítja át a szerző a sajátos nyelvhasználat, szituációkezelés s a különleges poéntechnika révén. Természetesen nem arról szól ez a történet, hogy a drámaíró eliminálni vagy súlytalanítani akarná az egyébként tragikus szituációkat. Nem; a dupla fenekű poénok használata, a világszemlélet eme sajátos módja sokkal inkább arra szolgál, hogy akár egyetlen időpillanaton belül mutassa fel a dolgok, a léthelyzetek színét és fonákját, a jellemek ellentmondásos sokarcúságát. A tragédiában a komikumot, a komédiában a tragikumot. Nem véletlenül hivatkozik arra Székely, hogy jelenettechnikájában, dramaturgiájában Csehov és Martin McDonagh követője. Míg Csehovtól a jellemek, szituációk többértelműségét, addig az ír kortárstól leginkább talán a sajátos dialógtechnikát s a drámai mondatszerkesztést „leste el” a szerző. A mondatzárásként megismételt, nyomatékosított mondatnyitányok óhatatlanul humorosak, s kivétel nélkül mindig nyelvi és szituatív poént hoznak létre. Mert hát ne feledjük: Székely drámái vérbő komédiák is a maguk módján, tele briliáns nyelvi és gesztikus gegekkel. E poéntechnika mélyen ágyazódik a magyar irodalom komédiai tradícióiba, Heltai, Szép Ernő, Örkény, Nóti, s a mai kortársak, Egressy, Tasnádi és mások örökébe. Meg a magyar kabaréhagyományba. E drámák nyelvezete, a szereplők beszédmódja minden ízében konstruált nyelv, s nem valamiféle archaizáló székely népnyelv modernizált változata, még akkor sem, ha a szerző nyilván számos fordulatot felhasznál az erdélyi rétegnyelvekből és szubkultúrákból.
Az idei POSZT-on felolvasó színházi előadásban bemutatott Bányavíz a jól bevált forma elemeit variálja, némiképp szűkebbre szabott szüzsével s az érzékeny, kényes tematika (a papi pedofília) nem kockázatmentes színpadi megjeleníthetőségével. A drámatrilógia legsúlyosabb, legütősebb darabjának a Bányavakságot gondolom, már csak azért is, mert a megcsavart, lebegő szituációk e műben történelmi kontextusba is ágyazódnak. Ahogy a pillanatokkal korábban még ivócimboraként gajdoló bukott polgármester s a minden hájjal megkent román rendőr szelíden ücsörögve osztja egymást, idült történelmi sérelmeiket egymás fejéhez vagdosva, az az ironikus, kritikai történelemszemléletnek s a minuciózus, ám súlyos jellemábrázolásnak igazi írói remeklése. Persze lehet, hogy csak azért gondolom így, mert a jelenet Bányai Kelemen Barna és Szakács László megformálásában egyszer már megszólalt a maga mélyvilágian groteszk mivoltában.

  1. Müller Péter: Keserédes Erdély

Az erdélyi drámairodalom mindig is úgy volt része a magyar(országi) drámának, hogy egyszerre egészítette ki, árnyalta és ellenpontozta azt. Ez a kiegészítés a XX. században – többek között – a kisebbségi lét tapasztalatára, az Erdély-mítosz továbbhagyományozására és megújítására összpontosult. Székely Csaba színpadi művei is kapcsolódnak ehhez a regiszterhez, de azzal a lényeges különbséggel, hogy ő az idealizált, heroizált és folklorizált erdélyi létet groteszk alulnézetből, karikírozottan és lefokozottan ábrázolja.
Székely Csaba első drámáját 2009-ben írta, angol nyelven, a BBC rádiójáték-pályázatára, s mindjárt el is nyerte vele az európai régióban kiosztott Legjobb Európai Drámáért járó díjat, ez volt a Do You Like Banana, Comrades? (Szeretik a banánt, elvtársak?) című darabja. A mű magyarul 2013 áprilisában jelent meg (Saszet Ágnes fordításában) a Látó című marosvásárhelyi folyóiratban. Ugyanitt jelent meg drámatrilógiájának két további darabja is, a 2011. augusztus-szeptemberi számban a Bányavirág, a 2013. januáriban pedig a Bányavíz. A közbülső darabbal, a Bányavaksággal kiegészült drámatrilógiáját 2013 nyarán adta ki a Magvető Kiadó, Bányavidék címmel. A trilógia első darabját 2011-ben vitték színre Marosvásárhelyen, ahol 2012-ben a második dráma is színpadot kapott.
Székely drámaírói indulása, drámapoétikája és -esztétikája sokban rokon Martin McDonagh színpadi debütálásával és pályája első korszakával. Ezt a kapcsolatot Székely sem rejti véka alá, drámakötetének köszönetnyilvánítását azzal kezdi, hogy köszönetet mond „három fő forrásának, melyekből annyit merített, hogy majd’ megfulladt: Anton Pavlovics Csehovnak, Martin McDonaghnak és az erdélyi valóságnak”. A trilógiaként való komponálás persze, nemcsak McDonagh drámaírói pályájára jellemző. Nádas Péter is ekként alkotta meg és publikálta a Színtér című kötetébe felvett darabjait 1982-ben, az ugyanabban az évben kiadott Bereményi Géza-drámakötet is hangsúlyozza a Nádasénál jóval lazábban kapcsolódó három színdarab (Kutyák, Légköbméter, Halmi) közötti összefüggést azzal, hogy a könyv címe Trilógia. És Sütő András is ekként adta ki 1978-ban drámakötetét, Három dráma címmel, hangsúlyozva a drámák (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel) kapcsolatát, hogy csak pár példát említsünk. Székely Csaba számára azonban a közvetlen minta és inspiráció Martin McDonagh 1999-ben megjelent Leenane-trilógiája, benne először egy kötetben a Leenane szépe (1996), a Koponya Connemarában (1997) és a Vaknyugat (1997) című darabokkal (a középsőt magyar színház még nem játszotta, a másik kettőből több bemutató is született).
McDonagh első trilógiájához hasonlóan (a második az Aran szigetek-trilógia) a Bányavidék egyes darabjai is azonos dramaturgiai sémát képviselnek, azonos az egyes darabok helyszíne (Székelynél egy erdélyi bányatelep), a szereplők száma (McDonaghnál mindig négy, Székelynél öt), társadalmi összetétele, az egyfelvonásos szerkezet, a szereplők nevének bizonyos eleme (négynek „I”-vel kezdődik a keresztneve mindhárom darabban). A dramaturgiai hasonlóság mellett a szemléleti rokonság, a nyelvhasználat és a dialógustechnika bizonyos vonásai is igazolják a kapcsolatot. Ahogy az ír származású McDonagh esetében az ír közegben nevetségesnek, szerencsétlennek és kegyetlennek mutatkoznak az ír szereplők, éppígy az erdélyi Székely Csaba által színre vitt erdélyi közeg erdélyi alakjainak ábrázolásmódjára is ez a legfőbb jellemző. A két trilógia összehasonlító vizsgálata, a motivikus és filológiai kapcsolatok kutatása is releváns szempont lehet, de ennek nem a jelen írás a megfelelő helye.
Ami a Csehovval való kapcsolatot illeti, abban az orosz szerző drámáit uraló mizantrópia és az alakok tehetetlensége a meghatározó mozzanat. Ahogy Csehovnál, úgy Székelynél is valamennyi szereplő kisszerű, szánni való, nevetséges, korlátolt, belesüppedve saját vidéki bornírt világába, és még a tragikusnak szánt vagy vélt tettek is a komédia nézőpontjából láttatnak.
A Bányavidék címmel kiadott drámatrilógia mindhárom darabja ugyanabban a bányászfaluban (-községben) játszódik, a jelenben. Mindegyikben egy csonka család otthona a helyszín, ahova betér az orvos (Bányavirág), a rendőr (Bányavakság), a szomszéd (mindkettőben), vagy beköltözik a tanító és a lánya (Bányavíz). A Bányavirágban van egy – a szereplőlistán feltüntetett – hatodik alak is, az Apa, aki a színen látható falusi ház konyha-nappalija melletti szobájában fekszik betegen. A trilógia első darabja már magán viseli Székely drámaírásának valamennyi lényeges jegyét. A párbeszédekben a szereplők folytonosan ide-oda váltanak az eltérő regiszterek között, s ez idéz elő komikus hatást (mindez már a csehovi dialógustechnikának is meghatározó eleme). Amikor az orvos, Mihály például azon háborog, hogy Iván (a házigazda) a kocsmában mások előtt azzal fenyegette, hogy ledug a torkán egy sárga láncfűrészt, akkor Iván kijavítja, hogy „Nem sárga volt, hanem piros”. Hasonlóképpen, amikor Iván féltestvére, Ilonka arról panaszkodik, hogy „Ma délben is kitéptem egy ősz hajszálat a hajamból. Vagy inkább olyan 11 óra körül lehetett”, akkor az őszülésre, öregedésre vonatkozó kérdésére („Tudod-e, mit jelent ez?”) Iván azzal válaszol, „Hogy… átállították az…?”, azaz az óraátállításra utal. Ez a poentírozó, késleltetésekkel és csavarokkal operáló dialógustechnika a humor egyik leggyakoribb forrása. Egy másik a felvetődő témák túlbeszélése, a bennük, illetve körülöttük való toporgás, mint amikor Irma (a szomszéd felesége) balkezességgel vádolja Ilonkát, majd ezt a balkezességet a lábára (lábujjaira) is kiterjeszti. Az ismétlésből adódó komikum eszközével is gyakran él a szerző; például a helybeliek mindig kijavítják az orvost, amikor az a települést faluként emlegeti, akkor közbeszólnak: „község”. A trivialitások felnagyítása és a nagy horderejű dolgok bagatellizálása is állandó tényező a szereplők magatartásában, egymáshoz való viszonyában. Erre példa a néhai háziasszony macskájának korábbi elpusztításával foglalkozó epizód. Ennek kapcsán először az derül ki, hogy Iván anyja (a benti szobában fekvő Apa felesége) a macska halála miatt lett öngyilkos. Aztán a darab vége felé az is, hogy Iván az orvostól ellopott morfinnal ölte meg az állatot, mert az idegesítette az apját („túl sokat nyávogott”), s a vízbe fojtás vagy más halálnem helyett azért a mérgezést választották, „hogy úgy tűnjék, mintha végelgyengülésben múlt volna ki”. Mire az orvos azt kérdezi, hogy „mégis hogy múlna ki végelgyengülésben egy hat hónapos macska?”. Az anya öngyilkossága és a macska elleni merénylet önmagában és egymáshoz való kapcsolódásában is mélyen abszurd mozzanat, s ha önmagukban megrendítőek vagy elszomorítóak lehetnének is, egymásra vetülésükben olyan torzító fénytörésbe kerülnek, amely kölcsönösen groteszk komikumot kölcsönöz nekik. (Egy macska vélt elpusztulása Martin McDonagh Az inishmore-i hadnagy című darabjában nem öngyilkossághoz, hanem vérfürdőhöz vezet.) A fent említett sajátosságok mellett mindhárom darab állandó eleme, hogy a szereplők folyton pálinkát isznak, káromkodnak, a hétköznapi rutinjukban toporognak.
A Bányavirág öt szereplője közötti kapcsolati háló is furcsa gubancokba bonyolódik. Iván mintha a vele lakó féltestvére, Ilonka iránt is vonzódna, az viszont az orvosnak kelleti magát (s Mihály, ha nem lenne nős, meg is kérné Ilonka kezét). A szomszédasszony, Irma nyílt célzásokkal ajánlkozna Ivánnak, aki a darab végén az orvosnak elismeri, hogy szereti a nőt, de annak férje, Illés miatt nem fogadta az asszony közeledését. Ezekhez a kapcsolatokhoz tartozik a dráma két halálesete is: az egyik – még a történet kezdete előtt – az Anya öngyilkossága (a macska halála miatt), a másik a mű végén Illés öngyilkossága (aki a feleségének búcsúlevélben írja le elhatározásának okait). Az öngyilkosság gondolatáról, lehetőségéről a mű végén az orvos is beszél. A két öngyilkos temetéséről szóló beszámolók (az Anyáéról a darab elején, Illéséről a végén) a fekete humor példái. Az Anya temetésén Illés mozogni látta a koporsót, ezért azt kinyitották, s Iván anyja kiborult az útra. Illés temetésén pedig mindenki hulla részeg volt, a plébános például annyira, hogy „Illést háromszor is Szörényi Levente testvérünknek nevezte” – meséli Iván.
A darab elején Illés hírt hoz arról, hogy a községbe megérkezett Magyarországról a TV, mire Iván rögtön megkérdi: „Megint fel kell húzzam a székelyharisnyát?” A záró kép (epilógus) pedig Ivánnak a kamerába, székelyharisnyában mondott monológja arról, hogy itt a telepen ők hagyományos életet élnek, szeretik a hagyományokat, s hogy „jó itt élni, mert vannak ezek a gyönyörű hegyek, s a fenyvesek, s az a szar kicsi csermely is olyan szépen csobog, mint egy patak. […] Itt minden olyan szép, mint egy álom. Mint egy álom. Ebben élünk mi benne. Igen. Ebben. (Függöny)” Mindez komikus és éles kontrasztban áll mindazzal, amit a darab mindaddig bemutatott, s rávilágít arra, hogy a mesterségesen létrehozott, táplált és manipulatív célokból fenntartott mítosz a meseszerű, idillikus erdélyi világról nem találkozik a tapasztalattal. Legalábbis ezzel a Bányavirágban színre vitt torzított tapasztalattal semmiképpen.
A Bányavakság helyszíne Incének, az ötvenes éveiben járó polgármesternek és hasonló korú húgának, Iringónak az otthona, a ház nappalija. Hozzájuk érkezik meg – Ince hívására – Florin, a román rendőr, akit Ince azért hívott, hogy a küszöbönálló polgármester-választás kapcsán riválisát, a szélsőjobboldali Izsákot megakadályozza az indulásban, megvádolva azzal, hogy lopja a fát. Ince polgármesteri ténykedéséről a húga még a darab elején kijelenti, hogy „Te vagy a legszarabb polgármester, akit a föld a hátán hordott”. Kiderül, hogy a település is miatta veszítette el a községi státust, és minősítették vissza faluvá. (Fordított helyzet, mint ami a Bányavirágban volt.) A funkcióról egyébként Ince azt mondja, hogy „Gyűlölök polgármester lenni, az az igazság. De muszáj.”
A testvérpárhoz három vendég érkezik: az említett román Florin, betoppan a falubeli magyarkodó Izsák is, és váratlanul hazaugrik (busz helyett taxival) Kolozsvárról Ince lánya, Izabella, akiről úgy tudják, egyetemre jár. A testvérpár azért él egyedül, mert Ince felesége és fia egy autóbalesetben meghalt, a kocsit Iringó vezette. Iringó férjéről pedig hosszú ideig úgy tudjuk, kútba ölte magát, de a darab végén Florin a falusiakkal folytatott beszélgetésekből megtudja, hogy az alvó férfit Iringó verte agyon, és dobta a kútba, részben mert bántalmazta – aminek az arcán viselt nyomáról a rendőrnek korábban azt mondta, hogy az autóbalesetből származnak. A rendőr viszont elmondja, hogy megözvegyült, a felesége a jeges úton megcsúszott, és a villamos levágta a fejét. Ez utóbbi a darab egyik legkomikusabb jelenete; a sok román szóval, hibás magyarsággal beszélő Florin beszámolójából Iringó alig ért valamit (a kötetben egyébként szójegyzék is található): „Jégre lépett, és becsúszott egyenesen a trámváj alá” – mondja a rendőr, de mivel a trámváj szót Iringó nem ismeri, személynek hiszi, aki levágta az asszony fejét. A rövidesen betoppanó Izabellának is ebben a hiszemben adja tovább a történetet: „Levágták a fejét, mint abban a copfos japán filmben.”
A faluban továbbra is mindenki iszik, pálinkát, a színen lévő szereplők is folyamatosan. A darab elején Iringó korholja Incét, hogy ebben a hónapban már harmincadszor itta magát hullarészegre (aki erre sosem emlékszik). Sok a faluban az öngyilkos, s mint arról Ince említést tesz, „a régiek közül már csak a doktor maradt, meg a féleszű Sánta Feri, meg a plébános, meg a plébános szeretője. A fiatalok pedig elmentek, s aki még nem ment el, az felakasztotta magát.” Az idézetben említett doktor a Bányavirág egyik szereplője volt, a plébános (és a „szeretője”) pedig a Bányavízben fog megjelenni. Izabella, Ince lánya is elmenő fiatal, őróla kiderül, hogy már nem egyetemista Kolozsváron, hanem három éve takarítónő egy hipermarketben. Most azért ugrott haza, hogy a szökéséhez pénzt kérjen. Az erkélyén füvet termesztett, és a letartóztatástól fél, ezért Olaszországba készül. Ince nem tud neki pénzt adni, így a lány lefekszik Izsákkal a szükséges összegért.
A dráma egyik nagyjelenete a magyar-román sérelmi licitálás. Korábban, még a sok pálinkától lerészegedve Ince és Florin együtt énekelnek, előbb egy román népdalt, majd a Kossuth Lajos azt üzente című magyart (amit Florin is jól ismer, csak azt nem érti, hogy „Mi az a kurva elfoglaltság, hogy nem akartok elmenni, amikor először üzen” – kérdi). Amikor azonban a darab vége felé Florin megfenyegeti Incét, hogy nem Izsák, hanem őellene fog feljelentést tenni, és Izsák megy majd a börtönbe, akkor elkezdenek történelmi léptékben vádaskodni. Haladnak visszafelé az időben, hogy a magyarok vagy a románok kezdték-e a másikkal szembeni erőszakot, és kölcsönösen elvitatják egymás jogát az erdélyi földhöz. A végén már óvodások szintjén csúfolják és szidják egymást (mint személyt és mint népet). E sérelmi licitre végül Ince tesz pontot azzal, hogy Izsák segítségével, aki hátulról lefogja Florint, megöli a román rendőrt („többször beledöfi a kést” – áll az instrukcióban). Az ezt követő rövid záró jelenetben kiderül, hogy Izsák lett a polgármester, a hullát eltüntették, a falon Izabella érettségi fényképe helyett ott díszeleg egy Nagy-Magyarország-térkép, és Ince újra indul a libákat kergetni, ami az egyik fóbiája.
Csupa elfuserált élet: Incének fogalma sincs a lánya életéről, az állandó részegség következtében a fejét és a kapcsolatait sztereotípiák és közhelyek töltik ki. Azt hiszi, manipulálhatja a felsőbb hatóságokat, és pozíciójánál fogva többre képes, mint mások. Iringó belesavanyodott az özvegységbe, Incével nem egymás támaszai, hanem elsorvasztói, úgy emésztik egymást, mint egy megkeseredett házaspár. A három jövevény sem kevésbé kudarcos alak: a szélsőjobboldali Izsák, akinek a Turul Zászlóalj Harcosai szervezet is túl liberális (s akit a darab végén polgármesterként látunk); a helyét nem találó, bűnelkövetésbe sodródó Izabella, aki szökve hagyja el az országot. És végül a látszólag legnormálisabb Florin, aki a többiekhez képest más értékrendet képvisel, ám sorsa ebben a közegben megpecsételődik, merthogy agyonszúrják.
A trilógia harmadik darabjának helyszíne a paplak, ugyanabban a faluban. Itt lakik Ignác, a katolikus pap, vele a nevelt fia, a huszonöt-huszonhat éves Márton, a házvezetőnője, Irén, valamint a tűzvészben elpusztult házuk miatt ide befogadott tanító, István és annak tizenhat éves lánya, Imola.
A darabban kétszer fordul elő időugrás, mindkétszer két hét. A nyitó jelenetben megismerjük a paplak két lakóját, a részegen a miseszöveget gyakorló és eközben folytonosan káromkodó Ignácot, a feledékeny házvezetőnőt, és kettejük párbeszédéből azt, hogy alig járnak a falusiak a templomba, s hogy Irénnek írt a lánya Amerikából. A jelenet végén Márton szalad be azzal, hogy ég a tanítóék háza.
A következő – két hét múlva játszódó – jelenetben a tanító és lánya a pap házában laknak, „az adventi koszorún két ép és két félig leégett gyertya”. A darab gerincét adó történések egy éjszaka és a rákövetkező nap alatt játszódnak. Majd ismét eltelik két hét, a záró jelenetben „a koszorún leégett minden gyertya, a sarokban kis karácsonyfa”, a pap ismét prédikál, de itt most szenvedéllyel, mivel a beszéd alatt, a pulpitus mögött a nevelt fia, Márton éppen leszopja. Egy korábbi jelenetben a fiú kifakad, hogy őt a faluban a neve alapján senki sem ismeri, sem mint a paplak gondnokát, sem mint a pap nevelt fiát, hanem – mint mondja – „mindenki úgy hív a hátam mögött, hogy a plébános szeretője”. (Ezt a Bányavakságban már említették.) Emiatt senkiházinak nevezi önmagát, de szerinte „az, akit elsőáldozó korom óta leszopok minden reggel”, nála is nagyobb senkiházi. A mű végén a pap a városba siet a püspökhöz, hogy az simítsa el a tanítóék által ellene felhozott vádakat – s erre minden esély meg is van, mivel a püspök őt tízéves kora óta ismeri (ami utalás az Ignác és a püspök közötti egykori pedofil kapcsolatra).
Az elsimítandó bűnök egyrészről valószínűleg az említett homoszexuális viszony (bár az már oly régóta tart, hogy mi tenné ezt most aktuálissá), másrészről viszont a tanítóék meglopása. A tűzvészben a falubeliek – köztük a pap – a tanító feleségét hagyták benn égni a házban, a javakat viszont kihozták, így a darab során a paplak pincéjéből kerül elő a pálinkafőző üstje meg a tanító matracában rejtegetett pénze. Ezek miatt (is) tesznek panaszt. S hogy miért nem a rendőrséghez fordulnak? „Nem szeretik a rendőrt nálunkfelé. Nem is származott abból soha semmi jó ebben a faluban, amikor valaki rendőrt hívott ide” – mondja Márton, ami közvetlen utalás a Bányavirágban történtekre.
A közeg és a környezet ugyanolyan, mint a trilógia két korábbi darabjában. Alkoholizmus, öngyilkosság, és itt jön elő a tolvajlás is, amit mindenki művel az általános szegénység és nyomorúság miatt. Az új témák: a pedofília, a homoszexualitás és a nemi erőszak. A gyerekek papi megrontásáról általános gyakorlatként beszélnek, a pap és nevelt fia kapcsolata nyílt titok, a darab egyik jelenetében Márton megerőszakolja a tanító lányát (merthogy az, állítása szerint, egy református fiatalembertől terhes). A groteszk és túlzó ábrázolásmód miatt azonban mindez belül marad a komikus regiszteren, és nem fordul át tragikumba vagy megbotránkoztatásba – ahogy például, a felfokozott brutalitás, tengernyi vér és velő ellenére, Tarantino és a Coen fivérek filmjeiben s a McDonagh-drámák esetében sem.
A Bányavízben is van néhány zárványszerű jelenet, amely lazán kapcsolódik a történethez, viszont önmagában is igen hatásos. Ilyen, amikor a tanító elemzi Márton versét, elővezetve a magyartanári verselemzés sztereotípiáit és közhelyeit, kiindulva a szerző személyéből, és eljutva addig, hogy a hallott szöveg nem vers, mert nincsen benne rím. Aztán – késleltetett poénként – azt is meglátjuk, hogy ebben a közegben Irén, a cseléd az, aki (magában elolvasva a verset) természetes módon reagál a szövegre: „Szép vers. Kár, hogy ilyen szomorú. De szép.” Ugyancsak késleltetett – nem poén, de – információ, hogy Irén lányáról – akiről az asszony rendre elmondja, hogy Amerikában él, és levelét mutogatja – egyszer csak elhangzik, hogy dehogyis él Amerikában, a szomszéd faluban rég felakasztotta magát.
A hazugság, önfelmentés, cinizmus, önpusztítás, a nacionalizmus, a pedofília témáinak megfogalmazásában Székely Csaba nem ismer tabut. A Bányavidék-trilógia bátran kérdez rá örök igazságoknak vélt közhelyekre, az önáltatás mélyén húzódó frusztrációkra, színre viszi az alkoholizmusban megnyilvánuló lassú és az öngyilkosságban kifejeződő gyors önpusztítás kultúráját, rámutat a hamis énkép és Erdély-kép kártékony hatásaira.
Mindhárom drámájában van valamilyen magyarázat vagy utalás, amely indokolja az adott darab címadását. A Bányavirág esetében Irma azzal kelleti magát Ivánnak, hogy „a bányák mélyén, repedésekben, eldugva mások elől, bányavirágok vannak. (Közelebb ül) Ha azokat valaki felhozná a felszínre… csillogni kezdenének.” De a darab fő közege mégis inkább az, amit ezt megelőzően Iván mond az asszonynak: „Olyan vagyok, mint ez a bánya itten. Berobbantották a bejáratát, s nincsen már benne semmi, csak koromsötétség. A nagy semmi. Ha valaki beletekintene, megrémülne az ürességtől, amit ott lát.” A Bányavakság címe létező jelenségre utal, amelyről egy 2013-as interjúban Székely Csaba ezt mondta: „Olyanszerű, mint a hóvakság. De inkább arra a teljes sötétségre gondoljunk, ami mélyen a föld alatt, a föld gyomrában vehet körül. Angolul egyébként a »mine blind« »aranylázt« jelent, azt, amikor elvakít az arany utáni vágy. A Bányavakság esetében lényegében erre is gondolhatunk: a pénzért, a pénzhez vezető hatalomért folytatott harc, ez a gátlástalan, kíméletlen hajsza szintén elvakítja az embereket.”* A Bányavízben két helyen kerül elő a címbeli kifejezés. Először a Márton verse kapcsán, amelynek címe nincs, és a tárgya a tenger. A tanító így okoskodik: „A tengerről szólt. Hol látott ő tengert? Bányavizet, esetleg, azt láthatott eleget.” A másik helyen Márton arról a méregről beszél Imolának, amelyet egy ideje belecsepegtet a pap ételébe és italába. „Hát nem szenteltvíz, az biztos. Inkább a bányavízhez hasonlatos.”

Székely Csaba: Bányavidék. Drámatrilógia
(Magvető,‎ ‏2013‎)

* http://www.e-nepujsag.ro/op/article/ha-r%C3%A1nk-t%C3%B6r-b%C3%A1nyavaks%C3%A1g‎ – ‏megtekintés 2013. július 31.
Martin McDonagh az‎ ‏1990-es évek második felében egy-két év leforgása alatt lett világszerte ismert első drámatrilógiájával és‎ ‏A kriplivel. Első magyar bemutatója 1997 októberében volt, 1998-ban három darabját játszották magyar színpadon. Mindez persze nem a világhír ismérve, csak jele annak, hogy milyen hamar jutottak el hozzánk a darabjai. Székely Csaba első „Bánya-drámájának”, a 2011-es Bányavirágnak eddig négy előadása volt, a másodiknak, a Bányavakságnak kettő. Az első darabból készült marosvásárhelyi bemutató 2012-ben a POSZT legjobb előadása lett, s a darab elnyerte a Színházi Kritikusok Céhe Az évad legjobb új magyar drámája-díját, a szerző megkapta érte a Szép Ernő-jutalmat is. A trilógia harmadik darabja első díjat nyert az Örkény István Színház drámapályázatán. Ez az indulás a magyar dráma és színház területén és léptékében éppoly ígéretes, mint az angolszász helyzeti előny miatt nagyobb recepciós közegre ható ír-angol szerzőé volt másfél évtizede. És Székely Csaba angol nyelvű rádiójátékkal való drámaírói debütálása kapcsán az is látható, hogy a nyelvi korlátok nem feltétlenül jelentenek akadályt.

Facebook Comments