…ez egy fantasztikusan szépen megcsinált előadás, ennek részévé válni nagyon jó dolog.

– A darabot 1996 októbere óta játszod. Van különbség a között, amit kezdetben jelentett számodra és a között, amit ma jelent?
– Egy biztos: amikor az első kisfiamat megszültem és visszajöttem a színházba, a My Fair Lady felújító próbái alatt azt éreztem, hogy ez az Auksz Éva már nem az az Auksz Éva. Az anyaság olyan komoly változást hozott a szívemben és a lelkemben, amitől más dimenzióba került az életem, és megváltozott az is, ahogyan erről a szerepről gondolkozom. Egyébként pedig minden egyes előadás más. Attól függ, hogy milyen állapotban vagyok, és hat rám az is, hogy milyen a közönség.
– Hozzátartozik az előadás történetéhez, hogy Fonyó Barbara és Götz Anna után lett a tiéd Eliza szerepe.
– Volt egy meghallgatás, amire én az esélytelenek nyugalmával mentem el. Ma már nem lehet tudni, hogy kinek és miért akadt meg rajtam a szeme, de engem választottak, énektanárhoz küldtek, hogy egy nyáron át képezzem a hangomat. Minden nap jártam Gencsi Sári tanárnőhöz, vele tanultuk meg a szerepet, és nagyon sokat köszönhetek Trimmel Ákosnak, a rendezőasszisztensnek, hiszen akkor Sík Feri bácsi, a rendező, már nem élt. Tehát úgy kerültem bele ebbe a produkcióba, hiába játszom 17 éve, hogy a rendezővel soha nem találkoztam.
– Körülötted is cserélődtek a partnerek. Mekkora jelentősége van ennek?
– Egy partnerváltásban mindig benne van az elmúlás fájdalma, ugyanakkor egy új feladat izgalma is. Minden egyes beálló újat hozott ki belőlem. Amikor Bács Feri kilépett a századik előadás után, nagyon megijedtem, hiszen neki nagyon sokat köszönhetek. A színrelépésem után ugyanis szép lassan, előadásról előadásra dolgoztunk azon, hogyan oldjunk meg egy-egy jelenetet. Amikor Mihályi Győzővel játszottam, már nem csak magammal foglalkoztam, hanem észrevettem, hogy mástól kapom a végszót és az impulzust, elkezdtem színészként gondolkodni. Sinkovits Imre bácsi, Agárdy Gabi bácsi meghaltak. A tudat, hogy ők már nincsenek, fájó pontja az előadás történetének.
– Skatulyának tekinted, hogy Eliza szerepével a mai napig összekötnek?

Auksz Éva / fotók: Dóka Attila

– Ez nem skatulya. Nagyon jó érzés, ha egy szerephez kötnek egy színészt. Nyilván fájdalmas lenne, ha csak ebben láttak volna, de hogy van egy előadás, ami jellemzi az embert, az nem baj. Végül is 17 éve játszom, akaratlanul is kötődöm hozzá. Engem nem zavar, főleg azért, mert szerintem ez egy fantasztikusan szépen megcsinált előadás, ennek részévé válni nagyon jó dolog. Büszke vagyok rá.

– Hogyan lehet továbblépni, amikor az ember a maximumon kezd?
– Mindig azzal a szereppel foglalkozom, amelyet kapok, és nem azzal, hogy ez a My Fair Ladyhez képest hol van és mekkora. Most például a Vérnászban a Halál szerepét fogom játszani, ami a My Fair naivitásának tősgyökeres ellentéte, és már most azon gondolkozom, hogy mit tudok hozzáadni. Egyébként néha egy főszereplőnek sokkal könnyebb dolga van. Egy kisebb szerep megformálójának, aki csak rövid időre jelenik meg a színpadon, egy olyan előadásba kell belépnie, amelynek már megvannak a saját energiái, feszültségei. Egy nagy szerep fárasztó ugyan, de megélni néha sokkal könnyebb.
– A zenések mellett a kezdetektől prózai szerepeket is játszol.
– Iglódi István főleg a zenés darabokban gondolt rám, mivel a színházban nem volt olyan sok énekes-táncos színész, de azért a prózai szerepek is elértek. Így amikor annak idején bemutatta Csiky Gergely Nagymama című előadását, akkor abba belekerültem, pedig az aztán igazán próza volt. Olyan emberekkel játszhattam egy színpadon, amit az akkori fejemmel fel sem fogtam. Csak később döbbentem rá, hogy milyen kincs volt a kezemben és kiktől tanulhattam. Rengeteg prózai szerepet kaptam azután is, kicsit és nagyot egyaránt. Ami így hirtelen eszembe jut a nagyobbak közül, az a Csongor és Tünde Tündéje, a Kényes egyensúly Júliája vagy a Játékszínben a Ne nevess korán Joanna Lyppiat-ja.

– Emblematikus zenés szerepeidre gondolva, azok a fiatal lányok, akiket megszemélyesítesz, mennyire egyformák? Például Eliza, Charity, Aldonsa?
– Sweet Charity egy bolondos lány, rossz értelemben vett naivitás jellemző rá, mindenki átveri. Ellentétben Elizával, aki ha kell, megvédi magát. Charity erre nem képes, sodródik az élettel. A Don Quijote Aldonsája pedig nagyon messze van a naivitástól. Mind a három szerep különböző megformálást igényel.
– Szóba került Iglódi István neve. Leírnád ennek a mester-tanítvány kapcsolatnak a természetét?
– Ő „talált ki” engem. Gyakorlatilag mindent tőle tanultam és vallom, hogy mindig ő lesz a mesterem. Pistával fantasztikus volt a kapcsolatunk, ha ő nincs, akkor én ma nem vagyok itt, és nem vagyok színésznő. Mindig bedobott a mélyvízbe, de akkor ez azt is jelentette, hogy „tessék kislányom, lehet úszni”, tehát megkaptam a lehetőségeket. Segítséget adott hozzá, de mindig sokat kellett dolgoznom ahhoz, hogy elfogadjon a közönség és az a közeg (az akkori Nemzeti Színház), ahova főiskolai és szakmai háttér nélkül kerültem be. Ha valamit megtanultam Pistától, akkor az a szakmai alázat.
A Sweet Charity volt az első olyan próbafolyamatom, amelyen már nem volt jelen. Amikor a próbák végén jártunk, az jutott eszembe, hogy ha Pista velünk lenne, milyen fantasztikus dolgokat tenne hozzá, miközben Pelsőczy Réka rendezőnőm is elképesztően jó volt, és nagyon szerettem vele dolgozni. De a tudat, hogy már nincs olyan ember, aki kontrollál kintről, borzasztó rossz volt. Most már, ahogy az idő múlik, az ember kezd hozzászokni a gondolathoz, hogy egyedül marad a szakmában, mert elmennek a mentorok, a mesterek.
– Hogy látod, van folytonossága a színház életében az Iglódi-érának?
– Van folytonosság, hiszen a társulatból rengeteg olyan ember van itt, aki akkor is itt volt, amikor én kezdtem. Csak most már mi lettünk a középgeneráció, jöttek hozzánk a fiatalok. Valahol azért ez jó érzés, nem szeretném az idő kerekét megállítani, nem szeretnék újra 18 éves lenni. Akkor tapasztalatlan voltam, nem találtam a helyem a világban. Szeretem ezt a mai énemet. Tudom, hogy mit miért csinálok, mit szeretek és van egy boldog családom.
– Mit gondolsz a színház helyzetéről?
– Mi reménykedünk abban, hogy a nézők szeretnek minket és azt akarják, hogy menjünk tovább. Aki itt van és itt dolgozik, az mind hisz ebben. Bizakodó vagyok.
– Figyeled azért a többi színházat is?
– Szeretem megnézni, hogy máshol mi történik. Rettentő jó néző vagyok, mindenevő, mindent szeretek, ami jó, de mostanában nem volt erre időm a kisbabám születése miatt.
– Beszélnél a nemrég kapott vagy a közeljövőben bemutatandó szerepeidről?

Auksz Éva és Takács Géza a Holdvilág és utasában

– A Holdvilág és utasát nemrég mutattuk be. Filozofikus, mély történet, féltünk is tőle, hogy el tud-e jutni a nézőkhöz a gondolatvilága. Itt egy olyan feleséget alakítok, akit a nászútján otthagy a férje, és aki elég erős ahhoz, hogy ezután a trauma után továbblépjen és keresse a helyét. Tavalyi bemutató a Kisfiú és az oroszlánok, amelyben Arabella kötéltáncosnőt játszom. E miatt még artistaképzőbe is elmentem tanulni, ahova egyébként még most is járok. Most fogjuk kezdeni Garcia Lorca Vérnász-adaptációjának próbáit, ahol a Halál leszek, illetve vár még rám az évadban aRómeó és Júlia beavatószínházi előadásának Capuletnéja és az Into the Woods című mesemusicalben a Boszorkány szerepe.
– Ezek szerint egyáltalán nem jellemző, hogy csak a My Fair Lady típusú szerepek érnek el hozzád.
– Nem, és az életkoromból adódóan sem vagyok már naiva. Mikor megszültem a második kisbabámat, mondtam, hogy nem biztos, hogy vissza szeretnék jönni a My Fair Ladybe, de nem engedték még, hogy visszaadjam, úgyhogy folytatom. Ha már tényleg azt érzem, hogy nincs helyem ebben a darabban, akkor egész egyszerűen felállok és elmegyek, de azért úgy látom, hogy ez még messze van. Most már azért a korosztályomnak megfelelő szerepek is megtalálnak, egy kétgyerekes családanya már nem Júlia. Halál, boszorkány, anya, feleség. Most már ezek a szerepek fognak szép lassan elérni. Ezen egyszerűen tovább kell lépni. Nem beszélve arról, hogy nincs szánalmasabb dolog annál, mint amikor valaki örök naiva marad. A hatvanéves naiva kínos kategória. Minden korosztálynak megvan a maga szépsége és szerepköre.
– És ezek az új szerepek megfelelő szakmai kihívás elé állítanak?
– Nem jön minden nap egy My Fair Lady vagy egy Sweet Charity szintű feladat, talán az Into the Woodsban a Boszorkány szerepe lesz majd ilyen. A feladatok, a célok, azok megvalósítása élteti az embert. Ha valami már megvolt, akkor örülünk neki, és azt mondjuk, jó, akkor jöhet a következő. Várom én is az újabb, nagy feladatokat.
– Gyerekelőadásban játszani is ugyanakkora kihívást jelent?
– Abszolút. A gyerekeket nem lehet becsapni, négyszáz százalékosan kell úgy dolgozni, hogy lekösd a figyelmüket, nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Amennyiben egy pillanatra elveszíted őket, nem olyanok, mint a felnőttek, akiknek megtanították, hogy a kicsit unalmasabb részeket is ki kell bírni. A gyerek szétesik, és onnantól kezdve már nem tudod újra felkelteni az érdeklődését.
– Mit gondolsz a kritikáról?
– Amíg a közönség elfogad egy előadást, szereti, visszajelez és visszajön, addig engem nem érdekel, hogy mit ír a kritikus.
– Kívülről is várod a feladatokat? Felmerült valaha benned, hogy más színházba szerződj?
– Nem tudom, hogy ha kaptam volna felkérést, mentem volna-e. Nem biztos, mert itt borzasztóan jó a hangulat, nagyon jó a társaság, a társulat, nagyon nehéz lenne ezt itthagyni. Nem tudom, hogy milyen felkérésnek kéne történnie, hogy ezt feladjam és elmenjek. Mindig szívesen mentem más színházakhoz vendégszerepelni – mint pédául a Mayacímszerepére Győrbe vagy a Bernarda Alba háza című előadásba a MÜPA-ba – nekem ez elég. Arra jó, hogy az ember kikacsintson a saját fészkéből, meglássa, hogy mi van a szakmában máshol, és egy kis frissítést hozzon magával. Fontosnak is tartom, hogy az ember ne csak a saját megszokott közegében dolgozzon. De mindig nagyon jó hazajönni. És amíg az ember ezt érzi, addig nem vágyik el sehova.

Kritika a jubileumi ielőadásról itt olvasható: Varga Kinga: Generációkon átívelő előadás