…bár az alkotók szemmel láthatóan próbálkoztak a korszerűsítéssel, azok a módszerek, amelyek ezt a célt szolgálták, mind külsőségekre irányulnak csupán.

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én a színházban alapvetően hajlamos vagyok jóval többet elhinni, mint amennyit a színpadon konkrétan megmutatnak nekem. Kálmán Eszter Justine-rendezését nézve viszont az volt az érzésem, hogy a megmutatás tárgya sokkal több annál, mint amennyit valaha is elhihetnék. Nem azért, mert a rengeteg különböző ingerből, amely egyszerre éri a nézőt, nehéz szelektálni, hiszen semmilyen befogadás során – s ez a színházira fokozottan igaz – nem várhatjuk el önmagunktól, hogy minden apró részletet egyszerre érzékelni bírjunk. Ám amennyiben egy rendezés valóban azon a döntésen alapul, hogy mintegy túl sokat kínál (itt a túl sok nyilván szubjektív megítélés), tehát a jelzések már-már mértéktelennek tűnő halmozásával a néző szelekciójára apellál s egyben reflektál, az akkor működhet jól, ha valóban képes játékba vinni a befogadót. Bevonni, kibillenteni, próbára tenni, meglepni. A tárgyalt rendezés esetében azonban a jelzések – ahelyett, hogy újabb kérdéseket, irányokat nyitottak volna meg, ezzel táncba hívva a nézőt – sokkal inkább egymásra rakódtak, újra és újra elmagyarázandó ugyanazt.

Leírom, mire gondolok pontosan: van egy történet, melynek bizonyos jeleneteit láthatjuk a színpadon; van egy narratív szint, amelyet időközönként bekapcsol valamelyik szereplő, s eldalolja, amit éppen látunk; ezen kívül pedig vannak videók (Balogh Balázs, Juhász András, Taskovics Éva) és zenék (Kákonyi Árpád, Friedenthal Zoltán), amelyek szintén a történések értelmezését szolgálják. Ez már legalább négy réteg, ami mindenképpen soknak tűnik, még akkor is, ha a rendezés egyébként vállaltan próbál azok számára is érthető lenni, akik esetleg nem ismerik az irodalmi alkotást.

Gergely Katalin és Gera Marina

Azt, amely alkotás adoptálásának oka egyébként eleve kérdéses számomra. Mi lehet ma a Justine tétje? Mitől lehet érdekes a fiatal lány története, aki az erény Don Quijotéjaként végigzuhan az emberiség perverz erdején? Hiszen De Sade márki szövegének befogadása ma kétségkívül teljesen eltér attól, ahogy saját korában olvashatták. Már annyit láttunk és hallottunk szexuális vágyaikat kiélő papokról, hogy rutinnal olvassuk az ilyesmit, a homoszexualitást senki sem kezeli égbekiáltó bűnként többé, a szüzesség pedig egészen egyszerűen nem abszolút érték már, mint annak idején, amikor még ez jelentette egy lány tisztességét. Ezek azonban a regényben valójában csak körülmények, a bűn és a szenvedés azok a tényezők, amelyek Justine útját kijelölik, a lényeg viszont az, hogy van értelme végigküzdeni hányattatott sorsát. Mégpedig azért, mert útja és szenvedései által megváltást hoz Lorsange-né és Corville úr számára. Ha már a velejéig romlott világot nem is, de ennek a két embernek az életét képes leterelni a kárhozat felé vezető ösvényről.

Ugyanez a színházi előadásban nem történik meg, ami valószínűleg jobb is, hiszen nem abban a korban, nem olyan közegben élünk, amikor egy ilyen didaktikus megváltás jót tehet a művészi alkotásnak. Sajnos azonban van helyette konklúzió, valamint magyarázat arról, hogy miért nem következhet be a megváltás. A megformálásnak ez a direktsége elveszi a tartalom erejét, pedig a megváltás hiánya valós feszültséget szülhetne, s egyben ez lehetne az egyetlen olyan mozzanat az előadásban, amely egy valóban kortárs horizontot képvisel. Mert bár az alkotók szemmel láthatóan próbálkoztak a korszerűsítéssel, azok a módszerek, amelyek ezt a célt szolgálták, mind külsőségekre irányulnak csupán. Hiába a musical-jelleg, hiába a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy popslágerei, a szintetizátor és a video-installáció – mindez megteremti ugyan a popkultúra konzumközegét, de valós problémával nem telik meg. Azzal együtt sem, hogy az ismerős dallam bekapcsolja Madonna nevének és jelenségének ellentmondásosságát az értelmezés síkjába, mert mindez csupán az értékek árubabocsátásának és az emberi nem álságosságának klisészerű problémáit képes megjeleníteni. Bár ugyanazok a mozzanatok, amelyeket a korszakteremtés eszközeiként értelmezek, az irónia, illetve a fekete humor regiszterét is képviselhetnék, de a közönség reakcióit nézve az az érzésem, hogy ez nemcsak esetemben nem működik, hanem valóban bennreked, s nem éri el a kívánt hatást.

Kár mindezekért. Pedig a színpadkép (Kálmán Eszter) sok jót ígér: fehér, többszálas függönyök lógnak felülről, egymás előtt és mögött, félig-meddig mindig takarásban. Ezek irányítják a teret és az előadók mozgását: hol kerülniük kell, hol átlépnek rajta, de mivel anyaguk áttetsző, ezért a hátul álló színészek is jól látszanak. Vagyis ezek a falak feldarabolják a teret, ugyanakkor – mivel nem takarják el teljesen annak egy szeletét sem – minden részlet egyidőben is látható, s így a tér és idő transzparenciája nagyon szép metaforikus értelmezéseket enged meg egyidejűségről, egyformaságról, változhatatlanságról… Ugyanakkor a fehér felületek a videók alapjául is szolgálnak, melyek többnyire konkretizálják a közeget további szimbólumok felvillantása révén. Van itt minden: játékgép a romlott, önmagát eladó, kéjes örömöknek élő világban; diszkófények; erdő; a szerelem virága; kolostor; kereszt; labirintus. Ezekben többnyire keveredik a szent a profánnal, akár a zenében is a szintetizátor a recitálással.

Jelenet

Ez utóbbi egyébként szintén értelmezhető a kortalanná tétel gesztusaként is, akárcsak az a mozzanat, amikor Dubois asszony (Gera Marina) monológjából megtudjuk, mennyi férfihoz volt köze, amennyiben valószínűtlen, hogy egyazon nő elégítette volna ki Voltaire-t, Moliére-t és Dantont, ugyanakkor ez óhatatlanul felidéz olyan nőalakokat, mint Csokonay Lili, vagy Spiegelmann Laura, akiknek vonzereje szintén történelmi időkön átívelő szexuális kicsapongásokat tesz lehetővé. Ezek a nők testük által képesek birtokba venni a történelem férfi idejét (history). Ebben Dubois tökéletes ellentéte Justine-nek (Gergely Katalin), aki sokkal inkább áldozatává válik ugyanannak a vágynak, amely a grófnőt vagy akár a lány nővérét, Juliettet is a gazdagságig, társadalmi elismertségig röpíti.

Ennek a problémának a súlyát pedig az előadás nem képes visszaadni, hiszen e valódi gyötrelem megmutatásához a történeti szál precíz átültetése vajmi kevés, sőt talán felesleges is.

Justine (Füge Produkció)
De Sade márki azonos című regénye alapján készült. Dramaturg: Szabó-Székely Ármin. Látvány: Kálmán Eszter. Jelmez: Juhász Dóra. Koreográfia: Csuzi Márton. Mozgóképtervező: Balogh Balázs, Juhász András, Taskovics Éva. Zene: Kákonyi Árpád, Friedenthal Zoltán. Vers: Basch Péter, Bock Balázs, Szabó-Székely Ármin. Hang: Rembeczki János. Fény: Vida Zoltán. Munkatárs: Fábián Gábor Zoltán. Rendezőasszisztens: Fazekas Anna.
Rendező: Kálmán Eszter.
Szereplők: Gergely Katalin, Gera Marina, Andrássy Máté, Arnaud Blondel, Csuzi Márton.