Az összművészeti matériában a hétköznapi gesztusok is szimbolikussá nőnek, nagy ívű különlegesség születik meg a színpadon, olyan, ami leginkább csak jól sikerült operarendezések sajátja.

A „választott szűz” jelzős szerkezet többször elhangzik az oratóriumban, arra utal, hogy Johanna nem önjelölt csodatevő, hanem valóban Isten által kiválasztott tanúságtévő. A címben a „csereszabatos” kissé profán beszúrásával azt jelzem, hogy – Claudelnél, Honeggernél és Vidnyánszkynál egyaránt – Jeanne d’Arc története jócskán túlmutat önmagán, jelképezi minden olyan egyén, csoport vagy társadalmi réteg sorsát, akit és amelyet valaha is igazságtalanul juttatott vesztőhelyre az elbutított-felbőszített nép haragja. Johannákkal és vesztőhelyekkel tele van az emberiség története, a Nemzeti Színház-i Johanna a máglyán értelmezése is csak „fordítás” (és szándék) kérdése: szólhat akár zsidóüldözésről, huszadik századi koncepciós perekről vagy a nemzeti-keresztény gondolat vallástalan kozmopolitizmus általi háttérbe szorításáról. De rosszul teszi az, aki ilyen konkrétra fordítással kísérletezik. Mert az előadás éppen attól jó, hogy – vallási frazeológiája és keresztény kultúrába nyúló gyökerei dacára – elvont és általános, ezért gyönyörű képei, gondolatai és drámai jelenetei, valamint összművészeti eszközökkel megjelenített líraisága révén bármilyen világnézetű befogadónak közlést és élményt képes nyújtani. A befogadáshoz persze nyitottságra van szükség.
Azért sem tanácsos egyfajta konkrét értelmezésnél lecövekelni, mert egy előadás például önmagában attól, hogy hitről regél, még nem színvonalas és nem is erkölcsös. Az elmúlt hónapban két olyan, Munkácsyról szóló produkciót is (egy balettot és egy musicalt) volt „szerencsém” látni, melynek alkotói vélhetően azt gondolták: elég a Megváltót ábrázoló híres festmény képét falra vetíteni, és máris áhítat, általános erkölcsiérzék-javulás és művészeti hatás felemelő kevercse lengi be a nézőteret. A színház ennél bonyolultabb képlet.

Tompos Kátya / fotók: EOSZFOTOK

A Johanna a máglyán is bonyolult előadás, de Vidnyánszky Attila rendező biztos kézzel kordában tartja az alapmű zenei-képi-tartalmi eklektikáját; a szimbólumrendszer totalitását maximálisan kibontja ugyan, de átélhető sorsú és habitusú „egyszerű főhősök” szerepeltetésével „földön tartja” a történetet. Ez utóbbi paradoxon tartja végig feszültségben az előadás majd’ másfél óráját, és ebben kulcsfeladat jut a két főszerepet alakító színésznek, a Johannát játszó Tompos Kátyának és a Szent Domonkost megformáló Blaskó Péternek. Különösen Tompos törékeny alakja, személyiségéből áradó tisztasága, egyszerű falusi lányhoz illő emberi megnyilvánulásai képeznek erős ellenpontot szörnyű sorsával. Pátosz és külsőséges eszközökkel létrehozott heroizmus nélkül teremt megrázó pillanatokat, amikor az előadás vége felé rettegi ugyan halált, de nem írja alá a könyvet, amellyel elkerülhetné az ítéletet, de el is árulná hitét és ártatlanságát. A darabban Johanna a máglyán tekint vissza a történetre, amelynek boldog, csodálatos szakaszai is vannak (például a vidám falusi népünnep vagy VII. Károly reimsi megkoronázása). Tompos Kátya az életvidám részekben is remekel: azokat sem játssza túl, de árad belőle a vitalitás. Extra plusz teljesítmény tőle, hogy alakja és tánctudása révén adekvátan besimul a Bozsik Yvette Társulat kitűnően képzett táncosai által abszolvált táncokba is.

Blaskó Péter adottságai is tökéletesek a szerephez: tekintélyes, de megnyerő, bizalmat gerjesztő a külseje, egyéni az igen szép orgánuma. Mindezek segítségével összetett, ambivalens, igazi 20-21. századi karaktert formál: Johannát bűnösnek tarja, miközben vele van a végsőkig, de nem menti meg, nem is ad neki feloldozást, viszont erősen bírálja a Johanna felett ítéletet mondó társadalmi környezetet is. Cselekvő részese a történetnek, benne is van a dialógusokban, mindeközben kvázi narrátorként is lendít az eseményeken, és ő állapítja meg, hogy Johanna felett nem a papok, hanem az állatok mondtak ítéletet (az elnök a disznó, az esküdtek birkanyáj, a jegyző szamár…), sőt, később Johannának kimondja: a bíráid hisznek a Sátánban, de nem hisznek Istenben. Blaskó Szent Domonkosa hitelesen vívódik a lélekgyötrő ellentmondások kusza tengerében.

Jelenet

Valamennyi szereplő pontosan, átéléssel dolgozik, azok is, akiknek akció és megszólalás helyett inkább jelentéses színpadi jelenlétből jutott több (mások mellett Udvaros Dorottya, Bodrogi Gyula, Nagy Mari és Huszárik Kata), az énekes szereplők közül Kiss B. Attila (Porcus), Denk Viktória (A Szent Szűz), Bátori Éva (Margit) és Gémes Katalin (Katalin) érdemel feltétlenül említést.
A Johanna a máglyán látványos-izgalmas, totális kortárs színház. Az alkotók éltek a gazdagon rendelkezésre álló lehetőségekkel: a nagyszerű színész, énekes, zenész és táncos gárda tehetségével, a variábilis színpadtechnikával, színpadképpel, kellékekkel, jelmezekkel. Az oratórium az előadáson operaként életre kel, impozáns nagyképek, tömegjelenetek váltják egymást, amelyekben bizarr külsejű alakok énekelnek, játszanak, táncolnak, akcióznak. Az összművészeti matériában a hétköznapi gesztusok is szimbolikussá nőnek, nagy ívű különlegesség születik meg a színpadon, olyan, ami leginkább csak jól sikerült operarendezések sajátja. Az előadás kezdetén a hátsó horizonton hatalmas vastraverzen könyvlapokat tépkednek (a szimbolikus könyv, és annak lapjai, a tárgyalás perirata végig szerepel az előadásban), az előtérben a Nő (Huszárik Kata) táncosokkal óriás pallost forgat. Sötétségről énekel a kórus, amelyben aztán „jön egy lány”. Johanna és Szent Domonkos mellett, egy állványon tűz ég, amelyet ideiglenesen az óriási könyvvel fojt el a pap. A későbbiekben megjelenik az ítélkező állatsereg, hatalmas (cinkelt) kártyalapok mozgatásával demonstrálják az álságos politikai játszmát, amelyben Johanna sorsáról döntenek (a kártyalapok hátoldalán a múlt század harmincas éveinek újság-címlapjai láthatók), de megelevenednek a színpadon a kezdeti hittel teli események is. A végén Johanna a hátsó vastraverzbe kapaszkodva emelkedik a menybe.

Kétségtelen, hogy érett, eszközgazdag és magabiztos a rendezés, abban az értelemben, hogy a néző elé késztermék tárul, nem színpadi kísérletezés megtekinthető éppeni fázisa. Vidnyánszky ehhez az elvont-totális ábrázolásmódhoz már régóta gyűjti a tapasztalatot, életművéből kiragadott példák ehhez a Jordán-érában rendezett Nemzeti Színház-iBánk bán, aztán egy nagyobb ugrással a Szavassá változott fiú, a Halotti pompa és Mesés férfiak szárnyakkal. AJohanna a máglyán-t a hasonló zsánerű és koncepciójú független kísérletektől két dolog különbözteti meg: a következetesen végigvitt, színvonalas anyagminősége, valamint a pozitív világszemlélete, mely abban nyilvánul meg, hogy a bukásban, a szörnyűségben, a visszataszítóban, az igazságtalanban is a példamutató, magasztos, hittel és szeretettel teli emberi helytállást igyekszik megmutatni (a végén hangsúlyosan meg is fogalmazódik a a felemelő szentencia: „nincs nagyobb szeretet, mint feláldozni az életet azokért, akiket szeretünk.”). A Vidnyánszky-rendezés a világról – ahogy mondani szokás -: félig teli poharat láttat, nem félig ürest. Ám a folyadék mindkét esetben ugyanannyi, sőt a pohár is ugyanakkora.
Aktuális, mának szóló üzenet is fel-felsejlően kibomlik a műből: többször elhangzik, hogy Johanna, az ártatlan falusi lány hivatott megszüntetni a kettéosztottságot, ezáltal megmenteni az országot. Az előadáson hitelesen fogalmazódik meg e vágy. Talán akadnak is olyanok, akik elhiszik, hogy mindkét oldalon vannak emberek, akik szívesen, önzetlenül megmentenék a hazát. Csak mintha mindenki azon szorgoskodna, hogy ezt nehogy közösen kelljen megtenni.

Paul Claudel – Arthur Honegger: Johanna a máglyán
Fordította: Raics István. Vezényel: Kocsár Balázs, Strausz Kálmán. Koreográfus: Bozsik Yvette. Díszlet- és jelmeztervező: Olekszandr Bilozub.
Maszktervező: Varga-Járó Ilona. Dramaturg: Rideg Zsófia. Korrepetitor: Komlósi Zsuzsa. Rendezőasszisztens: Tüű Zsófia. Rendező: Vidnyánszky Attila.
Szereplők: Tompos Kátya/ Kiss Emma e.h., Blaskó Péter, Udvaros Dorottya, Bodrogi Gyula, Nagy Mari, Bakos-Kiss Gábor m.v., Huszárik Kata m.v., Vida Gábor m.v., Novák Milán Ambrus m.v. Énekes szereplők: Kiss B. Atilla / Kóbor Tamás, Denk Viktória, Bátori Éva / Heiter Melinda, Gémes Katalin / Bakos Kornélia, Hajdú András, Kristóf István, Dékán Jenő, Németh Renáta. Közreműködik: MÁV Szimfonikus Zenekar, Budapesti Stúdió Kórus, Honvéd Férfikar, Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola gyermekkara (karigazgató: Sapszon Ferenc), Bozsik Yvette Társulat.