Ami a formát illeti, a szöveg töredezettségét az előadás is átveszi: hol 1953-54-ben vagyunk, hol pedig az 1960-as évek végén, amikor az író elkezdi a saját magánnyomozását.

„Az, hogy maga most eljött ide, azt jelenti, hogy maga még gyerek, kérem, hiába őszül, uram. A gyerek másfajta mértékkel mér. Annak mindegy, hogy bárány vagy farkas, mind a kettőt szeretné megsimogatni…” – mondja a szolnoki temetőcsősz Rubin Szilárd „dokumentumregényében”, ahogy maga a szerző nevezi az Aprószentek címmel, már a halála után, 2012-ben megjelent könyvet. Nehéz valamit is kezdeni az Aprószentek alapjául szolgáló törökszentmiklósi sorozatgyilkossággal és annak főszereplőjével, az 1954-ben kivégzett, akkor 20 éves Jancsó Piroskával, aki azzal került be a kriminalisztikatörténetbe, hogy öt, 11 és 17 év közötti lányt ölt meg, szexuális indíttatásból. (Az ügyet politikailag különösen kényessé tette, hogy lehetséges elkövetőként a közelben lévő orosz laktanya lakói is szóba jöttek.) És nehéz valamit is kezdeni azzal a megszállottsággal, ahogy Rubin Szilárd jó tíz évvel a lány kivégzése után Jancsó Piroska nyomába eredt, hogy évtizedeken keresztül, egészen haláláig keresse-kutassa a nyomokat, próbálja megérteni, és valamilyen mértékben felmenteni a lányt, akinek szerelmes lett a fényképébe.
A 40 év után is torzóban maradt, töredezett szövegből Németh Gábor készített színpadi átiratot, és Gothár Péter rendezett előadást a Katona Kamrájában. Ahogy arra a könyvhöz képest megváltoztatott cím is utal, Piroska és a farkas meséje, tágabb értelemben a mesék világa jelenthette az egyik fogódzót a megfoghatatlan könyv és a felfoghatatlan történet feldolgozásához. De gondolhatunk egy másik mesére, A Szépség és a Szörnyetegre is. Mert Rubin Szilárd is ezt a kettősséget igyekszik megtalálni Piroskában: a szörnyeteg mellett a szépséget és a jóságot, a farkas természet mellett a „piroskaságot”.

Borbély Alexandra / fotók: Dömölky Dániel

Ami a formát illeti, a szöveg töredezettségét az előadás is átveszi: hol 1953-54-ben vagyunk, hol pedig az 1960-as évek végén, amikor az író elkezdi a saját magánnyomozását. De nem csak a linearitás bomlik meg, az azonos korszakbeli jelenetek sem illeszthetők össze mindig hézagmentesen. (Lehet, hogy annak még kevésbé, aki a könyvet nem olvasta.) Ez a töredékesség elvezethet az előadás egyik lehetséges súlypontjáig, az igazság megismerhetőségével kapcsolatos dilemmákig is. Ugyanakkor az 1953-54-es vonulatnak mégiscsak van egy, a büntetőeljárás menetére felfűzhető íve a nyomozáson és az ítélethozatalon keresztül a kivégzésig. Ebbe a büntetőeljárásba a rendezés a nézőket is bevonja. Már azzal, hogy a színpad és a nézőtér nem válik el élesen egymástól, sőt, ha már színpad, pontosabb többes számban beszélni, hiszen az egyik oldalon, egy szobányi térben játszódnak a rendőrségi jelenetek, a másikon egy pianínó jelzi azt a bárt, ahol a szerző az egykori nyomozóval találkozik, de apró lámpás bárasztalkákat szórtak el a nézők közé is. Velünk szemben játszódnak a törökszentmiklósi jelenetek, legyen szó Jancsóék házáról, másokéról vagy az utcáról. Itt az adott helyszínt mindig egy, a színészek által síneken mozgatott képletes díszletelem (pl. szoba- vagy konyhabelső) jelzi. A rendőrszoba azzal tűnik ki a többi helyszín közül, hogy itt – a Gothár Pétertől máshonnan is ismerős – megbillentett, ferde síkok dominálnak, ami addig vezet, hogy később már a rendőrök is csak ferdén tudnak állni, és az ő terükben, Kovács Lehel és Mészáros Béla megnyilvánulásaiban jelenik meg az a groteszk, a hatalmi helyzetet és a kiszolgáltatottságot érzékeltető humor is, ami az előadás más tereiben egyáltalán nem.

A nézői részvétel abban a jelenetben a legintenzívebb, amikor a közönség egy részét, harmadát-negyedét felállítják, és tanúnak hívják a bizonyítási kísérlethez, amelyben Piroskának egy rendőrnőn kell megmutatnia, hogyan fojtotta meg áldozatait, majd a rendőrök egy használaton kívüli kútban megtalálják a holttesteket. Ülve maradt nézőként számomra a sötétben tartott, csak éles fényű, kis lámpákkal megvilágított jelenet működik: átjön az a bizonytalanság, kavarodás, félelem, elborzadás és kíváncsiság, ami ilyen helyzetekben átjárja az odacsődülő tömeget.

Ez a történet alapvetően Rubin Szilárdé. Azt értem ezen, hogy az ő szemszögéből mutatja meg Jancsó Piroskát, nekünk pedig az írót kellene valamennyire megértenünk. Az írót, akit Keresztes Tamás játszik, visszafogottan: normális, hétköznapi embert, nem pedig egy megszállott, bizarr szerelmébe félig beleőrült művészt állítva elénk. Ezt erősíti az is, ahogy a szürke öltönyében előadás előtt, szót váltva ezzel-azzal, elvegyül a nézők között. A megértésre pedig akkor van esélyünk, ha a Piroskát játszó színésznő képes meggyőzni arról, hogy a szerző Piroskájában ott van a Szépség is a Szörnyeteg mellett, és nem csak külsőségekben. Borbély Alexandra képes erre. Benne tényleg ott vibrál a megszállottság, de ott van mellette a játékosság is, a gonoszság mellett a gyerekeit szerető anya, az állati ösztönösség mellett a folyton olvasó értelem. Ha Rubin Szilárdnak ezzel a könyvvel az volt a célja, hogy a maga módján a maga igazságát szolgáltassa Jancsó Piroskának, azt hiszem, Borbély Alexandra alakításában ráismerne a saját teremtményére. Akiben talán saját magára, a benne rejlő jóra és gonoszra is ráismert, ahogy erre az előadás egyik képe is utal, amikor a tükör mögött álló Piroska és a tükör előtt álló író képe egymásba vetül.

Kovács Lehel és Mészáros Béla

De ebben az előadásban különben is a nők viszik a prímet: Rezes Judit az áldozatokat formálja meg remekül, mindenféle kislánykodástól mentesen, Pelsőczy Réka Jancsó Borbála (Piroska anyja) animális primitívségét teszi borzongatóvá.

Fontos kérdés, hogy az előadás túl tud-e mutatni a kriminalisztikai borzongatáson és az irodalomtörténeti kuriózitáson, tud-e szólni általánosabb, az emberi természettel vagy akár az igazság természetével kapcsolatos dilemmákról. Az elsőről, a bennünk rejtőző szépségről és szörnyetegről van mondandója, nem fest fehérre (még akkor sem, ha a fehér festék materiálisan előkerül) és nem fest feketére. Ami az igazság(szolgáltatás) természetét illeti, arról azért nem írok semmit, mert én voltam az egyetlen, aki az ítélethirdetési jelenet után (17 év bírói gyakorlattal a hátam mögött) reflexszerűen leültem, míg mindenki más, miután nem mondta senki, hogy le lehet ülni, állva hallgatta végig Piroska utolsó szó utáni kiáltozását. Szóval ennél a kérdésnél – a szakzsargonnal szólva – elfogultságot kell bejelentenem.

Ahol a farkas is jó
Rubin Szilárd írásai alapján színpadra alkalmazta: Németh Gábor és Gothár Péter. Díszlet: Gothár Péter. Háttérképek: Csíkszentmihályi Berta. Jelmez: Tihanyi Ildi. Dramaturg: Morcsányi Géza. Zenei vezető: Kákonyi Árpád. Fény: Pető József. Hang: Wirth Tamás. Maszk: Vég Attila. A rendező munkatársa: Tóth Judit. Rendező: Gothár Péter.
Szereplők: Borbély Alexandra, Keresztes Tamás, Kovács Lehel, Mészáros Béla, Pelsőczy Réka, Rezes Judit, Alim Adilov m. v., Jéger Zsombor e. h., Pálya Pompónia e. h., Prohászka Fanni e. h., Somhegyi György e. h., Horváth József, Nedár Barnabás, Botka Zoltán.