… kabarészerű röhögtetésről váltani bűnökkel szembenézésre igen necces dolog, A zsidó előadása is meg-megdöccen e bravúrkísérlet közben.

Magyarországon hiánycikk a tárgyilagos, csúsztatásoktól mentes történelmi szembenézés. Hogy kinek mikor és hol (történelemtudományban, politikában, színházban?) kellett volna elkezdenie – erre számos igaz és jogos válasz adható, de ettől még tény, hogy nálunk színházban mindmáig csak nyomokban bukkan fel a téma, annak is legtöbbször valamilyen importcikk az alapja. Például vendégjáték, mint a Münchner Kammerspiele fellépése Efriede Jelinek Rechnitzcével, vagy a Tadeusz Słobodzianek írta A mi osztályunk bemutatása a Katona Kamrájában. Ezúttal szintén kortárs lengyel író drámájával szólalnak meg ez ügyben magyar színházcsinálók: a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház – a Gólem Színház szakmai támogatásával.

Katona László, Mucsi Zoltán, Tamási Zoltán, Sárközi-Nagy Ilona és Egri Kata / fotók: Mészáros Csaba

A Szabó Máté rendezte A zsidó eleinte – hangulatában – hasonlít is a Gólem Lefitymálva című előadásához, amelyben a szuperérzékeny és/vagy politikailag kényszeresen korrekt gázóra-leolvasó nem mer beállítani a gázszámlával Rosenzweigbergersteinék Dob utcai lakásába. Annyira csúcsra járatott, abszurd és – leginkább a színészek jóvoltából – nyersen humoros Vinnai András Lefitymálva-szövege, hogy a néző az önfeledt röhögés közben el is felejti, mi a megtörtént alapja a gáz, a Dob utca és Rosenzweigbergerstein Simon összefüggésének. A zsidó előadásának első 30-40 percében is szinte abbahagyhatatlan a röhögés, ez, ha felfoghatatlan is, jó módszer lehet traumák feloldásához, de ilyen hangulati alapon a múltunkkal szembenézni nem lehet. Az előadáson kíváncsi is leszek (már röhögés közben), vajon merre megy el a darab (a Lefitymálva meg sem próbálkozott komoly, tisztázó szembenézéssel), és amikor komolyra fordul a dolog, azért drukkolok, nehogy az eklektika és didaktika színházölő párosa győzedelmeskedjék a nagyszerűen induló játék felett.
Ugyanis kabarészerű röhögtetésről váltani bűnökkel szembenézésre igen necces dolog, A zsidó előadása is meg-megdöccen e bravúrkísérlet közben. De – az író Artur Palygának és a rendező Szabó Máténak egyaránt köszönhetően – az első átmenetet hitelesíti a kitűnő színészi játékban megformált öt, reálisan karakterizált alak. Mert mindegyiknek motivált a múlt iránti kíváncsisága és az ezzel kapcsolatos indulata, melyeknek felszínre bukkanása az előadáson még jó darabig humorral van fűszerezve.

Tamási Zoltán, Sárközi-Nagy Ilona, Mucsi Zoltán és Katona László

A történet röviden: a lepusztult kisvárosi iskolát az igazgatója azzal próbálja megmenteni a bezárástól, hogy pénzt szerez egykori tanulójától, a feltehetően jómódú izraeli írótól. Állásuk megőrzése érdekében a tantestület tagjai – ha nem is egykönnyen és nem egyhangúan – megállapodnak, hogy mindent megtesznek közös ügyük érdekében, még az iskolát is elnevezik az író elhurcolt, orvos édesapjáról. A sötét múlt a maga borzalmaival akkor kezd előkandikálni, amikor kitörő, sokszor egymást vádló indulatok közepette kiderül, hogy a tantestület mind az öt tagjának „ez ügyben” van valami vaj a füle mögött. A hittant is oktató helyi tiszteletes (Krisi atya: Tamási Zoltán) „csak” bort iszik és vizet prédikál, mert feketén-fehéren kiderül: nem a bibliából, hanem a szószékről tanulják az újabb és újabb generációk a vallásilag is ideologizált antiszemita logikát és érzületet. Tamási kiválóan adja az összetett, ellentmondásos alakot: egyszerre van benne áldozatos emberség, ijesztő paposság, és lengi körül némi halvány pedofília-gyanú (vagy cinkos érdekeltség annak eltusolásában). Kartársai visszatérően pedofíliára célozgatnak a Tesitanárral (Katona László) kapcsolatban is, de valószínűleg alaptalanul, mert a legdurvább antiszemita kliséket és jópofaságokat örömmel visszhangzó alakról a vége felé kiderül, hogy benne van a legtöbb készség empátiára és humanizmusra, legalábbis mások bűnén ő kel ki magából legjobban. A Lengyeltanárnő (Egri Kati) egész életét végigkísértő gyerekkori bűntudatos traumája, hogy tettestárs volt egy zsidó kisfiú véresre sebesítésében. A moralizálásra, mások megítélésére hajlamos vénkisasszony értelmiségi nő a buta gyermekkori vétket a zsidóság elleni bűn szimbólumaként cipeli a vállán, áldozatvállalását és kényszerét a szembenézésre a múlttal időnként cinizmussal kompenzálja. Az Igazgató (Mucsi Zoltán) múltjának feltárását is ő szorgalmazza: a tiszteletet elváró iskolavezető úgy került a hatvanas években a posztjára, hogy elődjét, a holokauszt-túlélő, és a városba visszatért nőt kiszekálta a pozíciójából (feljelentette az ötvenes években viselt dolgaiért). A vélhetően legfiatalabb Angoltanárnő (Sárközi-Nagy Ilona) vélhetően ártatlan és bűntelen is (rendőrt akar hívni, amikor a Tesitanár ontja magából a „csak másoktól hallott” zsidógyalázást), ám az ő „múltja” is „kellemetlen”: nagyapja azzal alapozta meg a család gazdagságát, hogy a zavaros időkben lefoglalta az elhurcolt zsidók házait, a kevés hazatérő miatta lett otthontalan. Az Angoltanárnő még mindig ennek köszönheti viszonylagos jómódját és házát, melyben él.

Az írói alapötlet (hogy mindegyik szereplő a maga módján részesül a bűnből) és megvalósítása következetes dramaturgiával kicsit didaktikussá teszi az előadás egyes részeit. Ugyanis a vége felé érezhető a kényszer, hogy mindegyik szereplőnek hordoznia kell egyfajta bűnrészességet. Ám ez szükséges a darab lezárásához, ami bravúrosan jól sikerül. Miután hosszas vita és tragikus, aljas bűnök emlékét is felszínre hozó kínlódás után négy az egyhez arányban megegyeznek, hogy az iskola felveszi a néhai zsidó orvos nevét, a döntést titkos szavazással is meg akarják erősíteni. De az egyhangú szavazás eredménye nem a kívül hordott, hanem a belül rejtegetett igazságot tárja fel.
Ez öt bűnös esetében logikus is. De mi van azokkal a mai harmincasokkal (mint az Angoltanárnő és a Tesitanár), akiknek még a felmenőik sem voltak bűnösök? Nekik önfelmentésből még ösztönösen sem kell antiszemitának lenniük, mégis hatnak rájuk ordas eszmék. Erre a kérdésre meg sem próbál választ adni az előadás, pedig ez is érdekes volna: múltból eredeztetett „érdek” híján is miért hagyományozható az újabb generációkra is az antiszemitizmus?
De itt még nyilván nem tartunk (sem mi, sem a lengyelek), mert „még” a történelmi szembenézés sem megy korrekten. Márpedig a továbbgondolkodáshoz minimumként kötelező volna, hogy mindenki elfogadja a történelem vitathatatlan tényeit és Efriede Jelinek, Tadeusz Słobodzianek vagy Artur Palyga megkérdőjelezhetetlen igazságait.
Krisi atya felajánlja, hogy az iskola megmentése érdekében az egyház nevében bocsánatot kér a zsidók ellen elkövetett vétkekért. Az Igazgató csöndben figyelmezteti, hogy ez majd a szülők és a helyi sajtó tudtára jut. Akkor jegyzőkönyvön kívül kérek bocsánatot – hangzik a megnyugtató válasz. A lengyel- magyar helyzet jelenleg ez.

Artur Palyga: A zsidó
Fordította: Pászt Patrícia. Díszlet- és jelmeztervező: Cseh Renátó. Dramaturg: Tamási Zoltán. Fény: Mervel Miklós. A rendező munkatársa: Gyulay Eszter. Asszisztens: Fábián Ilona. Rendező: Szabó Máté.
Szereplők: Mucsi Zoltán, Egri Kati, Katona László, Sárközi-Nagy Ilona, Tamási Zoltán.