Születésnapjára elektronikus kötetben gyűjtöttük össze a Színházban megjelent, Avar Istvánról szóló vagy őt említő írásokat. Isten éltesse, Avar István!

Nem titkoljuk, hogy sorozatunkkal a Színház folyóirat immár negyvenhét éves archívumára (is) szeretnénk figyelmet terelni. De mivel, és főleg kikkel tudnánk ezt megtenni, mint az arra leginkább érdemesekkel. Elhatároztuk, hogy nagy színészeinket „e-book” kötettel fogjuk köszönteni születésnapjukon. A Nemzet Színészeivel kezdjük…

Válogatásunkat a folyóiratunkban megjelent első, Avar Istvánról szóló kritika részletével ajánljuk. Az előadás Erdélyi Sándor Mozaikok-ja, melyet 1969-ben mutattak be a Katona József Színházban. Babarczy László rendezte, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Csernus Mariann, Sinkó László, Avar István, Balázs Samu, Győrffy György, Somogyvári Pál és Gór Nagy Mária szerepelt benne.

Részlet Majoros József A Mozaikok – és egy elhivatott együttes című írásából:

„Váradi Péter: Avar István. Avar a hideg, számító logikával építkező intellektust képviseli a darabban; e képessége teszi lehetővé, hogy kívül és felül álljon a konfliktuson, hogy a saját körén belül is kezébe ragadja az irányítást, a kezdeményezést – tény, hogy a játszmát végül is ő dönti majd el. „Hálás szerep” tehát? Aligha. Sok mindent el kell hitetnie, be kell bizonyítania, amihez szerepe egyáltalán nem nyújt belső fogódzókat. Legelőször meg kell győznie arról, hogy valamikor ő is „messiásként” kezdte; aztán, hogy gyilkosan sima cinizmusát a kiábrándultság és a beletörődés táplálja, s végül, hogy valójában az ő játékszabályai a legtisztábbak, a legbecsületesebbek. Avar játékát az emeli a sematikus tipizálás fölé, hogy egyiket sem bizonyítja be. Egyszerű – és így hatásos – eszközökkel a mások gyengeségéből táplálkozó védettség szintjére szállítja le a figura látszólag sokrétű pszichikai töltését; fanyar szemvillanásaival elárulja, hogy a messiási múltat ő maga sem hiszi el, hűvösen simulékony, cinikus hanglejtésével pedig azt is még, hogy csak addig és olyan mértékben volt kiábrándult, ameddig megérte. Jól érzi Avar, hogy egyszerűen nem veheti komolyan a saját szólamait, hiszen tettei minduntalan és szemmel látható módon cáfolva árulkodnának. Ezért tehát ő árulkodik magáról – kifelé. Főként a Hidas bácsival való jelenetben: magabiztos tartása, gunyoros dikciója nem is annyira a fölényét közvetíti, hanem a tanítvány hűségét inkább a mester módszereihez. S egyebet alig is tudna bizonyítani, hiszen kicsinyes eszközei, átlátszó cselszövényei voltaképp semmiféle fölényt nem kölcsönöznek szerepének – ezt a darab logikája legfeljebb csak kívülről ruházza rá. Avar játékában tehát megint csak az alakító szerepértelmezés gondos munkáját dicsérhetjük elsősorban.”

(Színház, 1970. január)

2014. március 20.