…az előadás – nem először és nem utoljára a Hamlet-interpretálás történetében – nagy nyomatékot helyez a színészhivatás, színészmesterség, színészlét kérdéseire, pszichológiájára, az egész látnivaló eljátszottság-problémáira.

A bemutató első és mindvégig legszembetűnőbb komplex effektusa a tribündíszlet és a piros-fehérbe (a dán nemzeti színekbe) öltözött, csíkos sálat, viking fejdíszt, tollbokrétákat, kereszt-rajzú arcfestést viselő szurkolók vásárias-színházias (nép)tömege. A rendezés bensőbb jellegére, lényegibb természetére mégsem igazán a választott és mindvégig megtartott domináns helyszín és a drukkerekből futballhuligánokká, később polgárokká váló kar primer viselkedése alapján lehet ráhangolódni. Az ismerős, realisztikus külsőségeknél mélyebbek az elvont, látomásos játékképzések.
Kövessük végig modellként az egyik, több színt átfogó megoldást az Örkény Színház Hamletjében. A címszereplő által a testvérgyilkos új dán uralkodó, Claudius leleplezésére szánt ún. Egérfogó-jelenet színjátékában (III. felvonás, 2. szín) az Első színész (mint király) és a Második színész (mint királyné) az alapdíszlet kiegészítéseként behozott egyszerű asztal mellett foglal helyet. A lehető legmindennapibb székeken ülve kerül sor szerelmük és aggodalmuk intim dialógusára, mely életbúcsú is egyben. Profilból látjuk őket, alakításuk visszafogott. A színésznő-királyné távozása után a besettenkedő bérgyilkos Lucianus mérget önt az elalvó színész-király fülébe. Megöli.
A darabbeli darab Claudiusra gyakorolt zaklató hatása folytán a képnek mindenestül fel kellene bomlania. „Mind el, Hamlet és Horatio kivételével”, olvassuk Shakespeare-nél. Bagossy László rendező azonban céltudatosan „bent felejti” a fejét tenyerébe hajtó, láthatatlan arcú „halottat”. A szörnyű tette sikertelen meggyónásaként Istenhez és önmagához beszélő Claudius e (számára nyilván láthatatlan) figura mellett (szimbolikusan: megölt bátyja, az idősb Hamlet mellett) állva-ülve-térdelve imádkozik. Hamlet királyfi meditációjának is néma, rezzenetlen tanúja az Első színész, mintegy jelezve: Hamlet bosszúterve állandóan a testvérgyilkosságot a dráma elején hírül adó Szellemhez pányvázódik, hozzá fordul vissza megerősítésért. Az Egérfogó-beli színész-király megformálója ugyanúgy és ugyanabban az öltözékben Gálffi László, aki Szellemként is színre lépett. A szerepkettőzés tehát elnyeri értelmét.

Claudius maga ugyancsak ülve marad az asztalnál, azaz a rendezői logika őt is „bent felejti”, így Gertrud, a királyné (aki nemrég az öreg Hamlet felesége volt, de mára Claudius asszonya) az asztalhoz járulva jobbján az egyik, balján a másik férje – számára ugyancsak nem látható – káprázatával fogadhatja magához kéretett fiát. Amikor a szöveg megengedi, a Hamlettel vitázó Gertrud egyszerre érinti meg a két fantomot, akik viszont Hamlet replikája szerint a testvérek (a férjek) „arcmásai”: az egymással össze nem mérhető kiváló (az apa) és hitvány (a nagybáty). Mivel ebben a jelenetben, mely azzal fenyeget, hogy Hamletet anyja ellen ragadja az indulat, csitítóan újra felbukkan a Szellem, Gálffi Egérfogó-szerepéből visszaléphet Szellem-szerepébe, majd indulhat túlvilági útjára. A szín végeztével pedig a Claudiust játszó Znamenák István addigi várakozó passzivitásából, árnylétéből visszaállhat a IV. felvonás 1. színének király-királyné párbeszédébe.

Jelenet, középen Für Anikó és Znamenák István / fotók: Gordon Eszter

Az ilyen remek, abszolút színházi játéksorok azért is válhatnak hatásossá, mert az előadás – nem először és nem utoljára a Hamlet-interpretálás történetében – nagy nyomatékot helyez a színészhivatás, színészmesterség, színészlét kérdéseire, pszichológiájára, az egész látnivaló eljátszottság-problémáira (didaktikus nézőtéri félfényekkel besegítve). Polgár Csaba felnőtté még nem érett ifjú Hamletje ebben a legjobb: az önmagához hol túl soknak, hol túl kevésnek bizonyuló egyén szerepjátszását ismétlésekkel, szövegpróbákkal faggatva (aminek csupán egyik összetevője, hogy midőn bosszút forral, őrültnek tetteti magát). A főhős morális diszharmóniáit, intellektuális vesszőfutását korántsem kapjuk a remélhető finomabb rétegezettséggel, bár az a legkevésbé sem baj, hogy a mostani Hamlet családfáján Bereményi Géza parafrázisának (1979) „kicsinyített Hamletjét”, Halmit is ott sejtjük, s érteni véljük, hogy a palotában albérlő potenciális trónörökös miért nem válik tényleges cselekvő emberré, főbérlővé (a börtön-)Dániában. Polgár Csaba szenzibilis, tud középpontba kerülni – csak a hamletségével nehezen jut szinkronba.

A színészvezetés erőssége Bagossynak, a játékcsiszolás ezúttal nem. Maradéktalanul Znamenák István tenyérbe mászó, de hétköznapi léptékű zsarnoka, a voltaképp kicsiben és különösebb becsvágy nélkül hazardírozó puhány felel meg feladatának a rossz benyomást keltő, kásás artikulációjú középkorú férfi szétesett arcával is; és a golyóbis Csuja Imre görgeti mesterien azt a Polonius főtanácsost, aki a szokottnál fifikásabb politikus. Elhallgatva is célba juttatja gondolatait, s nem gondol sokkal több jót hiú magáról, mint amennyit az őt öreg csatalónak gúnyolók gondolnak. Gálffi László (egykor játszotta Hamletet) lefegyverző a Szellem és a színész-király síri csöndességével, az előbbinek purgatóriumi rettenetével, utóbbinak pokolfélésével. A piros, fehér, fekete szereléseket (jelmezeket és szurkolói dresszeket) kis szín-frissítésekkel remekül szóró Ignjatovic Kristina a Szellemet úgy öltöztette szürkébe, hogy az szinte az Örkény Színház szürke falából suhan elő. Gálffinak a Sírásót is el kell játszania (éppenséggel magyarázható a szerephármazás): a második részre kissé lelapuló-összegabalyodó színrevitel s a szöveg, melynek egy idő után hirtelen káromkodni kél kedve, ezzel a poénkodó jelenettel nem dicsekedhet. Általánosságban sem mindig érnek célt a különféle tréfák e váratlanul vicces Hamletben, ahol az „Anyád, a királyné…” „Anyád…! A királyné”-ként szólal meg. Pogány Juditnak a neve és az alkata is nevetés forrása – ő nem A Sírásó cimborájaként, hanem a színész-királyné méltóságteljes szeretet-megvallásában teljesül ki.

Gálffi László, Für Anikó és Polgár Csaba

Für Anikó Gertrudja fájdalmas anya, orcáján antik tragédiai sorsot futtat át az óriási napszemüveg mögött és szemüveg nélkül is, ám mindössze a legmenőbb dán divatszalont sűrűn látogató first lady lehet hozzá képest szakadt új férje oldalán, s annak hangoztatott szerelmi mámorát semmilyen testi vagy lelki módon nem igazolja – persze a mámor is valószínűleg kimerül a hangoztatásban. A számos színművészetis egyetemi hallgató foglalkoztatása a növendékeknek bizonyára jó iskola – az alakok fakósága meg leginkább azt sejtetheti, hogy Dánia a közeljövőben nem számíthat öntörvényű, makulátlan ifjúság társadalmi beérkezésére.

Gáspár Ildikó szakavatott húzásokat-toldásokat végzett Nádasdy Ádám kiválóan funkcionáló („önmagát jegyzetelő”) fordításán, Kákonyi Árpád a rendezővel is vitázva többet tehetett volna a vékonyabb, a diskurzusokra rá nem nehezedő zenei burokért. A kardinális kérdés azonban a díszlet, melyet Bagossy Levente az évezredes stadionkultúra az ókortól máig tartó jelentéseit kiaknázva emelt a deszkákra. „Dísztribün” nincs, a fő hely az, ahol Claudius és sleppje helyet foglal. A negyven-valahány piros ülés segíti a főbb szereplők és a „nép” helyváltoztatását, gomolygását, ricsaját. Miért ne férne el (némi sírverem-nyitással, bútorpótlással) egy stadion-szeletben a Hamlet valamennyi szcénája, ha a mindenre alkalmas üres térben is elférne? Talán azért akadnak gondok, mert nem üres a tér. Amikor a lelátón a Szellem éji jelenésére siető Hamletet előbb Gertrud és Claudius, majd az egy sorral lejjebb ülő udvaronc-iskolatárs Rosencrantz és Guildenstern (a kishivatalnok külsőségekből ki nem szabadított Vajda Milán és Ficza István) adja kézről kézre, eláll a lélegzetünk: micsoda pazar ötlet, hogy épp a bűnösök egyengetik az utat a bűn feltárulásához. Máskor nem ily szívderítő a helyzet. Sem a kényszerű frontális, homlokzati („a közönséggel szembe”) játékmód kényszere nem mindig tesz jót a panoptikumivá tördelt, a figurákat elszigetelő jelenetépítéseknek, sem azok a „rátétek” nem nyernek meg, melyekért nem egyedül a magának protéziseket követelő kulissza hibáztatható, de főleg a kifejletet (hatásos csontváz-nézők serege ide vagy oda) mégis összezagyválják. Egészen a norvég Fortinbras számára fordítással tolmácsolt utolsó epizódokig és a tömegsír-látomásig (bár lehet érvelni a végső párbaj- stb. jelenetek puszta elmondása, lejelzése mellett is). A fő kérdés alighanem az: mit néz (a minket néző, fejünk fölé néző) szurkolósereg? Mi zajlik a stadion pályáján, s milyen pályán? Eleinte rigmusokkal, szabadszájú énekkel, buzdításokkal, dobolással egy virtuális mérkőzést látszanak követni a sajátos „B-közép” fenyegető maskarásai, később ez az értelmezési esély elfojtódik, és nemigen adja át helyét másiknak (se romkocsma-törzsvendégekkel, se korzózó állampolgárokkal).

Bagossy László Hamletje nem hagy rossz benyomást a nézőben. Sőt. A két rész játék-rímei tetszetősek. Köztük a szentjánosbogár- és mécsfények megfelelése, vagy az őrülés első színlelésekor bekapdosott gyógyszertől habzó szájú Hamlet, illetve jóval később a cukorkát öklendező, tébolyult Ophelia képi rokonítása. (Kókai Tünde e. h. Opheliaként inkább technikákat vet be, mint alakot jelenít meg.)
Az Örkény Színházban a Hamlet aktuális, noha nem aktualizált színdarab.
(Megjegyzés: sem Dánia, sem Magyarország nem jutott be a 2014-es labdarúgó világbajnokság nyári döntőjébe. Mindkettő elbukta a selejtezőket.)

William Shakespeare: Hamlet
Fordította: Nádasdy Ádám. Díszlet: Bagossy Levente. Jelmez: Ignjatovic Kristina. Dramaturg: Gáspár Ildikó. Zenei vezető: Kákonyi Árpád. Nyelvi szakértő: Domsa Zsófia. Rendező: Bagossy László.
Szereplők: Znamenák István, Für Anikó, Polgár Csaba, Gálffi László, Csuja Imre, Patkós Márton e. h., Kókai Tünde e. h., Novkov Máté e. h., Vajda Milán, Ficza István, Pogány Judit, Dóra Béla e. h., Böröndi Bence e. h., Dékány Barnabás e. h., Feczesin Kristóf e. h., Szabó Sebestyén e. h., Varga Lili e. h., Neudold Júlia.