A dologban rejlő szörnyűség azonban az, hogy a konzervatív forradalom végeredménye a mérsékelt változat megvalósulása esetén a művészet számára pontosan ugyanaz lesz, mintha a durva forma zajlott volna le: a rémes és visszafordíthatatlan provincializálódás.

Túlzás nélkül alapjaiban rázta meg a kulturális közvéleményt egy, a Kulturális Minisztérium égisze alatt született dokumentum – „Az állam kultúrpolitikájának alapjai” –, amely 2014. április 10-én az Izvesztyija című napilapban jelent meg. Az oroszországi kultúra legbéketűrőbb képviselői, miután azzal szembesültek, hogy „Oroszország nem Európa”, és ezért „el kell utasítania a multikulturalizmus és a tolerancia elvét”, elkezdtek jajveszékelni, háborogni és tiltakozó leveleket írni – igaz, leginkább egymásnak, a Facebookra.
Ám ekkor megjelent Oroszország elnökének tanácsadója, Vlagyimir Tolsztoj, és az Izvesztyija által feltett kérdésre válaszolva, mindenkit megnyugtatott.
Elmondta, hogy a megjelent szöveg csak az egyike annak a számos javaslatnak, amely az „Alapok” projektjének kidolgozása kapcsán az Elnöki Hivatalba érkezett. Az Elnöki Hivatal vezetősége – Szergej Ivanov és munkacsoportja – a szöveg tartalmából nem fogadott mindent lelkesen. Oroszországnak ugyan „meg kell őriznie egyedi és öntörvényű civilizációját”, de a Kulturális Minisztérium elsődleges tézise – „Oroszország nem Európa” – nem kerül majd be a véglegese dokumentumba, bizonygatta Tolsztoj. Ezután néhány kulturális szereplő megkönnyebbülten felsóhajtott, és óvatos optimizmussal kezdett a jövőbe tekinteni.
Mindez engem arra a viccre emlékeztet, amelyet kizárólag „a multikulturalizmus elvei elutasításának” a Kulturális Minisztérium által hirdetett keretei között merek megosztani önökkel:
A fehér bőrű és politikailag inkorrekt orosz fiatalasszony így szól hasonlóképpen fehér és politikailag inkorrekt férjéhez:
– Képzeld, kedvesem, állandóan ugyanazt a furcsaságot álmodom, hogy kétfejű néger gyerekünk fog születni.
És ez így megy kilenc hónapon át, az egész terhesség alatt. Végül az asszonyt beviszik a szülészetre.
A férj betelefonál a kórházba, hogy megtudja, mi van a hitvesével.
Az (Oroszországra jellemzően szintúgy politikailag inkorrekt) nővér azt feleli:
– Gratulálok! Fiuk született. Igaz, egyúttal tájékoztatnom kell arról, hogy… néger.
A férj, elborzadva:
– Hogyhogy, és két feje van!?
A nővérke:
– Nem, dehogy, természetesen csak egy!
A férj, magánkívül az örömtől:
– Hála istennek!
Ezek után megkísérelném elmagyarázni, hogy a mi konkrét esetünkben miért rossz, ha az újszülöttnek két feje van – és miért még rosszabb, ha csak egy.
Az „Alapok”-nak az a szövege, amely a minisztérium égisze alatt készült, a konzervatív forradalom durva változata, amelynek nyomán az orosz művészetben kő kövön nem marad.
Abba a – nevezzük így – paradigmába, amelyet a Kulturális Minisztérium elénk tárt, nem illik bele senki. Sem Lev Dogyin a Malij Dramatyicseszkij Tyeatrral, sem Andrej Mogucsij a Bolsoj Dramatyicseszkijjel, sem Valerij Fokin az Alekszandrinszkijjal, sem Oleg Tabakov a Művész Színházzal. Ha bármelyiket egy kicsit is alaposabban megvizsgáljuk, meggyőződhetünk arról, hogy egyikük sem felel meg népünk „szellemi-kulturális mátrixának”, hiszen így vagy úgy mindegyik integráns része az európai színházi fejlődésnek, mindegyikük szálka az irányvonal alkotóinak szemében. Ha a Kulturális Minisztérium következetesen meg akar felelni az önmagával szemben támasztott követelményeinek, a két fővárosban található több száz színház közül csak a Malij, a Doronyina vezette Gorkij Művész Színház és a Glasz („Ige”) orosz vallásos színház tarthatná meg az állami dotációt. A Silov Galériával és Szergej Andrijaka Akvarell-iskolájával kiegészülve ezek alkotják a mi „civilizációs-kulturális magunkat”. A többieket kénytelenek lesznek koldusbotra juttatni!
Mellesleg a kultúra történetéből is sok minden tisztázásra szorul. Nemcsak a húszas évek avantgárdját, a futurizmust, az imaginizmust, a szimbolizmust és a dekadencia hasonló megnyilvánulásait kelletik kiiktatni belőle mint a „mártixtól” teljességgel idegen elemeket, hanem ezzel együtt a klasszikus orosz irodalom tetemes részét is. Ha belegondolunk, Szumarokovtól Zsukovszkijig hány kiváló literátor munkál- kodott azon, hogy lemásolja, átdolgozza, és hazai arculatra szabja a nyugati tragédiákat és balladákat, ráadásul nem is mindig a legkiválóbb darabokat – hát istenemre, csak úgy összefacsarodik az ember lelke! Úgy általában „Süllyedjen el hát minden!” – ahogyan Puskin Faustja kommandírozta, nagyon helyesen, Puskin Mefisztóját.
De a konzervatív forradalomnak éppen ez a durva formája az, amely nem illuzórikus, hanem valóságos lehetőséget adna a kultúra erőinek összefogására. Itt már bizony minden, több-kevesebb józan ésszel megáldott embernek üvöltve kellene a Kulturális Minisztérium épületéhez rohannia, hogy sorfalat álljanak, általános sztrájkot hirdessenek, és ezzel talán gondolkodásra késztessék a hatalmat. Ugyan ki szeretné úgy tölteni a kulturális programokra szánt idejét, hogy Andrijaka galériája és a Glasz orosz vallásos színház között kóvályog?
Az, amiről Vlagyimir Tolsztoj beszél, és amit az ő nyilatkozata nyomán most már a Kulturális Minisztérium képviselői is emlegetnek, akik nyilvánvalóan megszeppentek a saját otromba fogalmazványuktól, a forradalom egy másik, mérsékeltebb változatát feltételezi. De magától értetődő módon ez is konzervatív forradalom: a társadalom modernizálásának eszméje minden tekintetben a visszájára fordul. A művészet „egészségének helyreállítása” érdekében hozott intézkedések nem totális, hanem lokális jelleget öltenek majd. Itt kivágjuk a káromkodást, ott kiszúrjuk az idegen hatásokat X rendező munkáiban, és azt tanácsoljuk Y színházigazgatónak, hogy többé ne hívja meg; ennek az idegenszívű filmnek a terjesztésére nem adunk engedélyt, attól az idegenszívű színháztól pedig megvonjuk a támogatást. A kortárs művészetet a töredékére csökkentjük – de hisz, legyünk őszinték, nincs is nálunk valami sok ebből a kortárs művészetből. Mindez bizonyára nem talál barátságos fogadtatásra a kultúra kiérdemesült képviselőinek táborában, akik arra számítanak, hogy az ő tevékenységüket el- nézően szemléli majd a rettegett állam. A dologban rejlő szörnyűség azonban az, hogy a konzervatív forradalom végeredménye a mérsékelt változat megvalósulása esetén a művészet számára pontosan ugyanaz lesz, mintha a durva forma zajlott volna le: a rémes és visszafordíthatatlan provincializálódás.

Az oroszországi művészet jelenleg az európai művészet fontos, szerves része. A konzervatív forradalom legenyhébb, legszelídebb formája is azzal fenyeget, hogy e rész helyett mindenki számára érdektelen kulturális perifériává válik.

Oroszország valóban sok tekintetben – az életmód, a vallás stb. szempontjából – nem tartozik Európához. Ezt a Kulturális Minisztérium hivatalnokai nem az ujjukból szopták. De az oroszországi művészet, bárhogy is csűrjük-csavarjuk, azért mégiscsak európai művészet, és ezt a tagadhatatlan tényt nem másíthatja meg sem egy elnök, sem egy miniszter, sem egy nagy orosz író intelligens leszármazottja. Az orosz gazdaságot illetően még emlegethetünk kínai vagy szingapúri modellt, valamiféle sajátos utat. Tőlem, őszintén szólva, távol állnak ezek a megközelítések, de lehet létjogosultságuk. Ám az oroszországi művészettel kapcsolatban az efféle érvelések tökéletesen alaptalanok. Nem a nemzeti színezetről vagy ismertetőjegyekről van itt szó: ilyenek Olaszországban vagy Svédországban is vannak, a francia romantika nem olyan volt, mint a német, és az angoltól is különbözött. Éppenséggel a mátrixról, a genealógiáról, a fejlődés vektorának alapelveiről van szó. Több évszázada már, hogy az orosz művészet az összeurópai mederben folyik, és így fejlődik ma is. Pontosan ez a mi legfontosabb kulturális HAGYOMÁNYUNK.
Nos hát, az európai művészet jelenlegi állapotát az jellemzi, hogy cenzúra működtetése esetén egyszerűen képtelen létezni (márpedig „Az állami kultúrpolitikai alapjai” című dokumentum nem más, mint bonyolult eufemizmus a „cenzúra” kifejezésre – igaz, adott esetben inkább az esztétikaira, mint a politikaira). A XIX. században, sőt a XX. század elején még létezhetett, sőt virágozhatott is cenzúra mellett. De most már nem. Megváltozott a környezete, az alkotóelemei és még a létmódja is. Minden olyan kísérlet, amely a XXI. században a művészetet valamiféle határok közé szorítaná, valamilyen mederbe terelné, és meghatározná, hogy erre szabad az út, amarra meg tilos, annak teljes félreértéséről tanúskodik, hogyan és mi célból létezik ez a művészet. Mivel annak legfontosabb feladata ezeknek a határoknak a megkérdőjelezése, s az, hogy valahogyan a frontvonalon, a veszélyes határzónában rendezkedjen be. A világ korábban elképzelhetetlen sebességgel fejlődik. Megbirkózik a megjelenő problémákkal, újabb és újabb civilizációs lépcsőfokokra hág, és máris új, még összetettebb problémákkal néz szembe. És ebben a változó világban a művészetnek szintén készen kell állnia az állandó változásra. Folyamatosan meg kell felelnie az új idők új kihívásainak. Nem valamilyen ismert kód szerint kell működnie, hanem szünet nélkül keresnie az új kódokat. Nem a már belakott területeken kell tanyáznia, hanem új, korábban tiltott területeket meghódítania. Ez nemcsak az emlegetett kortárs művészetre vonatkozik, hanem általában minden ma alkotó művészre – Katie Mitchelltől Andrej Mogucsijig, Stefan Kaegitől az AHE csoportig, Ivan Viripajevtől Dmitrij Volkosztrelovig.
Az oroszországi művészet attól a pillanattól fogva, hogy korlátok közé szorítják – és nem számít, hogy ezek mennyire lesznek szűkek vagy rugalmasak –, többé már nem lesz része a mai európai művészetnek, és amint megszűnik a mai európai kultúra része lenni, többé már nem lesz önmaga. Hogy mi lesz belőle, és mi lehet belőle egyáltalán ilyen körülmények között, bizony fontos kérdés.
Nagy Péter reformjai óta csak egyetlen olyan időszak volt, amikor maximálisan elszigetelődtünk a nyugati világtól, és ez a sztálini restauráció korszaka volt. Valahogy nem igazán sikerül felidéznem, mi az a sajátosan orosz produktum, amely ez idő alatt a művészetünkben létrejött. Mi az, ami gazdagította a világ kultúrkincsét? Sosztakovics? Prokofjev? A még nem azonnal megsemmisített Kamaraszínház? A Művész Színház, amelyből a Szovjetunió Művészeti Akadémiájának Színháza lett? Minden, ami kimagasló, nagyszerű, zseniális volt, továbbra is az elszigeteltség és a konzervativizmus trendjének ellenében, az összeurópai mederben jött létre és haladt tovább. Azt, ami ezt a medret elhagyta, ami leszakadva próbált előrejutni, már rég szerencsésen elfelejtette a világ is, sőt mi magunk is. Ugyanakkor még ma is nyögjük ennek az első konzervatív kultúrforradalomnak a következményeit, amely zárt rendszerré tette a kultúrát, és arra kényszerítette, hogy a saját levében fődögéljen.
A második forradalom következményei, még akkor is, ha a legenyhébb változat valósul meg, ennél sokkal súlyosabbak is lehetnek. Oroszország kulturális provincializálódásának üteme egyenes arányban áll majd azzal a sebességgel, amellyel a világ ma változik. És minden (ismétlem: minden!) konzervatív eszme feloldhatatlan ellentétben áll majd azokkal a feladatokkal, amelyek megoldására a mai művészet vállalkozik. Hogy lehet határokat szabni annak, aminek az a rendeltetése, hogy ezeket a határokat minduntalan tágítsa, változtassa és megkérdőjelezze? És ugyan hol találjuk a konzervatív eszmék életképes hordozóit – mert errefelé valahogy nem látni ilyeneket?
Az orosz színház krízispontjain – a Tagankától Kirill Szerebrennyikov Gogol Központjáig – a konzervatív ellenzék élcsapata nem karizmatikus művészekből, rendezőkből, dramaturgokból áll, hanem tömegbe verődött, szovjet módra nyárspolgári tétova lúzerekből. Meglepően sokan közülük a kommunista párt tagjai. Olyan emberek, akiknek megszólításuk van, de nevük nincs. Ők képtelenek bármiféle sajátos orosz kultúra létrehozására. Egyetlen dologra alkalmasak: hogy hosszú panaszleveleket körmöljenek a felsőbb szerveknek.
Az oroszországi művészet (az oroszországi színház legalábbis kétségtelenül, ezt bátran állíthatom) ma az európai művészet fontos, szerves részét képezi. A konzervatív forradalom legenyhébb, legszelídebb formája is azzal fenyeget, hogy e részből mindenki számára érdektelen kulturális perifériává válik. Mi több, és ami jellemző – a nyugati világ perifériájává. Mi másévá?
Hogy miért rossz résznek lenni, perifériának pedig miért jó, én nem tudom. És félek, nincs olyan terv az „Alapok”-ra, amely erre nekem választ adna.

FORDÍTOTTA: IVÁN ILDIKÓ

A röviden „Alapok” néven emlegetett dokumentum tizenkét pontba szerkesztve foglalja össze azt a szemlélet- és magatartás-rendszert, amely alapján az orosz állami vezetésnek a kultúrához, a kulturális folyamatokhoz és a kultúra szereplőihez viszonyulnia kellene. A körültekintő alkotók csaknem minden ponthoz találtak mondandójukat alátámasztó, hosszabb-rövidebb idézetet Putyin elnöktől. Ezek az idézetek, forrásmegjelöléssel, az „Alapok” főszövegébe illesztve olvashatók.
Az első pontban az alkotók leszögezik, hogy egy új kultúrpolitika kidolgozásához elengedhetetlen a „kultúra” fogalmának definiálása. Eszerint a kultúra „az értékek és magatartási normák történetileg kialakult rendszere, amelyet az anyagi és a nem anyagi kulturális örökség rögzít”, s ily módon „az orosz társadalmat egyesítő alapot képez”. Erre a rendszerre használják a szövegben a többször visszatérő „egységes kulturális-civilizációs kód” terminust.

Szemelvények az „Alapok”-ból:

„A kultúra hosszú idő alatt, a történeti fejlődés során alakul ki, és egy adott társadalmi közösség identitásának alapjaként jelenik meg. A kultúra a legfőbb dolog, amely az adott közösséget a többitől megkülönbözteti.
Kezdetben a kialakult népet egyesítő alapelvként megjelenik a közös világnézet, amely egy meghatározott értékrendre: a jó és a rossz, a megengedett és a megengedhetetlen, az elsődleges és a másodlagos közös értelmezésére támaszkodik. Később e világnézet alapján kialakul az adott nép »szellemi-kulturális mátrixa«, amely magába foglalja a kulturális, erkölcsi, esztétikai és etikai normákat, valamint a szépség értelmezésének nemzeti megközelítését. Az adott kultúrából csak ezután válhatnak ki a különböző társadalmi csoportok »lokális kulturális közegei«, amelyekhez megfelelő szubkultúrák tartoznak. […] A felelős állami kultúrpolitika megvalósulása során csak azokat a kulturális irányzatokat és »lokális kulturális közegeket« helyes támogatni és fejleszteni, amelyek megfelelnek az adott államban elfogadott értékrendnek.”
„Oroszországra […] úgy kell tekinteni, mint egyedi és öntörvényű civilizációra, amely nem illeszthető be sem a »Nyugat« (»Európa«), sem a »Kelet« keretei közé. E megközelítés rövid megfogalmazása az »Oroszország nem Európa« tétel, melyet az ország és a nép egész történelme alátámaszt. […]”
„Azáltal lehet biztosítani az orosz társadalom egységét, azáltal lehet elkerülni, hogy az idegen értékek hatására a társadalom darabokra szakadjon, hogy egységes kultúrpolitikát folytatunk, amely az állampolgárok Oroszország számára egységes értékrend szellemében történő neveléseként értelmezendő.”
„A kidolgozandó dokumentumban célszerűnek tartjuk egy olyan tézis szerepeltetését, amely a multikulturalizmus és a tolerancia elvének elutasításáról szól.
Az egységes kulturális kód megőrzésének érdekében meg kell szüntetni azoknak a kulturális projekteknek az állami támogatását, amelyek a társadalomra attól idegen értékszemléletet erőltetnek.”
„Kijelentjük, hogy a kidolgozandó dokumentumnak tartalmaznia kell a következő tézist: nem minden tarthat igényt állami támogatásra, ami a »modern művészet« keretei között megjelenik.
Az ezzel kapcsolatos legfontosabb alapelvet a következőképpen fogalmazhatjuk meg: semmiféle formai kísérlet nem igazolhatja az olyan tartalmat, amely ellentmond társadalmunk hagyományos értékeinek.”