Mielőtt újra végignéztem a szemle előadásait, örültem a válogatás igényességének. Erről most sem gondolok mást. Néhány ponton voltak kételyeim, most is vannak. Nem pontosan ugyanott.

A maga idejében Szakonyi Károly Adáshibája komolyan vehető, sőt komolyan veendő darab volt. 1970-ben, amikor a Pesti Színházban bemutatták Várkonyi Zoltán rendezésében, Páger Antal, Bulla Elma, Tahi Tóth László főszereplésével, a Kádár-korban mind elevenebben tenyésző kispolgári életforma, bezárkózás, közösségi dolgokkal szembeni közömbösség, nagy dolgokkal szembeni érzéketlenség erős, csípős, maró szatírájának nézték a kor éles elméi. A sebesen terjedő televízió ennek az elzárkózásnak, befelé fordulásnak, a Veres Péter által frizsiderszocializmusként megbélyegzett, a szocialista eszményektől idegennek érzett életformának, életfelfogásnak a szimbólumaként jelent meg a színen és a kor publicisztikájában. A televíziózás ártalmasságáról a kereszténység gyökereihez visszanyúlva szóló történet a kor ideológiájának és gyakorlatának alapvető ellentmondásosságát pedzegette – ártalmatlanul és veszélytelenül.
Nem csoda, hogy azóta szolid szórakoztatóipari termékké szelídült. Az igényesebb fajtából persze. Így némi joggal került jó másfél évvel ezelőtti veszprémi előadása a Városmajori Szabadtéri Színpad e nyári vidéki szórakoztató szemléjének a végpontjára. Bár a Tordy Géza rendezte produkcióban sincs semmi bántó. Olyannyira nincs, hogy amikor tavaly ősszel a Tháliában láttam, a szünetben hazamentem. Eluntam a mulatságot. Most végignéztem. A második résszel együtt sem lett sokkal érdekesebb. Talán csak annyival, hogy Darabont Mikold a hisztérikus Vanda kétségbeesettségében igazi fájdalmat éreztetett meg. Mintha számára nem lenne annyira egyértelműen csak vicces, hogy egy harmincas magányos nő Krisztusban élettársat keres. Amúgy az előadás ugyanis nemigen akar többet nyújtani, mint kabarészinten tréfálkozni köznapi, a hatvanas évek óta sem sokat változott nyomorúságaink fölött. Teszi ezt hol színes, hol rikító, hol szabványosan fakó közhelyességgel. Eperjes Károly családfőként fölvesz egy kimódolt hangvételt, játékmódot, emelten, kapkodva beszél, nagyjából ugyanúgy, mint évtizedek óta bármely szerepében. Behozza a fontoskodó-felfuvalkodott kisember sablonját, és egyetlen oldalát mutogatja nagy szorgalommal mindvégig. A figura első pillanatban átlátható, és többé szemernyit sem változik. Nincsenek árnyalatai, soha sem árulja el magát, viseli a maszkot rendületlenül. Esztergályos Cecília a családanya szerepében beéri annyival, hogy valamelyest mérsékeli bevált hatásvadászatát. Reviczky Gábor béna szomszédja mellettük szinte jellemkarikatúra, Chajnóczky Balázs fakóbban, Trokán Anna színesebben, plasztikusabban adja az igyekvő, érvényesülni akaró középszert. Oberfrank Pál Emberfije olyan szelíden udvarias, annyira megértően simulékony és bölcsen szomorkás, hogy minden csodatétele ellenére sem csoda, hogy a családi összejövetel közepette hangoskodók szokványos udvariaskodáson túl tudomást sem vesznek róla. Ticz András meg az egyetlen igaz ember, a végül észrevétlen távozó lázadó ifjú szerepében a nézőtérről sem tűnik föl különösebben.

Adáshiba / Gozsda Zoárd felvétele

Ezzel az előadással ért véget a legjobb vidéki szórakoztató előadások városmajori szemléje, és nem mondhatom, hogy méltóképpen. Többet ígért. És többet nyújtott az utolsó három előadás is, amely pedig már a szó közönségvonzó értelmében is szórakoztatónak volt mondható. Vonzotta is a publikumot, legalább kétszer annyian, de talán még többen is voltunk mindhárom alkalommal, mint az első estéken.
A Parasztopera temesvári előadását harmadszor is önfeledtem tudtam bámulni. Szikszai Rémusz rendezői különcködéseit, az előadáson végigbolyongó halálfigurát, a sörösrekeszek tetején érkező cowboyt, a fölágaskodó asztalokat már megszoktam, az előadás zenei minősége viszont most is örömet szerzett. Pedig szerettem a Parasztoperát eredeti formájában is, Pintér Béla rendezésében és társulatával, a gyenge énekes teljesítményt a paródia szerves részeként érzékeltem és élveztem. Most meg annak tudtam örülni, hogy Darvas Benedek zenéje – mint általában az igazán jó paródia – a maga lábán is megáll, saját jogon is szellemes, nemcsak az által, amit kifiguráz.

Parasztopera / Bíró Márton felvétele

Az egyetlen produkció, amit a szemlén láttam először, a 39 lépcsőfok pécsi előadása, ugyancsak paródia volt, mégpedig a legjobb fajtából. És a legjobb értelemben színházi bravúr. Az első világháborús angol kémtörténethez, amelyről John Buchan 1915-ben megjelent regénye szólt és annak húsz évvel későbbi, már a második világháború sejtelmében született filmváltozatához, amelyet Alfred Hitchcock rendezett, csak annyi közünk van, mint bármely érdekes, izgalmas, jól előadott történethez. Német kémszervezet fenyegeti Angliát, hadititokra vadásznak. Hogy pontosan mire, az az előadásból nemigen derül ki, de nem is fontos. Fontos, hogy a hős, unatkozó angol úriember, lehetetlen helyzetbe kerül. Gyilkosság gyanújával üldözi az angol rendőrség, miközben ő hazája megmentésén szorgoskodik. Sikerrel természetesen. És a színpadi siker is garantált. A néző maradéktalanul örülhet a jó véget érő kalandnak is, meg a fergeteges humornak is, amivel Patrick Barlow színpadi változata nyomán kifigurázzák a filmet és a műfajt, de még inkább a szellemes színházi trükköknek. A csomagolópapír színű falon, amelyen mindössze két ajtó van, hibátlan precizitással jelennek meg a legkülönfélébb vetített helyszínek a londoni lakástól a skóciai kastélyig, vonatfülkétől vidéki gazdaságig, színházteremtől mocsárig. És mindössze négy színész jeleníti meg a rengeteg szereplőt, pontosabban igazából kettő. A főhőst ugyanis Széll Horváth Lajos játssza fölényes komolyság alá rejtett iróniával. Darabont Mikoldnak jut valamennyi nőalak, egy megölt kémnő, egy érzékeny szívű skót parasztasszony, de leginkább az ellenséges-gyanakvó hölgy, aki végül természetesen beleszeret a rettenthetetlen férfiúba. Az összes többi alakot, általában kettősöket, Köles György és Mikola Gergő alakítja. Rendőröket és álrendőröket, skót parasztot és fiát, varietébeli szereplőket és fogadós házaspárt, főkémet és főnyomozót, és egyáltalán mindenkit. Horgas Ádám rendezésében, Horgas Péter díszletében, Bujdosó Nóra jelmezeiben remek ritmusban pereg az átváltozások kavalkádja, ahol senki és semmi nem az, aminek látszik. A véres dráma komolytalan bohóckodás, az érzelmes kifejlet csúfondáros nyelvöltés, a hatalmas színészi munka látszata könnyed elegancia. Igazi zsonglőrmutatvány, valóságos szemfényvesztés.

39 lépcsőfok / Körtvélyesi László felvétele

Egy válogatással természetesen értelmetlen vitatkozni, már azért sem, mert aligha akad két ember, aki egyetértene benne. De talán még egy sem. Mielőtt újra végignéztem a szemle előadásait, örültem a válogatás igényességének. Erről most sem gondolok mást. Néhány ponton voltak kételyeim, most is vannak. Nem pontosan ugyanott. Most határozottan úgy érzem, hogy Miskolcról jobban illett volna a többi előadás mellé Az ember, az állat és az erény, Kaposvárról meg inkább A király beszédét választottam volna, amelyet történetesen ugyancsak láthattunk a Városmajorban. Mint ahogyan szerepel az e nyári kínálatban A kripli Győrből, a Kávéház Veszprémből, az Indul a Bakterház és a Pillangó Székesfehérvárról. Vajon észreveszi-e a néző, s főképp figyelembe veszi-e, amikor jegyet vált valamelyik vidéki előadásra, hogy az része-e a szemle programjának vagy sem?

Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2014. július

Budapesti Nyári Fesztivál, Színházi Szemle