A Vidnyánszky Attilára jellemző komplex-látomásos színházi nyelvezet ezúttal nehezen áttekinthető, zajos kavalkádban, Olekszandr Bilozub zsúfolt, mindenfelé osztott-tagolt-szintezett díszletében mutatta magát.

A százperces, mérhetetlenül hosszú első rész, a „háborús előhang” az előadás legvégét is bekebelezi, a hatvanöt perces, a tartalmatlanság határáig fakuló második rész, a Nemzetiben egykor 1916. február 25-én bemutatott (Hevesi Sándor által rendezett), mára természetesen átigazított Molnár-egyfelvonásos belevész az aránytalanná deformálódó premierbe. Az I. világháború kirobbanása centenáris emlékező évének, 2014-nek a Nemzeti Színházát nemes szándék vezérelte a Molnár Ferenc-színmű repertoárra tűzésével, Vidnyánszky Attila rendező és Verebes Ernő dramaturg helyesen látta, hogy A fehér felhő színpadi – a korabeli kritika úgy mondta: „aranyfüstös” – lírája egy-két pontjától eltekintve önmagában már kevéssé szólítja meg a mai nézőt, tehát jótékony hatású lehet valamiféle dinamikusabb felvezetés, beágyazás. A mértéktévesztő megoldás révén azonban a dokumentumokkal agyonterhelt, miszlikbe rendezett előhangot követően utóhanggá foszlott a címer-színjáték.
Nem Molnár alkalmi színművéért kár, noha kinyomtatva, részint az aktuális érzületek lázában a mirákulum hajdan tízezres példányszámot ért el, és a bíráló bizottság az 1916. évi Vojnits-jutalomra is egyértelműen e drámai költeményt ajánlotta. A közelebbről meg nem nevezett szerzői csapat, amely a Fekete ég című előhang-montázst készítette, a felbúvárolt és egybeszerkesztett anyagtól elragadva terpeszkedő negyedórákat engedélyezett a főleg vidéki gyökerű magyar közkatonaság a frontról haza írott leveleinek és az asszonyok, anyák válaszainak, a tábori bordélyok működésére, személyzetére, szolgáltatásaira, higiénéjére vonatkozó utasításoknak, nem egy tömbben ugyan, de mégis túlzásokba esve a korai háborús évek újsághirdetéseinek, különféle emlékiratoknak. E szimultán színpadi (és irodalmi színpadi) relációkba, akciós, gesztikus és nyelvi konfrontációkba kevert hatalmas massza mintegy felére húzva sokkal átütőbb, megrendítőbb lenne. Árulkodó a tény, hogy a szeptember 28-i, délután 15 órakor kezdődő második előadáson I. Ferenc József hadat üzenő, háborút kezdeményező őfelsége (a szerepben Mécs Károly m. v. mindössze jelmezére és maszkjára, bajuszára bízta magát) 16 óra 36 perckor dőlt sírjába (azaz még mindig 1916-ban jártunk), három perccel utóbb Tisza István miniszterelnök (az alakot kemény-tétovára húzó Rubold Ödön m. v.) gyilkos lövedékkel a testében követte őt (1918), pillanatok múlva kitört nem is egy, de két forradalom (1918, 1919) – s ezzel vége. Emlegetik a kompilációban (mely a Molnár-darab 1916-os bemutatására is céloz), hogy a trónörökössel és feleségével 1914 nyarán végző szarajevói revolver kicsiny golyója mekkora változást idézett elő a világtörténelemben. A Fekete ég ágyúgolyót lőne ki a revolverből.

Fekete ég / fotók: Eöri Szabó Zsolt

A Vidnyánszky Attilára jellemző komplex-látomásos színházi nyelvezet ezúttal nehezen áttekinthető, zajos kavalkádban, Olekszandr Bilozub zsúfolt, mindenfelé osztott-tagolt-szintezett díszletében mutatta magát. Nem feltétlenül erény, hogy egy-egy szép beállításra koncentrálva (amilyen a végsőkig elcsigázott, puskája csövét szájába illesztő honvéd kitartott öngyilkossági előkészülete – mintha csak egy pásztorlegény furulyázna) öt másikat szalasztunk el a tényközlések, jelképek, illusztráló archív és későbbi hang-, film- és képbejátszások ide-oda rángásában, a több csoportozatot mozgósító, a némileg egyénített figurákat is sokszorozó effektustömkelegben. Nagy-Kálózy Eszter okos, finom jelenésként Jászai Marit és Fedák Sárit idézi szöveggel, de Karády Katalint imitál (aki 1916-ban hatéves volt) s talán Bajor Gizit (aki szerepelt a régi Molnár-színrevitelben). Béres Ilona m. v. groteszk kaccanásokkal, hanghuncutkodásokkal kommentálja kupleráj-dirigens és egyéb főnéni szerepeit. Úgy fest, a II. világháborút, az egész 20. századot meg akarja jósolni, igyekszik felmarkolni a mindössze két-három esztendőnyi keresztmetszet.

Mindez akkor nyerné el értelmét, ha azután a Molnár-mesét sikerülne stilárisan hozzáfűzni ehhez az óriási, emocionális üzenetekkel telített híradó-egyveleghez. Egyértelmű is a szándék, például a katonák szívsebét A fehér felhőben ugyancsak szimbolizálja a zubbonyuk bal felső zsebéből aláhulló piros szalag, előkerül két koponya, melyet talán még a szünet előtt a hősi halott fiai általa levágott fejéből főzött ki az áldozatokat eltemetni akaró tébolyult apa, s a díszleteknél a katonajelmezekkel jobban jeleskedő Bilozub fehér felhőjének széléről is olyasfajta tépések lógnak alá, mint az előhangban látott kötszerek. De Béres nem mint iménti madám-önmaga ellenpontja segít sötét ruhás „régi özvegyként” (egy-két éve eshetett el az ura…) levelet írni az analfabéta új özvegynek, aki tehetetlen fájdalmában minden gyönyörűséges férj-emlékét tudatná a formális gyászüzenetet aláíró alezredes úrral. Söptei Andrea, az elárvult feleség és gondterhelt anya az „amíg beszélek róla, szinte még él” tévképzetével keresi helyét a fel sem fogott veszteségben. Megrázó intermezzo, a java epizódok egyike. Aztán ismételgetős, vékonyka, érzelgős történet jön csupán: a gyerekek felmennek az égbe, hogy a fehér felhőn viszontláthassák hős apáikat. Csak a lovak hibádzanak a mesebeli huszárok alól, hiszen sárban tiporva rontottak az ellenségre ama közhuszárok. Szárnyával bíbelődő Angyal (Nagy-Kálózy Eszter), csoda kell, hogy az emberpalánták mégse csalódjanak. Könnyebben osztoznánk örömükben, hitükben, ha a kimondott dátum (december 24., Molnárnál anno 1915, a Nemzetiben most – igazodva az előhang felibe-történetéhez – 1916) kicsit jobban emlékeztetne a betlehemes játék napjára – a karácsony misztériumára is. Ha az egész eseménysor nem lenne zavaróan művi, csellengősen-sürgölődőn szétkoreografált, ízeskedő (mert nem problémátlan manapság egy A fehér felhő című darabban fölhőt meg idesapámat monda[t]ni).

A fehér felhő

„Itt is fáj, ott is fáj”, vallja meg a többiek helyett is a felhőre költözött halott katonák egyike. Mélyebben értenénk szavát, igazát, az ő és társai hazahűségét, áldozatosságát, az I. világháborúval indult dráma- és tragédia-sorozatot, ha a Nemzeti kevesebb felhajtással, kevesebb didakszissal tesz eleget vállalásának (például az első rész ezerszer látott kisvonat-pöfögésének motívum-duplikálásaként másfél órával később nem keríti elő ismét Ferencjóskát, hogy időbontásosan éppen ő magyarázza el a kisgyermekeknek, egy vasúti modellt átnyújtva: – Látjátok, ilyen vagonban írták alá a fegyverszünetet). A két gyászszín, a fekete és a fehér két külön előadásra borul, melyek együtt sem képeznek egészet.

Fekete ég / Molnár Ferenc: A fehér felhő (Nemzeti Színház)

Díszlet- és jelmeztervező: Olekszandr Bilozub. Szakértő: Kovács Viktor. Dramaturg: Verebes Ernő. Ügyelő: Lencsés István, Géczy István. Súgó: Kónya Gabi. Rendezőasszisztens: Kolics Ágota. Rendező: Vidnyánszky Attila.
Szereplők: Béres Ilona m. v., Nagy-Kálózy Eszter, Söptei Andrea, Mécs Károly m. v., Rubold Ödön m. v., Olt Tamás; a Színház- és Filmművészeti Egyetem V. éves színész hallgatói: Brassai Tóth János, Janka Barnabás, Zoltán Áron; a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének III. éves hallgatói; Csonka Benedek, Hovanyecz Petra, Miskey Roland gyerekszereplők; valamint a Budapesti Énekes Iskola tanulói.