Komjáthy Zsuzsanna: Identitás-útvesztőben
A Labirintus egy cseppfolyós, lélegző és amorf matéria, ami a folytonos átváltozás állapotában van.
Félreértés ne essék! Nem magamat igyekszem felmenteni azzal, hogy beszámolómhoz saját kudarcának és lehetetlenségének bejelentésével kezdek neki. Kritikát írni az Élőkép Társulat Octopus Tarot Labirintus című performanszáról? Nem könnyű feladat! Hiszen kritikát többnyire olyan előadásról vagy művészeti bemutatóról szokás megfogalmazni, amely az adott pillanatban a nézői perspektíva és a rárakódó jelentések ellenére, minden szemszögből nézve ugyanolyannak –vagy legalábbis hasonlónak –mutatja magát. (Azaz objektív térbeli és időbeli kiterjedéssel bír.) A kritikus így, lévén hogy tekintetét egy adott produktumra szegezheti, élhet megadatott kiváltságával, és kívülálló maradhat, ha éppen úgy tartja kedve. Félig résztvevő (belső), félig megfigyelő (külső) pozíciójában, a köztesség állapotában pedig könnyen és észrevétlen vizsgálódhat: felmérheti a látottak újdonságát, a színészek előadói teljesítményét, mozdulataik erőteljességét, megjegyezheti a nézők és saját arcának rándulásait és reakcióit (bár az elsötétített nézőtér gyakorta megnehezíti ennek megvalósítását), elemezheti a mise en scène működési mechanikáját.
No de hogyan lehetséges egy olyan produkciót faggatni, ami tulajdonképpen „úgy van, hogy közben nincs is”? A Labirintust ugyanis több mint tíz éve játszsza Bérczi Zsófia és csapata,1 ezalatt mintegy tizenkétezren „látták”, pontosabban élték át, mégsem jelölhető ki egy adott produktum, amit objektíven (vagy szubjektíven) vizsgálhatnánk –ahogy nincs például klasszikus értelemben vett bemutató sem, ahonnan mint origóból elindulhatnánk. „A ma is használatos Tarot-kártya fotósorozatomat 2003-ban készítettem el diplomamunkaként, már akkor azzal a céllal, hogy ezt a 24 fényképet majd egy labirintusban fogom kontextusba helyezni. A labirintussal kicsit korábban, 2000-ben kezdtünk kísérletezni Terebessy Tóbiással és a Medence Csoporttal. Én a járatokat és az alapvető formákat terveztem meg, Tóbiás magát a szerkezetet. Miután elkészült az első nyolcszögletű labirintus, minden évben változtattunk a funkcióján, amit betölt. Először Borges-idézeteket írtunk a falakra, és azok mentén vezettük végig a bolyongókat. Volt, hogy a Ji King [ősi kínai, a jövendővel kapcsolatos könyv, más néven a Változások Könyve –A szerk.] volt a központi téma, és olyan is volt, hogy interaktív kiállítást helyeztünk el benne. 2002-ben már őrök álltak a járatokban, ők azok, akik egyszer csak szóhoz, 2003-tól pedig önálló szerephez jutottak. Persze azóta is állandóan kísérletezünk, csiszolgatjuk a lehetséges előadásformát, én pedig minden évben átvarrom a válaszfalakhoz a vászonleplet, és átalakítom az életszobákat, amikben az Arkánumok a résztvevőket fogadják” –meséli Bér-czi Zsófia, az Élőkép Egyesület művészeti vezetője, a Tarot Labirintus kitalálója.
Mucsy Szilvia felvétele
A performansz, mellyel 2014-ben, tehát körülbelül a tizedik átszabását követően a Sziget Fesztiválon találkozhatunk, a következő: a nemritkán többórányi tekergőző sor után (mint „odabenn” elmondta, egy ír lány például több mint öt órát várakozott, hogy bejuthasson a labirintusba) a türelmes résztvevőt a Próféta (Magyar László) fogadja. Rövid beavatási rítust követően arra kéri a „nézőt”, húzzon az előtte kiterített 24 Tarot-kártya közül egyet. Az elkövetkezendőkben ez a kihúzott szerepkártya lesz identitásának a kerete, melyen belül a rá váró szituációs gyakorlatokban a Segítőket, vagyis az Arkánumokat megszólíthatja. Hogy útja végére jobban megismerje magát ebben a „sorsolt” szerepben, a Próféta jegyzetfüzetet és tollat ad át a bolyongónak, majd Csillag (Csikós Nóra), a borsószínű ruhába öltözött Arkánum röviden ismerteti a szerepkeretet, és bebocsátja a labirintusba. Az útvesztőben a Segítőkkel találkozva ki-ki saját „előadását” alakítja, és miközben beszélget, meditál, vagy verseket értelmez, előbb-utóbb a többi résztvevőt is megszólítja. Csakhamar furcsa, mikroközösségi hangulat alakul ki, amelyben cinkos, útitárs és –valamiféle különös értelemben –tükör mindenki: „Az izgat, hogy vajon mi lehet az, ami mindannyiunkban közös, mi ennek a közösnek az egysége, és ezek az egységek hogyan függenek össze egymással” –fogalmazza meg Bérczi Zsófia. Végül, a Halállal (Fenyvesi Boga) találkozva, a bolyongó elmondhatja, mit szeretne itt hagyni magából a labirintusban, és mi az, amit magával visz a halálba. Utolsóként az Ítélet (Jobbágy Bernadett) előtt egy kamera segítségével megoszthatjuk a nagyvilággal, ki mit tanult az előzőkben.
Talán ennyiből is belátható: a Labirintus –és ezzel visszakanyarodunk a kritikaírás lehetetlenségének megfogalmazásához –nem egy mű.2 A Labirintus egy cseppfolyós, lélegző és amorf matéria, ami a folytonos átváltozás állapotában van. Nem csoda, ha nehézséget okoz például annak megállapítása, hogy színpad (vagy kicsit elrugaszkodottabb értelemben: tekintetterelés) és konkrét történés híján a képzőművészet vagy a színház irányából, egyszerre mindkettő felől vagy éppen egy harmadik szempontrendszer alapján közelítsünk-e felé. A labirintus belsejében zajló esemény ugyanis nem körvonalazható egy adott fenoménként, amit ki-ki saját nézőpontja, tudása és aktuális fizikai-szellemi állapota szerint interpretálhat. Mert ami benne történik, az nem egy lehatárolható valóságban (bármit is értsünk rajta), hanem a befogadók fejében, tehát egymás melletti valóságokban, a sokféleség virtualitásában játszódik. Ha tetszik, egy test nélküli, tárgy nélküli, mise en scène nélküli és reprodukálhatatlan potencialitás az, ami zajlik, és ezt csakis a szubjektivitásban (vagy a temporalitásban) vagyunk képesek érzékelni. A Labirintus így legalább annyiféle formát és alakot (Gestalt) ölt(het), ahány résztvevője tízéves pályafutása alatt kipróbálta. Ennek következtében pedig már nemcsak a „hogyan vizsgáljuk?”, de a „mit vizsgáljunk egyáltalán?” kérdése is joggal felvetődik.
Mert mit is vizsgálhatnánk tulajdonképpen? Legföljebb saját élményünket, hiszen a helyzet éppen ellentétes azzal, mint amit az első bekezdésben megfogalmaztunk. A kritikus tekintete helyett ezúttal a performansz kerül köztes pozícióba, a kritikus azonban – hiába is sóvárog utána –nem engedheti meg magának ezt a luxust. Résztvevővé kell hogy váljék. Ez persze nem azt jelenti, hogy akkor akár itt és most be is fejezhetjük, mert ellopták-megfújták tőlünk azt a perspektívát, amelyben bármit is papírra vethetnénk! Hiszen a Labirintusban mégiscsak van valami előadás-specifikus mozzanat, amely az élőszerűség ellenére is –vagy inkább amellett –a színházi diskurzushoz csatolja: a megrendezettség és a „mintha” működési elv szerinti ontológiája. „Mindig is érdekeltek az olyan kísérletek, amelyekben valamilyen módon be van kerítve a valóság egy szelete. Ezt a labirintus közepén elhelyezett, nagy látószögű gömbtükör mint nagy szem vagy írisz is szimbolizálja, ami befogja és visszatükrözi a labirintus egészét” –árulja el Bérczi Zsófia, majd így folytatja: „Az életszobákban zajló jelenetek alapvetően rögzített improvizáción alapulnak. Egy-két szerep teljesen kötött (például a Földanyáé), a többi Segítő vérmérséklete szerint kicsit többet improvizálhat.”3
Mucsy Szilvia felvétele
A Labirintus tehát egy sajátos, de alapvetően színházi törvények szerint irányított, önműködő birodalom, egy itt és most zajló élő adás, az elsődleges világ felforgatott hasonmása. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a résztvevők élményeinek egymás mellett hömpölygő bahtyini karneválja, ami lényegét tekintve a (gömbtükör felületén meg-megtörő) tekintet sokféleségével játszadozik. Az elemzésnek éppen ezért a perspektíva szétszóródásából és szeszélyességéből kell kiindulnia, és el kell számolnia azzal, hogy a Labirintus nemcsak szinkretizmus (vagyis olyan jelenség, amely többféle nézőpont egyidejű jelenlétét teszi lehetővé), de sűrítés és folyamatos eltolás is, éppen ezért pontosan olyan, mint az álommunka. Nem véletlen, hogy az egyes életszobákban zajló események is egy-egy álomhoz vagy meditációhoz hasonlóak. Az Arkánumok ezt a hatást mély empátiával és koncentrációval fokozzák.4 A labirintus közepén álló Földanya5 (Sarlós Ágnes) például egy képzeletbeli utazásra hív, ahol miközben légzésünk lelassul, és „belső kameránk” segítségével megmásszuk az előttünk tornyosuló, meredek hegyet, ő a gyerekkor nyugalmából felderengő énekszóval kíséri utunkat; a Hold (Szabó Vera) pedig egyik álmát meséli el a hintaágyban szendergő résztvevőnek: „Az igaz jövendőbe vezető biztos utak egyike –mert létezik hamis jövendő is –arrafelé haladni, amerre egyre jobban elfog a félsz.”
A Labirintusba ágyazott szituációs játékok önmegismerő-önfelfedező helyzetek sokasága. „Itt minden egyes Arkánum egy szimbólum. Ha az ember belép hozzájuk egy-egy életszobába, különböző szerepekkel tud találkozni, és mivel az őket váró Segítők idegenek, élő tükrök lehetnek, a résztvevők pedig tapasztalataink szerint megnyílnak előttük.” (Bérczi Zsófia) Ilyen módon a Labirintus tehát a „másik pillantásában” értelmezhető térdarabka, ami lényegénél fogva sosem válik leleplezhetővé. Ez a térszilánk azonban a résztvevő szubjektív mezejébe furakodva pillanatokon belül átszakítja a retinát, és ha nem is a személyiség határait, de az abban fellelhető utópiára szomjazó sóvárgás területeit mindenképpen felnyitja. Ezért lehetséges, hogy a bolyongók –akár elfogadják az ezoterikus és/vagy keleti hagyományokból kiinduló mikrovilág relevanciáját, akár nem –képesek lesznek feloldódni a Labirintus világában, és betartani annak játékszabályait. A performansz sikere már ezen a ponton eleve garantált.
A résztvevők feloldásával párhuzamosan pedig feloldódik a hagyományos előadó–néző dichotómia is. Itt mindenki megfigyelő, és mindenki megfigyelt. A perspektíva egyidejű váltakoztatása révén és a gerjesztett, manipulált szituációk eredményeként a tekintet csakugyan önmagára verődik vissza, és a résztvevő saját magára, pontosabban önmagára és az aktuális helyzetére pillanthat,6 azaz önmagára mint szerepre koncentrálhat. Bérczi Zsófia ezt nevezi gyógyításnak. Hogy ezt ki jó murinak, ki szellemi meditációnak tekinti-e, ízlés dolga. Mielőtt azonban még az archetípusok szerepét pellengérre állítanánk, és ezzel le is zárnánk elmaradt kritikánkat, szögezzünk le valamit. Szó sincs róla, hogy az Élőkép Társulat mindezek fényében valamiféle új, ismeretlen területre tévedt volna, és kísérletükkel a színház legújabb lehetséges útjainak egy módozatát valósította volna meg. Sőt, ami azt illeti, a Tarot Labirintus egy több évtizedes „live” hagyományhoz nyúlik vissza. Mind szemléletmód, mind pedig megvalósítási módszere tekintetében kapcsolatba hozható például az úgynevezett közönségbevonásos performansszal, a healing eventtel vagy a meditative worksszel. Hazudnánk, ha azt állítanánk, hogy a Labirintus koncepciója új keletű vagy ismeretlen dolog lenne (természetesen nem állítjuk azt sem, hogy ez a feladata volna).
Hasonlóképp nem új keletű a választott előadásforma, vagyis a vizuális művészet, a színház és a társadalmi gyakorlat keveredése sem. Ám míg az ilyen típusú performanszok és előadások többnyire politikai vagy művészetkritikai indíttatású produkciók szoktak lenni, az Élőkép Labirintusa inkább pszichológiai és/vagy ezoterikus aspektusú munka. „Az előadásokban általában a vizuális szimbólumok és a formák érdekesek a számomra. Nem is szeretem annyira az emberi testet a színpadon. A legutóbbi előadásunkban, a Hullámtérben is inkább a képi formákkal játszottam, azzal, hogy hogyan alakulnak és olvadnak egymásba. A hullámok egyszer kacsát, aztán tulipánt és madarat formáznak. Természetesen a Tarot Labirintusban is meghatározó jelentősége van a vizualitásnak, az érzékekre hatásnak, hiszen a bolyongókat a tér burokként öleli körbe. A fehér falak előtt az erőteljes színek (a jelmezek) mint japán metszetek jelennek meg, és a hosszú út, az út végén eltűnő alak szintén képi elem. A Labirintus azonban kakukktojás, más, mint a többi előadásunk. Ebben az ember teljes valójában ott áll a középpontban, az ő jelenléte az, ami hangsúlyos. Mégis roppantul izgalmas kísérlet számomra, mert olyan mélyre hatolunk belülre a résztvevőben, míg elérjük azt az amorf valamit, ami ő maga. Mindig a titkok érdekelnek –akár a fizikai, akár a lelki formák oldaláról közelítem meg őket” – nyilatkozza Bérczi Zsófia.
A kérdés csupán az, mennyiben lehet érdekes mások számára is ez a titok, mennyiben érdekes és aktuális a választott forma mint kifejező forma, és az mennyiben ér célba, azaz igazolható-e bármiféle személyiségfejlődésre gyakorolt haszna. A válasz minderre sajnos csupán egyféle lehet: ki tudja. Bérczi Zsófia mindenesetre talán ennek szeretett volna utánajárni, mikor a legvégső szobába egy kamerát helyezett. Mint beszélgetésünkkor elmondta, a felvételek alapján levonható tanulság meglehetősen vegyes: „A kamera talán a Labirintus leginkább megkérdőjelezhető pontja. Az egész út annyira személyes, és ennek kicsit ellentmond, hogy itt van egy kamera. Éppen ezért csak az nyilatkozik meg előtte, akinek kedve tartja. Ez inkább nekem segítség, egy élő napló, mikor az emberek elmondják, mit húztak. Azért is van jelentősége, mert a Tarot-kártyával kapcsolatban mindig felmerül az a szkepszis, hogy bárki bármit húzhatott volna. Az az érdekes, hogy a kamera előtt többnyire kiderül: a legtöbben érvekkel alá tudják támasztani, miért az adott kártyát húzták.” De hogy nem arról van-e inkább szó, hogy ezekbe a szerepekbe mint flexibilis keretekbe bárki képes belehelyezkedni? Nos, talán arról is. „Ha a felállított világ bárkinek problémás, annak ez csupán egy szerepjáték. Én viszont úgy gondolom, sokkal finomabb a világ, mint amit a tudomány hivatalosan elfogad. Hajlok afelé, hogy nincsenek véletlenek.”—-
1 „A csapat minden évben újjáalakul. Vannak, akik öt éve, akik három éve vesznek részt benne, és mindig vannak újak is” –ismertette Bérczi Zsófia.
2 E tekintetben szerencsésebb a nem-mű kifejezés használata.
3 Érdekes összefüggéseket fedezhetnénk fel, ha mindezt a füzet általi rögzítés gesztusával vetnénk össze.
4 Ha valaki elutasítja a felkínált játékszabályokat, a Segítőket megformáló színészek/pszichológusok feladata legjobb tudásuk és rátermettségük szerint megoldani a helyzetet – tudtuk meg Bérczi Zsófiától. Ebből a szempontból pedig kiemelkedően magabiztos volt Makra Viktória–Chován Gábor az Ördögöt megtestesítő párosa, akik –hiába is a próbálkozás –nem billentek ki szerepükből.
5 Mint Bérczi Zsófia beszélgetésünkkor elmondta: annak, hogy a Földanya áll a labirintus közepén, kiemelt jelentősége van. „Az Arkánum gyógyírt jelent. Vannak Nagy Segítők és Kis Segítők –ezeket egészítettem ki plusz kettővel. A Kapuval és a Földanyával. A labirintus-szimbolikában középen ugyanis a Föld áll, aminek jelentése: őstudás, őstitok. Ő az anyaméh, aki a megtermékenyülés titkát őrzi. A tekervények, vagyis a labirintus útvesztői a női nemi szervnek felelnek meg.”
6 Vö.: „A labirintus az első makettek alapján szem alakú lett volna. Ennek a közepére –ugyanúgy, mint most –fel lett volna függesztve a gömbtükör. Ha az ember beállt volna teljesen középre, akkor alulról összeállt volna számára a kép, hogy ő az, aki az írisz közepében van” –mondta el Bérczi Zsófia.
