Szemessy Kinga: Pletykálkodás a Gagáról
A kínált metaforákkal az instruktorok nem mímelésre buzdítanak: a körülölelő víz képében nem kell úszást utánoznunk, nem kell azt hazudnunk magunknak, hogy hártyásodnak az ujjközeink…
Az 1964-es megalakulása óta szinte töretlenül sikeres izraeli Batsheva Dance Company idén ötvenedik születésnapját üli.
A régebben még Batsheva de Rotschild bárónőről és az amerikai modern tánc ősanyjáról, Martha Grahamről ismert (akkori mókanevén Bat Graham) társulat élén ma – és már tizennégy éve – Ohad Naharin áll. A fél évszázad nyomós érv az ünneplésre, egy saját archívum megnyitására és egy velük foglalkozó konferencia megszervezésére, sőt ezen palettát csak színesítik a futó előadások, mint a Naharin’s Virus (Peter Handke Közönséggyalázás című ömlesztett szövegének mozgásparafrázisa) és a friss The Hole, illetve a mindenki számára nyitott Gaga-órák. Kutatói és táncosi szerepeim közt billegve jártam Tel-Avivban, és számolok be most mindarról a remek élményről, melyekért még rakétaesőben is megfontolandó a kiutazás.
A Tel-avivi Egyetem és elsősorban Dr. Liora Malka Yellin által szervezett kétnapos, június 18–19-én tartott „Test, tánc, kultúra” (Batsheva Dance Company: Body, Dance, Culture) konferencia a történeti megközelítéseken túl főként a táncegyüttesi repertoárral mint identitásképző elemmel, a darabokban az izraeliség és a zsidóság tettenérhetőségével, a korai művek rekonstruálhatóságával és a táncosok mozgásnyelvét képző tréningekkel (előbb Graham-technika, majd Gaga) foglalkozott. Itt inkább markáns kérdésfelvetések hangzottak el, mintsem nagybetűs igazságok kimondása, egyébiránt pedig élvezet volt látni, ahogy az akadémiai előadók rendszerint szemléleti összetűzésbe kerültek a hatvanas évekbeli, mára erősen őszülő hajú, de vehemens társulati tagokkal, például a My Story címen könyvet publikáló Rena Gluckkal. A napközbeni találgatásokra, hogy mennyiben befolyásoló tényező Ohad Naharin szabra [Izraelben született zsidó – A szerk.], sőt a katonai kiképzést megjárt kibuctag volta az általa megálmodott animális, feminin és maszkulin jegyeket mixelő, tekergőző, gumicsontú táncosokat felvonultató darabjaiban, a koreográfus az esti nyílt próbán csak annyit mondott, hogy „ez pletykálkodás… És bár mi mind szeretünk pletykálkodni, táncot mégis a textúra, sebesség, hangerő, kirobbanó energiák szinkronjában keletkező apró történetek miatt szeretünk nézni, és ezek mindegy, hogy melyik országhoz kapcsolódnak.”
Batsheva
A 2013 tavaszán bemutatott, turnékon még nem játszott The Hole-előadáson elnézve a Batsheva nemzetközi összetételét, egy kollektív DNS képe bontakozik ki, de ez nem izraeliséget jelent. Héberül, arabul és angolul számolnak, petárdákat dobálnak az idilli hintázás jelenete közben. A Naharin’s Virus hátterére csigát, szívet, hajót, pálmafát és ötnél több nyelven belső monológokat rajzolnak-írnak krétával, majd feltűnik egy félrebetűzött „PLASTELINA”, vagyis tényleg reflektálnak a jelenre, de olyan óvatos csuklómozdulattal, hogy politikai elkötelezettségüket az alkotások nyomán senki sem dörgölheti az orruk alá. Noha óhatatlanul felvetődik a 2012-es, elsősorban az Egyesült Királyságot érintő Batsheva-bojkott [palesztinbarát Izrael-ellenes körök felhívásai, hogy ne látogassák az együttes nyugat-európai vendégszereplésének előadásait – A szerk.].
Míg a klasszikusnak mondható, tizenhárom éves Naharin’s Virus frontálisan szerveződő, dinamikailag hirtelen változó, vad uniszónókra építő munka, addig a friss The Hole négy szinten mozgó, a Varda Studio (a tel-avivi Suzanne Dellal Központ játszóhelye) nyolcszögű terébe helyezett előadás. A két csapatra bontott fiúk és a lányok alkalmanként cserélgetik a Shoshana és Pigs szerepeket: a „Zsuzsannák” vannak a tér közepén, míg a „röfik” lapként a falhoz szorulva, a nézők sorai mögött. E mű atmoszférája sokkal intimebb, sokkal több benne az ismétlés és az egyszerű gesztusok játéka. Néha csak eléd, alád, feléd ülnek a szereplők, és néznek téged, hagyják nézni magukat, egymás nézésére buzdítanak. A sok–kevés, vezető–vezetett, kívülálló–csapattag ellentétpárok dominálnak a dramaturgiában: a cél kintről bejutni a többiekhez, egyesülni a robbanósze- rekkel bokáig telt játszótéren. A facsarodó bokák és hatszor visszahajtható derekak látványa nem terel az ortopéd jajveszékelés felé. A táncosok teste nem egy idomítás, sanyargatások árán virtuozitásra szert tevő szerkezet, hanem lüktető, életélvező massza, amelynek tagjai számára persze problémamentes minden óriás (balett-szaknyelven: negyedik pozíciós) terpesz.
A Beit Ariela városi közkönyvtárban megnyitott Batsheva-archívum komoly gyengéje, hogy csak a helyi nyilvánosságnak készült, ugyanis minden felirat kizárólag héber. Ugyanez a jelenség volt megfigyelhető a konferencián is, amit a kezdeményezők azzal magyaráznak, hogy a Batsheva-tanulmányok még gyerekcipőben járnak, és úgy sincs olyan, aki angol verzióért tülekedne. Kishitűség, mert bár az egyetemi padsorok valóban foghíjasak voltak, de csak a saját környezetemben három Gaga- (és ezáltal Batsheva-) kutatót ismerek. Mindettől függetlenül impozáns, egy idővonal mentén haladó kiállítást kreáltak, telve kosztümökkel, jelmeztervekkel, előadás- és próbafotókkal, kottákkal, prospektusokkal és leköszönt plakátokkal.
A Gaga-órákhoz kapcsolódó beszámolómat egy listával kezdeném: Clea Onori, Shani Garfinkel, Emma Rozgoni, Shahar Binyamini, Deborah Galili Friedes, Stefan Ferry, Idan Porges, Doug Letheren, Natalia Vik, Moran Zilberberg. Ők azok a tanárok, akiknek Gaga-óráiba júniusi izraeli utam során bekapcsolódhattam, ugyanis a Suzanna Dellal Központ falai közt akár napi három Gaga-órára is beigazolhattunk. Ennek a Lady Gaga pop-celebritáshoz semmiképp se kötődő fogalomnak a körülírásához Einav Katan konferencia-előadó és Yossi Naharin (Ohad fivére) gondolatait szeretném beemelni. A Gaga egy improvizációra építő, a képzeletet stimuláló mozgásnyelv. Örömmel használnám a „technika” kifejezést, annak ellenére, hogy ettől óva intettek: véleményem szerint nem magát a szót, hanem a produktumcentrikusság és a fixáltság gondolatát kell kerülni. A Gaga struktúrája és instrukciói folyamatosan változnak, bővülnek, így csupán három stabil alappillére van, amit a Gaga-tanároknak szem előtt kell tartaniuk: egy többrétegű, (a feladatokat halmozó) fizikai tréningnek kell lennie, ami az élvezet és az erőfeszítés kapcsolatát keresi. Különbség van Gaga/ people és Gaga/dancers órák közt: az elsőnél a résztvevők testileg sosem érintkeznek, és nem találkoznak a táncos zsargonnal (plié, tendu, passé, panché, curve, arch stb.) sem. A Gaga fő szabálya, hogy tilos megállni, illetve jellegzetessége, hogy tükör nélküli termekben tartják. Alapstációnak a floatingot (lebegést) tekinthetjük, míg az órák rendszeres záró etapja az own groove (saját belső zene vagy lüktetés) szerinti, önállóan kutató és saját szenvedélyekkel operáló tánc. Arra is nagy az esély, hogy egy kifullasztó, nyolctól visszafelé együtt számolós shaking (rázás) vagy quaking (rengés) után a tanár arra kér, feküdjünk a földre, és utána onnan építsük újra a folyamatot. De mindez szintén nincs kőbe vésve. A kínált metaforákkal az instruktorok nem mímelésre buzdítanak: a körülölelő víz képében nem kell úszást utánoznunk, nem kell azt hazudnunk magunknak, hogy hártyásodnak az ujjközeink, és a lábunk elhagyta a talajt, hanem ötvöznünk kell a tényleges, reális gravitációs adottságokat a vízben megtapasztalt felhajtóerővel. Ugyanilyen két minőség közti egyensúlyozás az is, hogy bár közös anatómiával rendelkezünk, élet- és testtörténetünk révén minden ajánlott képet máshogy értelmezünk: egyedülállóság és egység egyszerre van jelen a Gaga-órákon.
A Gaga a mítosz szerint az Ohad Naharin hátsérüléséből fakadó állandó fájdalom enyhítése nyomán, majd átalakított társulati tréningjéből fejlődött ki, melyhez adalék, hogy a Batsheva adminisztrátor munkatársai kikövetelték maguknak, hogy Naharin nekik is tartson órákat. A név az angol „going gaga” (meghibban) kifejezéshez az órákon is gyakran emlegetett „légy lökött, légy gyerekes!” biztatások miatt nagyon passzol, de ennek elviekben nincs semmi értelme. Egyszerű, bármilyen nyelven kiejthető, mindenki számára hozzáférhető nevet kerestek, ami idomul a technika (!) alapfilozófiájához. A Gaga eredeti nyelve angol, ám a kurzusokon mégis sok rejtélyes, héberül se dekódolható kifejezés terjed: lena, tama vagy peeka, melyből például az utolsó a pee-pee és a kaka közti ágyéki terület átmozgatására ösztönöz. Általános fordítási problémát okoz a „flesh” szó, mely központi szerepet nyer a Gaga-órákon, de magyarra csak húsként lehet átültetni, holott az igazság valahol a hús és az izom közt van. A bábeli zűrzavar tetőfoka ez idáig számomra az volt, amikor a héber Gaga-órából csupán az ahat, shtayim, shalosh számolást és a mishkalt (testsúly) értettem; ugyanakkor, amikor kikapcsol a fül, „felhangosodik” a szem, és új dimenziók nyílnak meg ebben a szabálytalan rendszer diktálta önfelfedezésben.
Már én is pletykálkodásba fulladok, holott célszerűbb, ha a Gaga-élményt személyesen teszteljük: Magyarországon legutóbb Wies Van Houplines belga tanár tartott órát a budapesti SÍN Kulturális Központban a Nemzetközi Tánchéten, szeptember 17–18-án pedig az L1 fesztivál és Uri Shafir szolgált Gaga-órával.
