A következő sorok írója bevallja, hogy anno dazumal fogadást kötött egy kollégával, melyikük nézi meg többször a kaposvári Marat/Sade-ot. (Mindkét részről impozáns teljesítmény született.) Van súlyosabb vallomás is: ha hosszú színházi évtizedeim legnagyobb élményéről kérdeztek, mindig, mindmáig ezt az előadást neveztem meg. Mellette ott lebeg egy homályosabb emlék: Kálmán György aszkéta Marat-arca a Nemzeti Színház klasszicizáló-konzervatív előadásából…
Ez azonban, ami most a Kamrában, Dömötör András rendezésében látható, nem a Marat/Sade, hanem az M/S. Új korszak, új fordítás, új zene – új koncepció. Igyekszem a lehető legelfogulatlanabbul megközelíteni (bár Eörsi István zseniális versfordításai örökre belém vésődtek; talán inzertként, mint Hubay Miklós a Színház a cethal hátán-ban aMagyar Elektrát, néhány részletet meg lehetett volna őrizni. Annál is inkább, mert ebbe az előadásba is beleillenének.)
Egyébként Dömötör Andrást is a forradalom egyszerre egyetemes és lokális problematikája izgatja. Sőt, a lokális célzások és utalások („megalakult a Magyar Köztársaság”, stb.) ellenére, illetve azokat a kontextusba illesztve az egyetemes megközelítés dominál, persze rögtön brechtiesen elidegenítve: színielőadásról, Sade márki írói és rendezői nekilendüléséről és önfeloldozásáról van szó. A felvetett kérdések őt, az archetipikus értelmiségit izgatják; ugyanakkor tudja, vagy legalábbis reméli, hogy a rendelkezésére álló amatőrökhöz is közel áll ez a tematika. Dömötör hosszan, sokáig hagyja alakítóját a sarokban üldögélni, kritikusan figyelve szellemi gyermeke neveltetését, majd önálló életre kelését, mígnem a későbbiekben, alkotói és kortársi izgalmában, ő is a színpadon terem, és beavatkozik a játékba.
A színhely egy elmegyógyintézet, a Hatalom – ahogy ez a Szovjetunióban hagyomány volt – a másként gondolkodókat szokta volt tébolydákba rekkenteni. Megteszi hatását a klausztrofóbia, a be- és összezártság – Kálmán Eszter díszletét az ápoltak számára nyithatatlan ajtók, törhetetlen üvegfal határolják –, no meg a Hatalmat képviselő Igazgató, valamint a Főápoló, a maga brutális, szellemi kasztrációt okozó szereivel, és a beutaltak olykor valóban a téboly jeleit mutatják. A rafináltan felvázolt tünetek azonban egyszersmind a kétségbeesést is tükrözik, a forradalom önmagából való kifordulása és kudarca miatt. Marat-t, a bőrbaja okán amúgy is passzivitásra ítélt népi hőst megölik, Napóleon pedig – aki Marat önmagán túllépő (vagy önmagából kilépő) utódaként a fürdőkádjára, vagyis egy festékes vödörre állva toldja meg szerény magasságát – végképp zsebre vágja a forradalmat, és természetesen kijut az üvegfal mögé, ami addig csak a látszólag gyanú fölött álló Kikiáltók kiváltsága volt. Tetszettek volna forradalmat csinálni – mondta volt (állítólag) a népmozgalmakat felváltó első magyar miniszterelnök. Ám az itt látható szerencsétlenek történetesen csináltak, rengeteg szenvedés és vérontás árán, forradalmat (emlékszünk még?) – de a hegyek végül csak egy Napóleont vajúdtak. Hát csoda, hogy a nép – a bezártak, a sanyargatottak, az elbódítottak – kiábrándult a forradalomból?

Jordán Adél, Kovács Lehel, Tasnádi Bence / fotók: Dömölky Dániel

A kis színpadon Dömötör András lemond a statisztériáról, hogy a gondolatok erővonalait a szólistákra bízza, és vízszintesen, nem egyszer sorba állítva mozgatja szereplőit; annál becsülendőbb, hogy a színpad lüktet, a dinamika így is érvényesül. Eközben paradox módon nem születnek igazán jelentős alakítások; nem tudom megállapítani, hogy ez tudatos koncepció-e, avagy a színészeket elnyűtte-e a gondolati szócsövek funkciója. Fekete Ernő (Sade márki és egyik legkedvesebb színészem) ihlettelenebb a szokottnál; Kovács Lehelnek (Marat és Napóleon) azonban elhiszem Marat megszállottságát, Napóleon akarnokságát. Az ápoltak közül nekem Dankó István katatón vigyorú, megalomániás Duperret-je tetszett a legjobban; Pálos Hanna érdekesen váltogatja a fanatikus úri szűz pszichiátriai tüneteit az egzaltált elszántsággal. Jordán Adél, az egyik Kikiáltó, mint mindig, minden megmozdulásával csodákat ígér, és néhány ígéretet be is vált; Rajkai Zoltán pedig mint Igazgató a diktatúra szelíd mosolyú magabiztosságát demonstrálja.

Jordán Adél, Kovács Lehel, Takátsy Péter, Tasnádi Bence

Hogy kezdeti coming out-omat teljessé tegyem: nem tudtam és soha nem is fogok tudni megbarátkozni a szerepek nemének felcserélésével, amit önkényes és kényszeres rendezői szignónak tartok. Külön figyeltem a bravúros mozgáskultúrájáról is nevezetes Takátsy Pétert: érdemes volt-e rá osztani Simonne Evrard-nak, Marat élettársának szerepét. Titokban meggyőző érveket reméltem. A színész szájrúzsa, cipellője és fülklipsze diszkréten utal transzneműségére; egyebekben szerintem semmi olyat nem művel, amihez par excellence férfi kellett.

Egy szó még Taskovics Éva és Balogh Balázs izgalmas mozgókép-hátteréről, amely a maga bizonytalanságában atmoszférát nyújt, és a hiányzó statisztákat is pótolja: semleges házaival és utcáival, állandó, szinte kényszeres mozgásban lévő sokaságaival a totális színház felé tolja az előadást.

Peter Weiss: M/S (Katona József Színház, Kamra)
Peter Weiss: Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, a charentoni elmegyógyintézet színjátszó csoportjának előadásában, De Sade úr irányítása alatt
Mozgás: Hegymegi Máté. Zeneszerző: Kákonyi Árpád – Matkó Tamás. Díszlet-, jelmeztervező: Kálmán Eszter. Dramaturg: Perczel Enikő. Dramaturg konzultáns: Radnai Annamária. Asszisztens: Fejes Vera. Súgó: Boncza Anita. Rendező: Dömötör András.
Szereplők: Jordán Adél, Tasnádi Bence, Fekete Ernő, Kovács Lehel, Takátsy Péter, Pálos Hanna, Dankó István, Mészáros Béla, Szacsvay László, Rajkai Zoltán.