Itt mindenki szócső: a nekibuzdulások és megtorpanások sikertelenségeinek a szócsöve.

De amúgy minden rendben: „Nem kérünk segítséget!” Meg nincs is miért, hisz ez csak hangulatkeltés szünet nélkül – olvasható a Gyergye Krisztián rendezte Merénylet – De Sade úr betanításában című előadásának színlapján. És rendben is van ez így, hisz Peter Weiss Marat/Sade-ja egy elmegyógyintézetben játszódik, és hogy ez most Charenton vagy Magyarország, az egyre megy ebben az olvasatban. Olyannyira minden tetterőnek híján vagyunk ebben a közegben, ahogy a színlap férfi szobra is megcsonkított hímveszővel mered ránk: mert itt most leginkább önmagunk elleni merényletnek leszünk a részesei. Könnyed, pontosan koreografált női szakasz Gergye revüváltozata a tehetetlen töketlenségünkről.
Az Átrium színpada kézenfekvően adja magát a Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában című darab próbafolyamatához. Coulmier (Tárnok Marica), az elmegyógyintézet igazgatója beviharzik közénk, nagy feltűnéssel elfoglalja első sorbeli helyét, hogy aztán az egész előadás alatt időről-időre beleszóljon, dirigálja – De Sade urat (Takács Katalin) is felülírva –, irányítsa az ápoltak színjátszását. Tárnok Marica Coulmier-je, mint egy igazi, mindent megélt, dörzsölt matróna próbálná mederbe tartani és cenzúrázni a színdarabot. Amíg lehet, amíg engedik neki az ápoltak. Ebben az olvasatban Gergye többet ruház Coulmier-ra: a figura túlnő az igazgatói poszton, s egyszerre a Nemzeti Együttműködés Rendszerének a hangszórója is lesz. Papagájként mondja rendületlenül, mondja és mondja az előadás tényeivel szögesen ellentétes szólamait, mindaddig, míg az ápoltak foglyul ejtik, a szín közepén megkötözik, száját leragasztják, és a letakart arca helyére egy vagina bekeretezett képét teszik. Coulmier – akár kelj fel Jancsiként, akár megkötözötten – a felettünk terpeszkedő hatalom masszív tehetetlensége.
Ebben a tehetetlen elmegyógyintézetben próbálna Takács Katalin De Sade-ja Marat (Fullajtár Andrea) üldöztetésén és kádbéli meggyilkolásán keresztül megmutatni valamit arról a kollektív masszává összeállt tehetetlenségről, ami egy zárt osztályként funkcionáló ország maga. Takács De Sade-ja ezt a szólamokba beleringatott tehetetlenséget ellenpontozza. Jön-megy, képes csendre inteni az igazgatót is. Céltudatos dirigensként igyekszik összefogni és irányt adni a Marat-történetnek. A forradalom erőtlenné vált, sőt visszájára fordult, emiatt De Sade többször kiábrándultan ki is fakad, ennek ellenére talán egyedül ő rendelkezik valamiféle vízióval. Érezni, hogy fásultsága ellenére is, mint egy motor, megállás nélkül igyekszik kézben tartani az egyre kaotikusabbá váló előadásbéli előadást. Mint egy olyan valaki, kinek fejében minden kétsége dacára él még egy összkép arról, hogy milyennek is kéne lennie az össznemzeti előadásnak.
Mert egyébként mindenkinek csak részmeglátásai, önmagán túlmutatni képtelen sérelmei vannak, még ha önmagukban igazak is ezek a sérelmek. Fullajtár Marat-ja megszállottan éli bele magát a forradalom vezérének kitudja hányszor újjáéledő szerepébe. Lánglelkű tébolyodott, aki amint teret kaphat a kibontakozásra, teljes elszántsággal képes magával ragadni minket is. Ott van karakterében a kikacsintás: csak harapjanak rá minél többen arra, amit mondok, és csak kövessenek engem. Finom játék ez az őt követők érzelmi húrjaival, mindeközben ott van benne a „csak magam is elhiggyem, amit mondok” hezitálása.

Fotók: Kincses Gyula

Itt mindenki szócső: a nekibuzdulások és megtorpanások sikertelenségeinek a szócsöve. Jacques Roux (Melkvi Bea) is úgy lázít, hogy miközben mondókába szedett panaszáradatában elénk idézi az elmúlt negyed századunk keserű politikai tapasztalatait, egyre hevesebben szorongatja Popó (Bodor Johanna) és Kukurikú (Murányi Márta, Tóth Evelin) „nemzettesteit”, vagyis a melleit. De eme plasztikus képszerűség se sarkal itt most senkit különösebb lázadásra. Kiszívnak, kifacsarnak, de a Jacques Roux-i szemléletes példa mit sem ér, itt már minden efféle megszokott – minden megy tovább. Még Charlotte Corday (Sipos Viktória) is mindig rosszkor, alkalmatlan időpontban jön elő tőrével Marat-t ölni. Sipos Corday-ja a nagyon minimálisra állított vérgőzösségével csak hangsúlyosabbá teszi ezt az „akarom is meg nem is” változást hozó, forradalmi gyilkolást, ezt a lezárom és továbblépek ölést.

Fotók: Kincses Gyula

Konkrét, határozott cél és tetterő nélkül – mint egy össznépi anarchiában – haladunk a végkifejletig, azaz Marat a fürdőkádbeli meggyilkolásáig. Van itt minden a háttérül szolgáló kivetített óriásplakátokon és a hirdetőtáblán (látvány: Gergye Krisztián): a ’89-es határnyitástól, Orbán és Putyin szivárványszínbe öltöztetett komor tekintetén át az Erzsébet hídi internetadó ellen tüntetők tömegéig, minden. Beidézik (párhuzamos előadásként és interpretációként) az elmúlt huszonöt esztendő politikai hullámveréseinek vizuális lenyomatát. Olyan „tegyünk még rá minderre egy lapáttal” módon. Nincs mit tenni, fokozni kell a hangulatot, még ha mi, nézők keleties kényelemben szemlélhetjük is mindezt, az Átrium bordó plüsszékeibe süppedve.
Egyetlen olyan pillanata van az előadásnak, amikor a szereplők totális egyetértésben, önfeledten egyetértenek: operettslágerként énekelve vallják meg nekünk, hogy „ezek a lányok csak kihasználnak!”. És igazából ebben a közös operettrevüben ér tetőfokára az, amit a dívasereglet igyekszik egyre fokozva elénk tárni: Hungária – Anarchia! Gyergye Krisztián igazán finoman feszülőre, ám vezérfonáltól mentesre koreografálta a hangulatkeltő forradalmi revüt. Színes leporellóban adja át a hangulatot, melyben kaotikusan és csapongva élük. Az ország hangulata-látlelete impozáns, pedig kevesen tudnak igazán hangulatot kelteni és fokozni. Anarchiában, ahol érzelmileg, politikailag már szinte konstans a teljes zavar, ott mindez már lehetetlen is lenne.

MERÉNYLET – De Sade úr betanításában
Peter Weiss Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában című drámája nyomán. Fordította: Görgey Gábor. Látvány: Gergye Krisztián. Jelmeztervező: Béres Móni. Maszk: Károlyi Balázs. Zenei vezető: Tóth Evelin. Rendezőasszisztens: Bogdán Zenkő. Produkciós vezető: Gáspár Anna. Producer: Nyulassy Attila, Ugrai István, Zsedényi Balázs. Koreográfus–rendező: Gergye Krisztián.
Szereplők: Fullajtár Andrea, Takács Katalin, Egri Márta, Sipos Viktória, Kerekes Viktória, Melkvi Bea, Szalontay Tünde, Bodor Johanna, Lőrinc Katalin, Murányi Márta, Tóth Evelin, Tárnok Marica.

Átrium Film-Színház, 2014. október 29.