Tarján írásai nem fecsegősen megnyerőek vagy jófejkedők, hanem tömörek, elemzőek és lényegre törők. Mintegy védjegyük a sűrített, meggyőző erejű, váratlan költői képek használata…

Bizonyos körülmények és véletlenek folytán Tarján Tamás két kritikagyűjteménye egészen sajátos együttállásba keveredett e recenzióban, mely a 2009–2010-es és a 2012–2013-as évadot átölelő kötetekről szól (Egy évad akváriuma és Szünet nélkül). Az időrendben közbeeső gyűjtemény kimarad az alábbi taglalásból, mivel épp e sorok írásakor jelent meg.
Az Egy évad akváriuma (ÉA) és a Szünet nélkül (SzN) című köteteket tehát két teljes évad választja el; ugyanabban a cikkben tárgyalni őket talán nem a pedantéria csúcsteljesítménye, azonban érdekes összehasonlítást eredményez. Egyrészt: míg a recenzens látta az ÉA-ban bírált előadások zömét, a másik kötet kritikáinak keletkezésekor alig-alig jutott el színházba. A kritikáról szóló beszédben fel szokott merülni a kérdés, hogy a kritika azoknak íródik-e, akik már látták az előadást, vagy azoknak, akik még nem (esetleg már nem is fogják). Így hát adott, hogy Tarján írásait ebből a szempontból is megvizsgáljuk majd.
Másrészt muszáj a két kötet böngészése közben támadt felfedezést, sőt rádöbbenést rögzíteni, hogy a színházban mennyire dübörgött a történelem az elmúlt években. És nemcsak azért, mert kitűnő színészek hunytak el az ÉA óta, hanem azért is, mert néhány év alatt sokkal több társulat vált köddé, mint a magyar színházi élet strukturális szempontból nyugodtabb korszakaiban. Új az Újszínház, új a Nemzeti és az egri Gárdonyi Géza Színház, sóval hintették be a Tivoli helyét, hogy csak az időben korábbi kötet óta bekövetkezett legfontosabb változásokat említsük. Tarján kritikáinak nem célja a történelemírás, így csak kevéssé időznek el a változás mozzanatainál. Mégis, csak úgy kapkodjuk a fejünket.
Egy kritikagyűjteményből természetesen nemcsak egy évad vagy egy korszak színházi krónikája, hanem egy többé-kevésbé karakteres, felismerhető és jellemezhető kritikusi beállítottság is kirajzolódik.
Tarján Tamás kritikus-énje nem én-mondatokon keresztül tör magának utat. Ha a cikkek szerzője nyelvtanilag megjelenik egyáltalán a szövegben, inkább a többes szám első személy a jellemző. Akad persze kivétel, méghozzá egy kivételesen rossz előadásról szóló cikkben például, ahol mintha az egyes szám első személy használata – a vélemény nyelvtanilag is kitett vállalása – lenne az egyik eszköze a rendkívül lesújtó bírálat legitimizálásának: „Baj van, bizonyára elillant az a kevéske humorérzékem is. …mindegyre csak oda lyukadok ki: miként sikerült az egyik vezető színházi műhelyben ezt a zavaros produkciót összetákolni?” (ÉA, 120.) A kritikus-én sokkal inkább a szövegek stílusán keresztül válik egyénivé. Tarján írásai nem fecsegősen megnyerőek vagy jófejkedők, hanem tömörek, elemzőek és lényegre törők. Mintegy védjegyük a sűrített, meggyőző erejű, váratlan költői képek használata: „…ördögszekérként görög ide-oda az elégedetlenség, tehetetlenség, boldogtalanság, indulat, illúzió. A Katona József Színházban ki kell várni, amíg e motolla megállíthatatlan, sebző lendületbe jön.” (SzN, 167.) „A Bárka Színház rozsdálló, rostos, kopogós előadással keresett utat az aktualizáló, vaskos tézisekhez.” (ÉA, 47.) A Dohány utcai seriff zenei aláfestéséről: „tengermélyi, füstként szálló, zsibbadó, felhangosodó dallamok” (SzN, 55.) Különösen izgalmasak azok a mondatok, melyekben a kritikus színházi teljesítményeket személyesít meg: „Katona, Scherer, Mucsi […] ügyesen alábújna a darabnak, de a darab – ebben a rendezésben – lötyög rajtuk.” (SzN, 95.) Érzékletesek és rendkívül kifejezőek az alakításokat jellemző szövegrészek: „[Fekete Ernő] mint lakmuszpapírt lógatja énjét a szétfolyó lét készen kapott vagy váratlanul kínálkozó kísérleti anyagaiba.” (SzN, 50.) „[Csákányi Eszter] tenyerét sokszor húzza végig arcán, haján – s mindig az iméntihez képest új, ellentétes orcát gyúr elő. Nincs benső rend ebben az energikus […], békítő és béketűrő nőben, ezért csap át cikcakkozva egyik fázis a másikba.” (ÉA, 13.)
Az előadások, a jelenetek vagy a színészi játék jellemzése így rögtön feljebb emelkedik a puszta leírásnál, poétikussága miatt saját jogon hordoz esztétikai értéket. Mindezzel együtt az az olvasó benyomása, hogy ezeknek a költői eszközöknek fő céljuk az, hogy már-már tudományos igényű pontossággal hívjanak elő egy színházi előadást vagy annak egy-egy mozzanatát. Éppen ezért – és minden gyönyörűségük ellenére – bennük van az objektivitás szikársága is. A kritikák költőisége tehát nem az énből dolgozik. Tarján írásai így sokkal inkább kinyilatkoztatásszerűek és megfellebbezhetetlenek, mint párbeszédre, vitára invitálóak.
A kritikák – természetesen a pontos, találó költői eszközöknek köszönhetően is – meggyőző erővel idéznek fel (rég) látott előadásokat, és olykor kifejezetten heuréka-élményben találkoznak a recenzens benyomásaival, érzületeivel (de nem feltétlenül a véleményével). A Tarján által használt stíluseszközök sokszor azonban túl kifinomultak és összpontosítottak ahhoz, hogy a semmiből hívják elő, hogy elmagyarázzák, milyen (volt) egy előadás. Így bizonyos mondatok, kifejezések értelmezésével bajba kerülhetünk, ha nem láttuk az adott előadást. (De egyébként lehet és érdemes is tanulni ezt a nyelvet – viszont aligha hiszem, hogy sokunk kiváltsága egymás után ilyen sok Tarján-kritikát elolvasni.)
Ennek a kritikusi nyelvezetnek másik erőssége a középszerűnek vélt teljesítmények megragadása. A kritikus Tarján mintha különösen akkor lenne bravúrosan-játékos elemében, amikor valami a majdnem jó és a nem annyira rossz között helyezkedik el. Vannak például mondatai, melyekkel egyszerre dicsér és bírál: „A lágy, érzelgős anyag épp lágyan, érzelgősen hat a szívekre, tenyerekre. Tapsol a közönség.” (ÉA, 182. Esőember, Orlai Produkciós Iroda) „A másság drámáját a megszokottól eltérő – más – körülmények között bemutatni: ésszerű, de kissé kiszámított ötlet.” (ÉA, 97. Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, Nemzeti Színház) Egy Ágens-produkcióról: „Ember legyen a talpán (néző a hetven percre birtokolt ülésén), aki megmondja, mi fölösleges az előadásban, és mi hiányzik belőle, mennyire berendezett s mennyire alul- vagy túlrendezett az Ágens és Philipp Judit által kreált tér tárgyi mágiája és játékos világ-gyerekszoba (netán világgyerek-szoba) jellege, harangokkal, dartsszal, rémségek doktor bácsis kicsiny pultjával, babasírokkal…” (ÉA, 215.)
A kritikákból ritkán süt az elsöprő erejű lelkesedés (ami persze adódik a visszafogott, nem személyes stílusból), de a földbe döngölő, maró gúnnyal megírt, harsányan szellemes mondatok sem kifejezetten gyakoriak. Ha a kritikus Tarján nagyon rosszat gondol egy előadásról, sokszor választ valami elegáns megoldást. Abban a kritikájában, mely így kezdődik: „Színházi találkozókon időnként felbukkannak előadások, melyekkel nem vendégszerepelni kellene, hanem odahaza is eldugni őket a közönség elől.” (ÉA, 139.), a rendezőn kívül nem nevez meg más alkotót, hiszen a „Kék, kék, kék szereposztása, alkotógárdája az interneten és a műsorújságokban megtalálható”. Egy másik esetben a lehető legegyszerűbb módon, minden flanc nélkül fejezi ki lesújtó véleményét: „A Kihagyhatatlan nem újszerű, nem könnyed, nem szellemes.” (ÉA, 120.) A Paolo Coelho Tizenegy perc című művéből készült előadásról szóló cikkét tulajdonképpen az idézet-guru Coelho, vagyis az egyik szereplő szavaival zárja le: „A fenti néhány bekezdés igazát kéretik megkérdőjelezni, mert a darabbeli festő szerint egyedül a magukat mindentudónak vélő kritikusok azok, akik nem látnak a szemüktől.” (ÉA, 194.)
Ami pedig a kritikák tágabb értelemben vett témáit illeti: a cikkek jobbára budapesti, kőszínházi előadásokról szólnak – Tarján javarészt akkor ír vidéki előadásról, ha az a fővárosban vendégszerepel. Akad jó pár független, (bejáratott) társulat produkciójáról szóló írás, de a szerző nem időz hosszasan – és úgy tűnik, nemigen kísérletezik, vagy keres új, felfedezendő értékeket – ezen a területen. (Vagy nem ír róluk.) Elenyésző a külföldi előadások száma.
Természetes számára, hogy egy előadást tágabb kontextusba helyezzen, és összefüggésekre reflektáljon. Egy produkciót az adott társulat vagy életmű fejlődésének fényében is szemügyre vesz, tendenciákat állapít meg. Viszont távol áll tőle a zsurnalisztikus politizálás – téma egyébként akadt a két kötet által felölelt időszakban bőven –, úgy tűnik, hogy Tarján kritikusi attitűdjébe ez egyszerűen nem fér bele. Talán ő az egyetlen recenzens, aki az Alföldi vezette Nemzeti Színház utolsó bemutatójáról, a Mephistóról szólva nem említi az előadás keletkezésének kultúrpolitikai körülményeit – de nem is tesz úgy, mintha ezek a körülmények nem léteznének. „Áthallás kell?” – kérdezi kritikája végén (SzN, 67.), majd egy kissé enigmatikus és messziről iderántott, de találó hasonlatban a Tábornagy ajándékára és Damien Hirst For the Love God című alkotására utal.
Az igazgatóváltás utáni első bemutatóról szólva pedig fontosnak tartja nyitottságát jelezni: „Történt, ami történt, és úgy, ahogy – ennek ellenére a Nemzeti Színház az aktuális jelen mellett mindig a történetiségbe is íródó sorsa iránt elfogulatlanul érdeklődő néző nem kívánhat egyebet, mint hogy az intézmény találjon rá új, járható, sikeres útjára.” (SzN, 190.) A cikk így folytatódik: „Az út első lépését 2013 szeptemberében tette meg a társulat. Helyben járással.” Rögtön ezután az új Újszínház két előadásáról szóló kritika van beszerkesztve.
Egy ilyen gyűjtemény esetében felmerül a kérdés, hogy a kötet mitől válik kötetté, mennyiben több, mint a cikkek összessége. Nincs külön bevezető, utószó vagy tanulmány, ami ebből a szempontból kijelölne bármilyen irányt. A koherencia fő vonalát tehát az adott színházi évad adja, ami egyébként a SzN esetében kicsivel tágabban van értelmezve: a kötet nem szigorúan csak a 2012–13-as évad előadásairól írott kritikákat tartalmazza, vannak benne írások eggyel korábbi, tavaszi (például a Katona József Színház Anamnesise) és eggyel későbbi, őszi produkciókról (például a Nemzeti Vitéz lélek című előadása vagy a Mundruczó rendezte Denevér, bár a lengyelországi bemutató valóban a 2012–13-as évadban volt). Ily módon egyébként érdekes kölcsönhatásba kerülhet az Alföldi vezette Nemzeti Színház egyik legintenzívebb időszaka (Tarján szinte mindegyik premierről ír) és az igazgatóváltás utáni korszak első bemutatója.
Természetesen a kritikák csoportosítása és egymásutánisága is jelent egyfajta koherenciát. Mindkét kötet alfejezetekre van osztva, ami a SzN esetében eredményez átláthatóbb struktúrát szerzők, korszakok vagy témák mentén. Akkor a legizgalmasabb a kötetek kritikáit egymás után olvasni, amikor ez a koherencia a legerősebb, például az ÉA-ban Örkény Macskajátékáról szóló sorozat vagy a SzN William Pavlovics című fejezete, Csehov és Shakespeare műveiből készült előadásokról írt cikkekkel. Utóbbiban két Alföldi rendezte előadás is szerepel, melyek – néhány korábbi cikkel együtt – szépen kirajzolják a rendező és színházigazgató egyik legfontosabb korszakának képét, tendenciáit. Tarjánt főleg a rendező előadásainak színháziassága foglalkoztatja: „[a Hamlet] alapkérdése – nem először – a színháziasság. Úgy értve: mennyiben lehet a majdhogynem közvetlen színházi valóság a társadalmi-történelmi valóság modellje? A színház valóban az egész világ-e, s a színészek a kor foglalatai, tömör krónikái? Egybevág-e a kettő: a színház falain belüli és kívüli való világ?” (SzN, 115.) „A kiterjesztett színházi, színházas eljátszás-közegben Alföldi nem hagyta szem elől a leglényegesebbet: az élet eljátszását” (SzN, 112. Sirály). A komédia-szekcióban pedig egymás után négy Mohácsi-rendezésről olvashatunk, ami szintén kitűnő alkalmat kínál arra, hogy több előadásból rakjuk össze egy rendező stílusának és módszereinek jellemzőit: „Mohácsi János általában szívesen dolgozik merész kontrákkal, kifordításokkal, hazardírozó megoldásokkal.” (SzN, 244.) Az ilyen típusú, nagyobb egészre reflektáló, nagyobb egészt elemző mondatok sokkal jobban előlopóznak egy kötetben megjelent kritikából, mint az interneten, a bemutató után frissen megjelent eredeti változatból.
A kritikáknál nincs külön megjelölve, hogy hol jelentek meg eredetileg (de „A kötet írásairól” című részben a szerző felsorolja ezeket az orgánumokat). A gyűjtemény írásai nem pusztán másodközlések, a kötetbe kerüléssel lekapcsolódtak a kritikákat megjelentető fórumokról. Tarján Tamás szuverén kritikus-ént épít.

Tarján Tamás: Egy évad akváriuma. Színikritikák 2009–2010. Noran Libro, 2012. Tarján Tamás: Szünet
nélkül. Színikritikák 2012–2013. Noran Libro, 2014.