Zsámbéki színháza igaz, őszinte, külvilágra érzékeny színház, és olyan embertelen, törtető világban, amelyikben már nincs helye színháznak, mi lenne jobb választás, mint egy Brecht-darab.

Zsámbéki Gábor 2011-es Mizantróp-rendezése végén a színen „leépül” a színház, és mintha ugyanebben a közegben kezdődne a 2015-ös Kurázsi mama és gyermekei. Nincs díszlet, nincsenek takarófüggönyök, a társulat játékra készülő tagjai lazán bóklásznak a nyitott, csupasz színpadon, közülük többen előre jönnek a rivaldáig, hogy még egy rövid, rögtönzött javítópróbán a karmester rendelkezésére álljanak. Nincs jó hangulat. Van, aki nevetgéléssel, van, aki túlbeszéléssel oldja a feszültségét, Elek Ferenc ingerülten össze is szólalkozik kollégáival. E felütésből azt olvasom ki, hogy ez a Kurázsi mama a színházról (is) szól.

Pálos Hanna és Dankó István / fotók: Szilágyi Lenke

Miért is ne szólna a színházról (is), amikor a színház is az élet része, ennek legfeljebb a fordítottja nem mindig igaz: vannak ugyanis hazug színházi előadások is, amelyekbe nem hat be az élet.
Zsámbéki színháza igaz, őszinte, külvilágra érzékeny színház, és olyan embertelen, törtető világban, amelyikben már nincs helye színháznak, mi lenne jobb választás, mint egy Brecht-darab. Zsámbéki Brecht-hűen, anti-színházian játszatja el a darabot: az előadáson senki nem akarja elvinni az estét, nem törekszik meghatározó alakításra, még a fő címszereplő, Fullajtár Andrea is – ellentétben több, híres elődjével – „tárgyilagosan” teszi a dolgát. Manapság igazán nem szükséges a Kurázsi mama szövegét nagy gesztusokkal, érzelmi kitörésekkel nyomatékosítani, nincs szükség kikacsintgatós célozgatásra sem, a szavak és a történetek úgyis adekvátan a máról szólnak. Még akkor is, ha nálunk nem konkrét, fegyverekkel vívott (vallás)háború zajlik (csak valami hasonló), mely harminc év alatt sem fog békekötéssel zárulni. Az viszont a mai, kifinomult ideológiai-politikai háborúra is igaz, hogy áldozatait legnagyobb számban azok között a kisemberek között szedi, akiknek sem érdekük nem fűződik, sem közük nincs a hatalmasok kitartó, eszetlen torzsalkodásához.

Fekete Ernő, Keresztes Tamás és Fullajtár Andrea

Nemcsak a játékmód brechti (a szereplők rendszeresen kilépnek a szerepükből, narrálnak, felkonferálnak, sőt, néha egyszerűen ki-kiszólnak a karakterükből, meg persze előre jönnek elénekelni egy dalt) és a berendezés színháziatlan, hanem a kellékek arculata is maga a folyamatos elidegenítés. Kurázsi mama kocsija szerkezetében igen hasonlatos minden idők tipikus Kurázsi-szekeréhez, küllemében viszont (főleg a kerekei) inkább egy dísztelen, de makulátlanul tisztán tartott óriás matchboxra hajaz. A színpadon majd’ mindvégig jelen van egy apró, játék mása is, mely diszkréten jelzi: nem a külsőségek valósághű, naturalisztikus, ám felszínes megjelenése a lényeg, hanem a mögöttes, valódi tartalom. Ez akár lehetne mának szóló üzenet is. Ahogyan a szekér is „lehetne akár olyan is”, a jelmezek (Szakács Györgyi tervezte) legtöbbje is korhű is, meg nem is, az egyenruhások a végén már egészen mai benyomást keltenek.

Az újabb és újabb (legtöbbször több év elmúltával játszódó) jelenetek szereplők általi kikiáltása közben gyakran stilizált vetítés látható a hátsó horizonton: például szobraik megjelenítésével és/vagy ledöntésével hadvezérek és uralkodók tündöklését és bukását illusztrálják. Azok a szereplők, akiknek – akár hosszabb ideig is – nincsen dolguk, a nyílt színen ülik végig a jeleneteket, vagy beülnek a zenekarba. A zenei kíséretről maguk a színészek gondoskodnak, szerepből zenekarba a legtöbbet minden bizonnyal Keresztes Tamás ingázik.
Valószínűleg mindegyik Kurázsi mama-rendezés kiemelkedő része Kattrin dobolása és halála (az általam látottakban így volt), ám ez a jelenet – meglátásom szerint – Zsámbékinál még kiemeltebb, különös hangsúlyt kap.

Dankó István, Fullajtár Andrea és Pálos Hanna

Nála Kattrin (Pálos Hanna) egy házat jelentő, mennyezetig érő, ferde, kifeszített fekete ponyva csúcsára mászik fel (díszlet: Antal Csaba), és ott veri egy vascsővel a díszlettartó vastraverzet. A fenyegető felszólítás ellenére is folytatja. Teheti: nincs vesztenivalója. Kattrin ebben a rendezésben nem önfeláldozó hős (persze motiválja a város és az éppen ott tartózkodó anyja megmentése), hanem tárgyilagosan teszi a dolgát: fogyatékos, noch dazu sebhelyes, nincs semmije-senkije – jövője sem –, éhezik, nyomorog, törvényszerű, hogy ellenáll, keresztbe tesz a nyerteseknek. A győzelemre állók mindig itt számítják el magukat: amikor már mindent elszedtek a kizsigereltektől, a megfélemlítettek hirtelen bátorságra kapnak, mert rádöbbennek: nincs vesztenivalójuk.

Pálos Hanna – társaihoz hasonlóan – nem játssza túl a szerepét, pedig lenne lehetősége nagy gageket, ziccereket kihasználni. Végső jelenete mégis nagyon hatásos: szinte Brecht-ellenesen katartikus. A lövés után a ferde ponyván mélybe csúszik, itt az előadás egy pillanatra átlépi a tényszerű brechti prezentáció racionális légkörét, ésszel ugyanis nehéz felfogni a darabon belüli és a vele adekvát „külső” igazságot: hogy tudniillik lassan csak a kisemmizett jövőnélküliek menthetik meg a világunkat, mert akiknek ez lenne a dolguk, morálisan alkalmatlanok rá. Nehezen szokjuk meg a gondolatot, hogy korunk hőse nem az eszképista-mizantróp Alceste, nem az igazsághoz hiábavalóan ragaszkodó Doktor Tomas Stockmann, nem a túlélésre játszó, ügyeskedő Kurázsi mama, hanem… Hanem Kattrin.

Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyermekei
Zene: Paul Dessau. Fordította: Nemes Nagy Ágnes. Díszlet: Antal Csaba. Jelmez: Szakács Györgyi. Fény: Pető József. Mozgás: Keresztes Tamás. Zenei vezető: Sáry László és Dargay Marcell. Dramaturg: Török Tamara. Rendezőasszisztens: Tiwald György. Rendező: Zsámbéki Gábor.
Szereplők:
Fullajtár Andrea, Pálos Hanna, Mészáros Béla, Dankó István, Fekete Ernő, Elek Ferenc, Kiss Eszter, Bodnár Erika, Keresztes Tamás, Lengyel Ferenc, Rajkai Zoltán, Takátsy Péter, Tasnádi Bence.

Katona József Színház, 2015. január 17.