Oberhoff könyve könnyen-gyorsan olvasható és maximális szellemi élvezetet nyújtó olvasmány, szinte „strandolvasmány”…

Gondoljunk el egy olyan könyvet, amelynek szerzője Hüvelyk Matyinak nevezi Richard Wagner lelkéből lelkedzett hősi gyermekét, Siegfriedet. (Az eredetiben nem tudom, mi áll, de itt rögtön meg kell jegyeznem, hogy N. Kiss Zsuzsa fordítása szakszerű, szabatos, és több mint olvasmányos, egyenesen élvezetes. Ami egy tudományos dolgozat esetében nem kis erény.) Ha ennek alapján azt hisszük, hogy Bernd Oberhoff magát Wagnert is lekicsinyli, nevetség tárgyává teszi, vagy parodizálja, alaposan tévedünk. A neves tudós, pszichoanalitikus és terapeuta, szociálterápiát oktató egyetemi docens és kamarakórus-vezető, aki korábban több operakönyvet írt, s többek között Mozartról publikált hasonló zene-pszichoanalitikus tanulmányt – hogy el ne felejtsem: a Richard Wagner. A Nibelung gyűrűje című vaskos, a Ring-tetralógiát elemző több mint négyszáz oldalas műnek ez a műfaji megjelölése –, a zeneszerző rajongója. Pontosabban az lett. Mint írja, fokozatosan jutott el „a wagneri hangvarázsra jellemző végtelen, mindjobban megbabonázó sokrétűséghez”. Először volt az idegenkedés, aztán jött a hangzatok és hangzásminták tanulmányozása. „A többi már a Wagner Nibelung-eposzával való több mint négyesztendőnyi bíbelődésem hozadéka, amelynek során az ellenszenvtől a bámulaton át az elragadtatásig jutottam el.”

A zeneszerzőről szóló könyvtárnyi irodalomból, amely a 2013-as Wagner-évnek köszönhetően további szaporodásnak indult, néhány újdonság magyarul is megjelent, éppen az említett bicentenáriumnak köszönhetően. Oberhoff munkájára a kiváló egyetemi tanár, pszichiáter és neurológus szakorvos dr. Faludi Gábor – természetesen zeneértő és zenerajongó – figyelt föl, ő fordíttatta le és publikálta 2014 nyarán, alig két évvel a németországi kiadás után. Duplán is érdekelt, mint tudós szakember és mint zeneértő, ami elijesztheti azokat, akik csak szimplán Wagner-fogyasztók, s tartanak attól, hogy szűken vett, bennfentes „szakmázással” és emészthetetlen terminológiával körített tudományos értekezésben lesz részük. Őket igyekeztem megnyugtatni a kezdő mondat Hüvelyk Matyijával.
Obernhoff könyve könnyen-gyorsan olvasható és maximális szellemi élvezetet nyújtó olvasmány, szinte „strandolvasmány” (én Bayreuthtól tizenhárom kilométerre, egy élményfürdőjéről nevezetes faluban olvastam, miközben délutántól estig a könyv tárgyát képező Ringet néztem a Festspielhausban), úgyszólván letehetetlen. Egy Wagner-fan és a Ring világában konyhai szinten ismerős olvasó számára pezsdítő. Muzikológiai szempontból rendkívül elmélyült, elemző, és kottapéldákkal alátámasztottan szakszerű. A pszichológia tudományában jártas szakember nevében nem tudok nyilatkozni, e tárgyban laikusként viszont azt mondhatom, hogy több mint szórakoztató, olykor az eufóriáig terjedően mulatságos. Mivel a tiszteletre méltó szerzőnek Freudként – vagy Mórickaként – mindenről „az” jut eszébe, az egész tetralógiát, kissé leegyszerűsítve, egy anyai szeparációtól szenvedő és az apai kasztrációt megcélzó, felnőni sohasem tudó csecsemő – ez volna Richard Wagner – tudattalan kompenzációjából vezeti le, ami kifejezetten élményszerű. (Bocsánat, ha szimplifikálva és tudománytalanul fogalmazok, e tekintetben nem akarok megfelelni a szubtilis szakmai igénynek.)
Freud mellett másokat is említve Oberhoff kiemelten hivatkozik Grünberger Béla munkáira – ezt azért jegyzem meg, mert a kilenc éve, százkét évesen elhunyt pszichoanalitikusról, aki egy társszerzőségben írt könyvében totál sztálinistáknak nevezte az Ödipusz-komplexustól szenvedve apáik ellen lázadó ’68-as párizsi diákokat, a magyar nyelvű Wikipedia egyáltalán nem hallott. Ezzel az analóg példával viszont megvilágítható a hasonlótól sújtott Siegfried, aki minden nőben (többet nemigen ismer, tehát Brünnhildében) anyát keres, és minden apapótlék férfin – Wotantól kezdve Alberichen, Fafneron át Miméig – kasztrációt akar végrehajtani. (Oberhoff Mimével kapcsolatban kiemeli, hogy Wagner pótapja, anyjának második férje színész, azaz mímes volt.)
A Wagner-könyvek mindegyike foglalkozik a zeneszerző életrajzával, magánemberi mivoltával, a nőkhöz, különösen második feleségéhez, Cosimához fűződő kapcsolatával, neurózisaival, betegségeivel, mániáival. De Oberhoff kiemelten teszi ezt, és jóformán ebből, illetve a muzsikuszseni gyerekkorának soha ki nem hevert traumáiból (a székrekedést is beleértve), továbbá azok pszichiátriai anamnézisből vezeti le a Ringet, a zene tengerhullámzásos áradását, kezdve A Rajna kincsét indító mély kontra Esz-szel. „Ez a végtelenből idelehelt Esz hang négy és fél percen keresztül az elsötétült nézőtéren a Rajna feneketlen mélységeit búvároló közönséget úgy szólítja meg, mint valami végtelen, változhatatlan ősvilági harmónia”, és mellesleg azonos a mindenfajta pszichikai létezés őstalaját jelentő mitikus-misztikus »Es«-szel (ösztönén), amelynek gondolatát Freud Nietzschéből és Goddeckből merítette. De nemcsak a wagneri zenekarkezelés, hanem maga a bayreuthi láthatatlanná tett zenekar, az épület, a közönséghez való viszony is azt a felismerést példázza, hogy a tetralógia nem más, mint „alkotója tudattalan pszichés realitásának pszichogramja. Az egész Ring Wagner megoldatlan belső problémáinak tükre. Mindenekelőtt a kora gyermekkorban containment-en [ha jól értem: szoros kötődésen – K. T.] át nem esett anya- és (pót)apaellenes indulatok sorolhatók ide.”
Ezért van az, hogy „a Rajna kincse” (a Rheingold, vagyis az arany) az ősi szeretet jelképe anya és csecsemő között, a gyűrű ördögi eszköz e paradicsomi világ elpusztításához, birtoklása (és az „árán” felépülő Walhalláé) pedig az apai fallosz birtoklását, illetve végső soron a legyőzését jelenti. Vagyis Az istenek alkonya végpusztulása, amelynek az ambivalenciáját oly nehéz megérteni, egyszerre összeomlás és diadal. A gyűrűnek (Ring) persze további jelentései vannak. Például „izomgyűrű” is: „A záróizom kezdetben az agresszió fenyegető szerve, amely elpusztítja az ősharmóniát és a szimbiózisos kötődést az anyához. Ám a további énfejlődés folyamán az izomgyűrű jelentősége megváltozik, egyre inkább a konstruktív agresszió (anális dac) szervévé válik, amely az anyától való különválást segíti elő.” Vagyis „a gyűrű jelképezte anális ösztönindíttatásoknak” mindvégig fontos szerepük és több jelentésük van a tetralógia folyamán. Például a Siegfried és Brünnhilde közti gyűrű-konfliktus jelentése: „A fiú elvadítja az arát az apától.” (Siegfried Brünnhildét Gunthertól, aki maga is pótapa-típus, csak a gyengébbek közül való.)
Az egész Ring egyszerre narcizmus és analitás. Wagner ezt nem tudatosítja, amikor azonosítja magát Siegfrieddel. Zsenialitásából következik, hogy saját kompozíciós technikája „leplezi le”. A zenekar (ahogy Wagner mondta, „a zene anyaöle”) kezelése, illetve a vezérmotívumoknak nevezett kis dallamfigurációk sűrű szövete – amely köztudottan újabb és újabb zenei tartalmakat sűrít az énekszólamokkal párhuzamosan – Oberhoff szerint nemcsak a szereplők rejtett gondolatait, vágyait, ösztönét fejezi ki a zeneszerző intenciója szerint, hanem alkalmanként, Wagner akarata ellenére, sőt azzal szemben is megmutatja a karakter rejtett énjét, például Siegfried „hüvelykmatyiságát”. Mivel a vezérmotívumok szövevénye Wagner „tudatos szintjén” is meglehetősen bonyolult – közülük egyesek váratlan helyeken való felbukkanásáról folyamatosan vitáznak a szakértők –, még nehezebb belelátni a tudattalanjába. Oberhoff mindenesetre erre tesz kísérletet, méghozzá nagyon élvezeteset, amikor kimutatja, hol fordul ellentétébe a szerző saját szándéka, s hol fedi föl a titkolt jellemet.
Oberhoff maga is vezérmotívumosdit játszik, alaptéziseit, -kategóriáit és -terminusait szüntelenül körkörösen ismételgeti, visszatér rájuk, bővíti, cizellálja, összefüggésbe hozza. Megszámlálhatatlan kommentárral látja el a tetralógia darabjainak cselekmény szerinti ismertetését, és még azt a szívességet is megteszi, hogy az egyes fejezetek (vagy fejezeteken belüli fejezetek) végén összefoglalja az addig mondottakat. Aztán a nagyobb egységek befejeztével az előző összefoglalókat is összefoglalja. Ezekkel a visszatérő emlékeztetőkkel valósággal a tudatunkba rágja a fő gondolatot, miközben további példákkal, fordulatokkal, bon mot-kkal egészíti ki. Stílusa világos és szabatos, a pszichiátriából vett mintái rendkívül szemléletesek. Tucatszám idézhetnék, de legyen itt csak egy. Szerinte Wagner láthatatlan zenekara olyan, mint a terapeuta, aki a díványán fekvő páciens látókörén kívül helyezkedik el, „beleérez a színpadi szereplők belső hangzásvilágába, magába fogadja őket, eltűnődik rajtuk, és e tűnődés hozadékát beszédanalóg hangzásokban, vagyis vezérmotívum funkciójú hangalakzatokban tükrözi vissza”. A zenekar fölé azért kerül tető, mert „a megbízható tartó-funkció érdekében óvni kell attól, hogy a traumatikus színpadi cselekmények gátolják, netán kiüssék a nyeregből”.
Az a ritka eset áll fönn, amikor egy könyv alighanem megfelel az átlagos (no jó: icipicit bennfentes) kultúrafogyasztó igénynek és a tudományszempontú szakmai elvárásnak. Aminek nem mond ellent, hogy – nyilván – vitatni is lehet, mint mindent. Számomra Oberhoff koncepciója és elbeszélő-kifejtő érvrendszere mindenekelőtt pompás mulatság. Ez nem azt jelent, hogy komolytalannak tartom a pszichiátriát és a terápiát, illetve Oberhoff efféle megközelítését. Szó sincs erről, Wagner minimum ellentmondásos – a nagyszerűség és a kisszerűség között oszcilláló – személyiségének tükrében, s különösen a tradicionalisták, illetve a bornírt szentélyvédő bálványimádók szempontjából szemtelenül gyümölcsözőnek, sőt jópofának. Már jó ideje nem divat a Ringet a nordikus mítosz monumentális nagyképűsége és pátosza felől szemlélni. Szemléletünk ma sokkal profánabb és ironikusabb. Ebből a szempontból direkt öröm volt Alberichről mint szerencsétlen vakarcsról és Wotanról mint fallosztalanított kisgyerekről olvasni. És közben párhuzamosan, naponta látni Bayreuthban Castorf ugyancsak mítosztalanított, végsőkig demisztifikált, ironikusan vulgáris rendezését. Amit Castorf – és előtte többen – a Ring társadalmi vonatkozásait illetően véghezvittek (ti. politikailag profanizálták), azt Oberhoff a pszichiátriai gyökerekig hatolva a személyiségfejlődés deficitjeként jeleníti meg könyvében. A kettő inkább kiegészíti egymást, mintsem ellentmond a másiknak.
Mindehhez hozzátartozik, hogy a dolgozat a hagyományosabb narratívának is megfelel, tele van magától a zeneszerzőtől és másoktól (elsősorban Cosimától) vett idézetekkel, és olyan, a főgondolat szempontjából elhanyagolhatatlan „mellékszálakkal”, mint Wagner és a nők kapcsolata. Különös tekintettel magára Cosimára, a rajongásig imádott anyapótlékra, a házastársak egyfelől eksztatikus, másfelől komikus, de mindenekfelett abszurd kapcsolatára, kölcsönös függéssel (Wagner szerint Cosima a kampó, amely a mélység felett függesztve tartja őt), halálvággyal és a mester időközi nőügyeivel.
Feltétlenül ajánlott olvasmány, amelynek az a paradoxon a veleje, hogy az opus magnum, a Ring egy személyiségfejlődésben visszamaradt, szorongásos, az anyai containment hiányától egész életén át szenvedő kisfiú fantasztikus produktuma. Igazat adhatunk Oberhoffnak: „Wagner egyszerre páciens és mélypszichológus. Innen a zavar, amit zenedrámájával kelt. Aki Wagner zenéjéből a hárítást hallja ki (például a szimbiózisos összeolvadás viszonylatának túlzó eszményítését), arra taszítóan hat. Aki a végtelenség teréből merített mély igazságokat hallja meg belőle, azt megigézi.”

Bernd Oberhoff: Richard Wagner.
A Nibelung gyűrűje. Zene-pszichoanalitikus tanulmány. Neuroline Bt., 2014.