A színház itt hozzájárulhatna a dolgok akár egyenkénti megértéséhez, egy olyan történelmi esemény önmagunk előtti tisztázásához, amelynek mintázata – és legfőképpen traumatikus következményei ̶ még nem láthatók át.

A Majdan-dokumentum című workshop-fesztivállal a fiatal ukrán színházcsinálók megkísérlik, hogy jobban megértsék az országukban történteket.
Nem sokkal az október végi parlamenti választások előtt úgy tűnik, Kijevet nem kavarta fel sem a fojtva izzó keleti háború, sem valamilyen harsány választási hadjárat. Természetesen vannak választási plakátok, és a televízióban egymást követik a pártok reklámspotjai. Ám a tér, amelyre az egész világ figyelt, és amely voltaképpen megváltoztatta Európát, üres és rendezett. A Majdanon van egy, a keleti háború fényképeivel illusztrált kiállítás, valamint egy tábla az „égi százakról”, a mesterlövészek áldozatairól; a tér szélén minden egyes kép elé virágot lehet letenni. Úgy látszik, az „égi százakra” való emlékezés megállít és csendet parancsol. Az egyetlen hangszórószöveg turistakirándulást reklámoz Viktor Janukovics luxusbirtokára, amelyre itt, a Majdanon lehet jelentkezni.
Egy évvel ezelőtt, pontosabban november 21-én itt kezdődött az, ami máris Euro-Majdanként vonult be a történelembe. A folyamatos tiltakozás erőszakba torkollt, ám az elnök leváltása és mintegy elkergetése révén sikeresnek bizonyult. Az átmeneti kormányzás nehéz időszakát a szemlátomást jól felkészült keleti szeparatisták felkelésre használták, nyilvánvalóan orosz támogatással: a logisztika igencsak hasonlított a Krím elcsatolásakor tapasztalthoz. Tíz éven belül ez volt a második forradalom. Hogy hosszú távon is sikerült-e, igazából még nem tudni. Mind érzelmi, mind racionális szempontból olyan helyzet állt elő, amelyben se diadalról, se vereségről nem beszélhetünk egyértelműen. Ebben az ambivalens helyzetben még tartanak az átalakítási folyamatok. De hogy az elmúlt télen mi minden történt, miért, és kikkel, méghozzá több hónapon át, voltaképpen ez sem egész világos. A színház itt hozzájárulhatna a dolgok akár egyenkénti megértéséhez, egy olyan történelmi esemény önmagunk előtti tisztázásához, amelynek mintázata – és legfőképpen traumatikus következményei – még nem láthatók át.
A dokumentumszínház minden bizonnyal az adott lehetőségek közé tartozik, ennek azonban Ukrajnában alig van hagyománya. Csak most alakul ki, abból a sürgető pillanatból, amikor az a tét, hogy mit dolgozunk fel, és hogyan szeretnénk az anyaggal megszólítani a közönséget. A Majdan-dokumentum négy napon át jelentős részben beszélgetésekből és vitákból tevődik össze, amelyek a témák bősége szempontjából egyenértékűek a bemutatott munkákkal és színpadi felolvasásokkal. A műsort Andrij Mai rendező és Katarina Babkina írónő állította össze, szoros együttműködésben a kijevi Goethe Intézettel, ám ugyanakkor egy könyvkereskedés és egy divattervező cég támogatásával. Mai az ifjú nemzedék legismertebb rendezői közé tartozik, és újabban főleg az Ivan Franko Színházban, a főváros nagy színházában dolgozik. Babkina a mindennapra valót az amerikai Esquire magazin ukrán testvérlapjánál teremti elő mint szerkesztő; a lap politikának és popnak Nyugaton tipikusnak mondható keveréke. Mindketten tisztában voltak vele, hogy itt nem holmi nagyszabású, perfekt fesztivál a cél; sokkal inkább a megcélzott területen tett első lépésekről van szó. Tanácsot kértek a Rimini Protokollt képviselő Daniel Wetzeltől és a moszkvai teatr.doc tagjaitól (akiknek helyiségeit éppen az adott pillanatban mondták fel).
Az induláshoz egy beszélgetés vezetésére meghívták Bohdan Benyukot, az országszerte jól ismert színészt, a Szvoboda párt tagját, ám egyszer csak kiderült, hogy őt nem nélkülözhetik a választási küzdelemben. Mai ekkor az „E” könyvesboltban népszavazást rögtönöz fontos témákról, egy brainstorming stílusában. A napirend élén szerepel a háború leállítása, egy jól átgondolt kultúrpolitika megteremtése, valamint a Krím és a Donyec-medence visszaszerzése (mintha már az is odaveszett volna). Ilyen súlyos témák körül és közvetlenül a választás előtt mégis meglehetősen oldott a hangulat. A végén miniparlamentet választanak a javaslattevőkből, hogy képviseljék ügyüket a színpadon, és tisztázzák, hogyan képzelik gondolataik megvalósítását. A divatcég képviselőjének van a legnehezebb dolga: a Krímet nemzetközi jogi úton kell visszaszerezni, és ez 2020-ig is eltarthat. A keleti „népköztársaságok” kapcsán komoly brainstormingra van szükség, és itt máris kényszeresen felmerül egy hatalmas probléma: a legtöbben úgy látják, hogy az Oroszországgal vívott infoháborúban hazájuk eleve vesztes pozícióban van, és erre senki sem tud megoldást.
Mainak az az elképzelése, hogy az ilyen és más, a teatr.doctól megihletett rögtönzött játékok stratégiáiból újabb dokumentumok jönnek majd létre, amelyek maguk is hozzászólnak a helyzethez. Ez hozzátartozik ahhoz, ahogy ezen a területen tovább tapogatóznak. Amikor másnap megjön Jevhen Nyiscsuk kulturális miniszter, egy szinte fiatalosan ható színész sötétkék kordöltönyben és az elvárt optimista kisugárzással, és leül a kamera elé, hogy elbeszélje a maga Majdan-történetét, mint párton kívüli kulturális minisztertől végül megkérdezik tőle, megismétlődhet-e a tiltakozás. „Talán az igazságtalanságok miatt”, feleli habozás nélkül. A háttérben egész idő alatt látható volt a beszélgetés egyenesben felvett képe, hogy világossá váljék, milyen egyidejűséggel olvadhat egygyé az esemény és annak dokumentatív tükörképe, amelyek ugyanakkor, a közvetlen hatás szempontjából, mégis különböznek egymástól. Ebben az összefüggés- ben ez korántsem csekélység, ha szem előtt tartjuk, hogy magát a Majdant is, a maga felnagyításaival, torzításaival és kivágatszerű montázsaival – amelyek máris több dokumentumfilmben szerepelnek –, médiumeseményként kell értékelni. A színház számára ez is kihívást jelent.
Az egész program legerősebb színházi munkája Lvivből származott. A viszályok dúlta társadalom Romeo és Júliájának modelljéből Szasko Brama mint író és Olekszandr Honcsaruk zeneszerző Olekszandr Filipenko médiaművésszel karöltve olyan történetet adaptált, amelynek főszereplői a lvivi Roman és a Donyeck-medencében született Julija. Előjátékként történelmi filmanyagot vetítenek, amelyben az ukrajnai KGB által foganatosított kivégzések láthatók Sztyepan Banderának a Szovjetunióval szemben vívott ellenállási harcának képei mellett. A gyerekek tehát a nagyszülők könyörtelen, mára ideológiai mezt öltött konfliktusának isszák meg a levét. A Majdanon találkoznak és szeretnek egymásba – a háttérben a kettőjüket ábrázoló, külön e célra készített felvételek kapcsolódnak össze az elmúlt tél dokumentumképeivel. A háttér előtt két színész énekel hihetetlen energiával a punkzene stílusában, végigharcolva a szerelembe szövődött félreértések egész párbaját. A szerelmeseket a maguk egyre növekvő tehetetlenségében mindinkább hatalmába keríti a filmvászon képeiből áradó erőszak. A végén az atyai parancs Oroszországba meneszti Juliját. Nagy hatású előadás, de közben, mint már jeleztem, a tulajdonképpeni dokumentumjelleg a szó szoros értelmében a háttérbe kerül, és a shakespeare-i modellből csak a nyersen kiemelt konfliktus marad.
Natalija Vorosbit mint író tudatosan vetette el ezt a modellt. A Majdan naplói című, felolvasásszerűen bemutatott színdarabja elsősorban szemtanúk elbeszéléseiből összeállított montázs; az elbeszélések az írónő által készített interjúkból származnak. A részben igen hatásos ábrázolással Vorosbit dramaturgiai struktúrát próbál teremteni olyan felismerésekhez, amelyek túlmutatnak az események ez idő szerint még túl erős érzelmi megdicsőülésén. Az eljárás korlátai abban mutatkoznak, hogy az eseményeknél jelen volt szemtanúk visszaemlékezéseikben sem tudják áttekinteni a történteket, és perspektívájuk megreked a látottak káoszában. A dráma ősbemutatójára, Wojtek Klemm rendezésében, Varsóban került sor, megelőzve a decemberi kijevi premiert. Ez utóbbit Andrij Mai rendezi, ugyancsak felolvasószínházi formában, és elviszi a berlini Maxim Gorkij Színházba is. A műnek tehát jó esélyei vannak rá, hogy az első „Majdan-drámává” váljék.
Dmitro Levickij drámairó hasonló technikával, tehát mintegy az élmények monológjainak formájában hoz össze a színpadon hat, a keleti háborúból sebesülten hazatérő katonát. A terroristák elleni hadműveletek zónájában, vagyis – ahogy az ukrán médiumok a harcok helyszínét nevezik – az ATO-zónában a reguláris ukrán hadsereg mellett önkéntes zászlóaljak is küzdenek. A darabban fellép egy afganisztáni veterán és egy alig felcseperedett újonc is, akik szintén megsebesülnek, és átélik a hazatérés tanácstalanságát. Az interjúk után a katonai vezetés szókimondó bírálatát a katonák kívánságára kihúzták a szövegből; de elég az is, amit felszerelésükről és egészségügyi ellátásukról mondanak. A szöveget színészek olvassák fel; az előadás egyetlen „szcenikai” elemét az adományok átutalására szolgáló űrlapok alkotják.
Némileg más a háttere Kira Malinyina drámairó és rendező Harkivban alkotott, Tizenkét ének a szabadságról című színművének. Február 24. és március 10. között, tehát a kijevi eseményeket követően harkivi lakosokat faggatott ki egyes intézményekben, az akkor még létező Lenin-szobornál, iskolákban és kávézókban, hogy felderítse a kis változásokat és újrakezdéseket, és megteremtse mintegy a város kollektív portréját. Harkiv nem élt át olyan megrázkódtatásokat, mint a főváros. Az előadás után az egyik színésznő szarkasztikusan megjegyezte: náluk az égi százak tovább csücsültek a szófájukon. A többnyire asszociatív alapon egymáshoz illesztett szövegekben még felbukkannak a szovjet tanulóévek emlékei, de úgyszintén szerephez jut „a fal, amely mindnyájunkat elválaszt egymástól” – ez idő szerint ugyanis élénk viták zajlanak arról, hogyan tehetnék tömörebbé az Ukrajna és Oroszország közti határt, és a „fal” szónak erős jelképes értelme van. Egy néma fiatal nő kalitkát hord a fején – ettől eltekintve szabadon mozoghat. Ez az előadás leghatásosabb képe.
Végül, Határok és tapasztalatok címen, Andrij Mai több művészt toborzott egy projekthez, amelyben a „Majdan-dokumentumot” már bonyolultabb összefüggésekben kutatják. Mai egy színész társaságában nyáron a Krímben járt, és most egy ott forgatott videó segítségével a vidék bizonyos kiüresedettségéről mesél. Elbeszélésével Dirk-Martin Heinzelmann német dokumentarista a maga jeruzsálemi megfigyeléseit állítja szembe, megidézve egy várost, amely folyamatosan hemzseg a poláris ellentétektől. Helgard Haug, a Rimini Protokoll tagja, fiával együtt hajszál híján felszállt az Amszterdamból induló MH–17-re, és ahogy skype-on át elmondja, már többször elrepült Ukrajna fölött. Látható, hogy a szemtanúk jelentős, ám mind magánjellegű, mind politikai dimenzióikban még félig-meddig feldolgozatlan dokumentumai egy másik nézőpontból még gazdagíthatók, és a külső szem még a „hogyan?” formai kérdéseihez is hozzájárulhat. Még a kezdet idejét éljük, de mint kezdet a fesztivál rendkívül jelentősnek mondható.

FORDÍTOTTA: SZÁNTÓ JUDIT