Pedig jártam már erre, utoljára 2011-ben, amikor a Prágai Quadriennále központi kiállítására igyekeztem néhány alkalommal, de tény: különösebben nem néztem meg, milyen környéken fekszik a Veletržni Palác monumentális, szocreál épülettömbje. Pedig ha csak egy utcával följebb megyek, különleges helyre bukkanok, hiszen ősszel és tavasszal ott várja a kísérleti színház rajongóit Alfréd az udvaron.

Mielőtt még erre rátérek, muszáj Prága hetes számú, negyvenezer lakosú kerületéről, a Vltava bal partján, az Óvárossal szemben fekvő, alig hét négyzet-kilométeres területről néhány dolgot elmondani, különösen most, a legfrissebb fejlemények fényében. A tavaly októberi önkormányzati választásokon még itt is meglepetést okozva nem egyik vagy másik párt jelöltjei, hanem egy civil, az itt élőkből álló csoportosulás nyert, a szavazatok több mint felét begyűjtve, s máris megakadályozva egy korábban éppen általuk erősen kritizált áruházépítés elindítását. Tudom, hosszú távon dől majd el a civil összefogás sorsa, de mégis: működni látszik itt valami, ami nálunk még vagy már nem létezik.
A kerület (és egész Prága) legtekintélyesebb kortárs művészeti intézménye a DOX játékos és nagyszerű múzeumi épülettömbje, de a Vltavához közelebb eső utcákban is érdemes körülnézni: pezsgő, fiatalos, progresszív találkozóhelyeket látni, galériák sora mellett indie mozi és vagy négy színház várja az ide érkezőt. Ezek kisebb részét a rendszerváltás után közvetlenül hozták létre, legtöbbjük azonban az utóbbi másfél évtizedben született: a közösségi dialógus, a nyitott társadalom sarokkövei ezek a pontok, melyek fiatalos arculatuk kitartó ápolásával igyekeznek ellenállni az intézménnyé válás valószínűleg megállíthatatlan folyamatának.
Erről már a kanadai születésű, hosszú évek óta Csehországban élő és dolgozó Ewan McLaren mesél, aki 2011 óta az Alfred ve dvoře művészeti vezetője. Elmondja, hogy színházuknak ennél hosszabb, közel két évtizedes története van: 1997-ben Ctibor Turba neves pantomimművész, rendező és koreográfus vásárolta és nyitotta meg a helyet – a név is ezekre az időkre emlékezik: egyrészt Alfred Jarry előtt tiszteleg, másrészt valóban egy lakóház udvarán található a színház. Ez utóbbinak különös, ám érthető következménye van az előadásokra nézve: este tízig mindegyiknek be kell fejeződnie, hogy a lakók nyugalmát ne zavarják. 2001-ben Turba a Motus egyesületnek adta át a színház működtetését, amely azóta is gondozza azt. A prágai székhelyű Motus merész missziót vállalt magára, amikor célkitűzései között a fiatal művészeknek nyújtandó produkciós támogatás mellett a kreatív, rendhagyó munkák bemutatását is felkarolta, ezzel megmutatva a művészi és civil közösségnek, hogy a mégoly szokatlan formáknak is van létjogosultságuk.
Az ilyen munkát persze csak hosszú távra tervezve lehet megvalósítani, és ebben az önkormányzat négyéves működési támogatási szerződése sokat segít. McLaren elmondja, hogy a második négyéves ciklusukat töltik így, ami lehetővé teszi, hogy komoly és elhúzódó nemzetközi együttműködéseket valósítsanak meg. 4 millió koronás, vagyis kb. 45 millió forintos éves támogatásuk a teljes költségvetésük felét teszi ki, amit minisztériumi és pályázati pénzek, az utóbbi években pedig már szponzori hozzájárulások is kiegészítenek. Versenytársaik – mert vannak bőven, akár a kerületben, de Prága egészét tekintve is – nem repestek, amikor a hivatalnál addig lobbizott az előző igazgató, míg ott megértették, hogy mivel vállaltan kísérleti, formabontó és -kereső színházként működnek, ezért kisebb előadás- és látogatószám mellett is ugyanakkora támogatást kaphatnak.
A színház arculatához mindig is hozzátartozott a nemzetköziség, ám McLaren elmondja, hogy a korábbi, kontinenseken átnyúló, rengeteg kockázatot magában rejtő vállalásokat ő és csapata lecserélte egy sok szempontból jóval gyümölcsözőbb – és teszem hozzá: kézenfekvő – lehetőségre, amikor kizárólag Közép-Kelet-Európa országaira kezdtek fókuszálni. Évente felhívást tesznek közzé, amire bárki jelentkezhet, s a főleg Csehországból érkező projekteket ő és kurátortársai bírálják el, akik nem feltétlenül a színház felől érkeznek: zenész vagy képzőművész is döntött már a pályázatokról.
Elvileg évi négy, gyakorlatilag évadonként hat-hét bemutatóhoz járulnak hozzá: nem annyira pénzzel, inkább azzal, hogy próbatermet és -lehetőséget, profi technikai hátteret biztosítanak a csapatok munkájához. McLaren elárulja, hogy sokan bírálják őt amiatt, hogy egy dologban nem „segít”: dramaturgiai tanácsokat sosem ad a nyerteseknek. A próbákat persze látogatja, s kérdésemre elmondja, hogy eddig mindössze kétszer futott bele olyan esetbe, amikor látta, hogy nem lesz jó vége a dolognak. Ekkor sem avatkozott közbe, az előadást bemutatták, és még egyszer előadták, majd levették a műsorról. Az átlagos reprízsorozat amúgy tíz körül van – ő ezt kevesli, nekem meg eszembe jut, hogy a magyar függetlenek legjobb produkciói is olykor csak két-három alkalommal tudnak menni. Ráadásul arra is van lehetőség, hogy Csehországon belül utazzanak az előadások a nagyobb városok között, sőt van olyan hely, ahol nyárra megkapják a kőszínházat a függetlenek próbálni, hiszen az ottani igazgató azt mondja, hogy ha egyszer úgyis üresen áll az épület, miért ne folyhatna benne értelmes munka? Ezen a ponton meg inkább hallgatok, jobb tartózkodni a további összevetésektől a magyar valósággal.
Közönségükről, illetve ezzel összefüggésben a kerület lakóival ápolt kapcsolatukról is kérdezem a művészeti vezetőt. A nézők többsége fiatal, sokan járnak hozzájuk a különböző művészeti egyetemek hallgatói közül, de jó ideje törekszenek arra, hogy azokat is megszólítsák, akik „együtt élnek” velük. Utcai fesztiválokat és más eseményeket rendeznek, ahol rengetegen megfordulnak, s különösen nagy öröm, ha jó néhányukkal később a színház jegypénztáránál találkozni. Május elsején például nem a munka napját ünneplik, hanem a szerelmeseket: egy nem hivatalos szertartás keretében bárkit összeadnak, aki erre igényt tart. A halottak napján – és ez például egy valamikori mexikói együttműködés eredménye – a csöndes elmélkedés helyett színes-zajos ünneplést csapnak, de sikeresek szoktak lenni a már nálunk is létező „szomszédünnep” rendezvényei is. Igaz, amikor egy őszi reggelen kávéval és süteménnyel kínálták a színház épületének is otthont adó lakóház munkába indulóit, jó néhány gyanakvó és összezavarodott tekintettel találkoztak…
És ez alighanem így van az Alfred ve dvoře két kisméretű színháztermében bemutatott előadások egy jelentős részével is, de ez természetes, ha valaki a rizikót teszi a műsor tartópillérévé. Az általam itt látott két előadás egyike sem írható le hagyományos színházi terminusokkal, másfajta türelmet, nagyfokú nyitottságot és speciális humorérzéket kívánnak nézőiktől. És bár a második produkció után „az egyiknek sikerül, a másiknak nem” aligha eredeti tanulságával a zsebemben távoztam, a mindkét előadást követő feltűnően hosszú, kitartó ünneplést látva még az is könnyen elképzelhető, hogy a hiba az én vevőkészülékemben volt.
A prágai székhelyű Boca Loca Lab a 2006-ban bemutatott, máig játszott Tika tika politika című, sokfelé turnézott, számos díjat elnyert előadás után alakult meg. Ez az előadás tavaly nyáron Szegeden, a THEALTER Fesztiválon is megérdemelten aratott sikert: az üres színpadon négy mikrofonállvány, mögéjük két kiskosztümös, két öltönyös alak érkezik, mind tetőtől talpig szürkében. A kórusszínház tradíciójához kapcsolódó előadásban végig beszélnek, produkciójuk mégsem egyetlen nyelvhez kötött: a „politika” szót csűrik és csavarják, szeletelik és újraalkotják, szétszaggatják és feltalálják minden lehetséges és lehetetlen módon. Az előadás amellett, hogy kigúnyolja a politikusok öntetszelgő, értelmetlen szövegelését, a szófacsarásból születő váratlan asszociációkkal is megnevetteti nézőjét. Az 1977-es születésű alapító, Jiří Adámek szerint színházuk a nyitott szájak színházi laboratóriuma, ahol a szájakból távozó meglepő hangoknak köszönhetően performansz, koncertszínház, multimediális színház, geometrikus színház tud születni.
És ha úgy adódik, táncszínház is: a 2013-ban az Alfred ve dvoře nagytermében bemutatott Mondj valamit (Řekni nĕco) című produkció helyet kapott a legjobb cseh táncelőadásokat összegyűjtő válogatásban. Pedig nincsenek itt se valódi táncosok, se valódi táncmozdulatok: a színpad hátsó fala tövében, egy vonalban három apró asztal, hat különböző méretű és formájú szék, ezeken ül a hat szereplő. A hosszú nyitó képben halk, diszkrét beszélgetés folyik a három közül annál a két asztalnál, amelynél egy-egy pár ül. A sort balról egy nő zárja, aki kitartóan próbálja felhívni magára a mellette lévő, de barátnőjével (?) üldögélő férfi figyelmét, míg a sor másik végén, a többiektől elfordulva egy magányos férfi mered maga elé. A következő egy órában kombinatorikai alapon keverednek egymással hosszabb-rövidebb, szellemes és játékos interakciókba a színészek.
Az idő múlásával a szájakból itt is egyre különösebb hangok távoznak: a békés kávézói hangulatot először az egyedül lévő nő eget verő sikolya töri meg, mire a többiek felsóhajtanak, majd úgy folytatják kvaterkázásukat, mintha mi sem történt volna. Az előadás alatt sokat nevetünk, de azért minitragédiák is lezajlanak a szemünk láttára: ezen a furcsa helyen könnyen, gyorsan felejtik egymást a szereplők, egy mosolyért, egy érintésért vagy akár erőszakosabb megnyilvánulásokért habozás nélkül elcserélik párjukat. És bár a három férfi – három nő felállásból adná magát, hogy három pár jöjjön létre, ez nem következik be: valaki(k) mindig kimarad(nak) a jóból, mintha csak egy szeszélyes társasjáték bábui lennének a játszók, akik szólók mellett változatos összetételű duettek és triók előadására kényszerülnek. Később ritmikus halandzsa nyelveken kezdenek egymáshoz beszélni, a hangsúlyokból, hangerőből, gesztusokból, mimikából, no meg a beszédre adott reakciókból nekünk lehet kikövetkeztetni, hogy miről is van szó. A nyitányban a szinte a falhoz préselt csapat tagjai fokozatosan elfoglalják a teret, a folyton széteső székekkel és asztalokkal bizarr táncot járnak, hogy legvégül az összecsapások harmóniában oldódjanak fel.
Keményebb dió ennél a legismertebb és legfontosabb, sokat sokfelé turnézó cseh társulat, az Alfred ve dvoře nyílt pályázatán szinte minden évben befutó Handa Gote új bemutatója. A 2005-ben alakult, színházi kutatómunkát végző társulat előadásait a színház, a kortárs tánc, a vizuális művészetek, a zene, a performanszművészet és a konceptuális művészet határvidékére helyezi. Korábban két előadást láttam tőlük, melyek egyformán az emlékezet és emlékezés, fikció és valóság, a halál felől értelmezett élet lehetőségeit tették próbára. 2010-ben Budapesten a PLACCC Fesztiválon léptek fel Roman úr című előadásukkal: a zenés-diavetítéses kollektív álmodozás során a párhuzamosan vetített két Super 8-as film, az élőben előállított, részben improvizált zene, a képek és hangok mellé kínált zsíros kenyér és napközis tea megteremtették a retró időutazás kereteit. A 2012-ben Nyitrán látott Felhők (lásd SZÍNHÁZ, 2012. december) szintén a nosztalgiára alapozott, még ha ott és akkor kevésbé meggyőzően is: ebben egy átlagember prágai életének helyszíneit és eseményeit követhettük egészen a harmincas évektől kezdve. Miközben az eredeti dokumentumokat és fotókat kivetítik, a színpadon lévő sütőben tényleg elkészül a „felhőcske” nevű jellegzetes cseh édesség, így téve teljessé a szomorkás fíling-színházat.
A most látott Misszió (Mission) egyes elemei ha figyelemre méltóak is, a produkció összességében bennem mégis inkább csak zavart keltett. Az alkotók nagy, tán túlságosan is nagy témákat vesznek szemügyre, s alighanem épp ezért mintha nem sikerülne elrugaszkodniuk a felszínen mozgó megállapításoktól. Ember és természet konfliktusa, a szabad élet és a kötöttségekkel teli civilizáció ellentéte, a békéből kibontakozó erőszak és pusztítás, utópia és valóság viszonya, gyarmatosítók és elnyomottak összecsapása, egyáltalán: az emberiség túlélési lehetőségei a mindent irányító pénz és technika korszakában – ezekből a címszavakból akár tucatnyi előadás is kitelne, ám itt alig egy órába bezsúfolva, intenzív dózisban kapjuk mindezt.
A kiindulási alap William S. Burroughsnak először 1991-ben publikált Ghost of Chance című különös, a nagy ívű kérdéseket hasonlóan kaotikus hangon boncolgató szövege, melyben a Madagaszkáron Libertatia néven kalózkolóniát alapító Mission kapitány kalandjait követjük egy ideig, de az emberiségre rátörő halálos vírusok mellett a szigeten a valóságban is kihalással fenyegetett lemurok is bejönnek a képbe. Bármilyen hihetetlennek han- gozhat, ez mind és még tucatnyi más dolog ott van a Handa Gote színpadán. Középen vetítővászon, balról egy hangpult, mögötte az élőben előállított zörejzene felelőse, jobbról lécekből ácsolt, miniatűr színpadra emlékeztető alkotmány. Az itt több, különböző állású kamerával rögzített, néha egymásra vetített állóképeket a vásznon kivetítve látjuk viszont: a gondosan körbevágott papírfigurák, a háttérként szolgáló archív fotók a mikrofonba mesélt, kissé csapongó sztori szereplői, illetve helyszínei lesznek.
A hangzó szöveg és a vetített látvány olykor – tudatosan – nincs szinkronban, máskor az addig technikai személyzetként precíz munkát végző szereplők ormótlan maszkokban, szándékosan primitív kellékekkel a középen lévő üres téren adnak elő groteszk jeleneteket az ártatlan lemur kimerevített lemészárlásától az anyatermészetből a cirkuszporondra kényszerített gorilla kínzásáig bezárólag. És akkor még a magasba zászlóként felhúzott lepedőnyi euró- és dollárbankókról nem is szóltam, ahogy az előadást záró, a négy szereplő által előadott Varázsfuvola-dalrészletről sem. Bevallom: ez így együtt már kicsit sok nekem, miközben kicsit kevés is.