„Nem herdálom el az örökséget”
Leginkább a rendezőválasztásban volt tudatosság a részemről: szerettem volna, ha Zsótér dolgozik nálunk, megismeri a színészeinket, és ők is Zsótért.
– Nem túl nagy felelősség harminckilenc évesen társulatot vezetni?
– Nyilván az… Érdekes módon többször kerültem már vezető státusba életemben, miközben nem érzem magam vezető alkatnak; nehezen hozok döntéseket, és alapvetően konfliktuskerülő vagyok, ami miatt néha rossz kompromisszumokat kötök. De voltam főiskolai osztálybizalmi, Tanyaszínház-vezető, az újvidéki társulatnak is valamiféle szószólója, véleményformálója… Sokszor gondoltam, hogy olyan vezetői tulajdonságokat látnak belém, amiknek nem is vagyok maradéktalanul a birtokában, de egy idő után úgy éreztem, nem ugrálhatok el állandóan az elém kerülő helyzetek elől, mert vélhetően dolgom van velük. Az eddigi pályám nagy döntései közül egyik sem volt agyontervezett, koncepciózus lépés – sem az Újvidékről Pestre költözés, sem a továbblépés a Bárkából, sem a Stúdió „K”-hoz csatlakozás, sem a színház művészeti vezetésének átvétele. Valószínűleg magamtól sosem hagytam volna ott Újvidéket, ha Csányi János nem hívott volna néhányunkat a Bárkára, éppen tíz évvel ezelőtt. Nagy lendülettel vetettem magam a munkába, eleinte jól is éreztem magam, aztán egyre bizalmatlanabb lettem, és már éppen kezdett megfogalmazódni bennem, hogy el kellene szerződnöm, amikor Csányi lelécelt, és Alföldi Robi lett a Bárka igazgatója. Nem újította meg a szerződésemet. Nem biztos, hogy léptem volna magamtól, pedig éreztem, hogy nem tudok elég jól működni az új közegben. Nem sokkal később eljöttem beszélgetni Fodor Tamással a Stúdió „K”-ba. Kértem, hogy magyarázza el, hogyan működik a színház Magyarországon, mert nem értek belőle semmit. Azt sem tudtam, merrefelé kéne keresgélnem, melyik társulat lenne jó nekem, egyikről sem éreztem, hogy feltétlenül oda akarnék tartozni. Beszélgettünk vagy három órát; fontos és hasznos beszélgetés volt, de csak még több lett bennem a kétely. Aztán Fodor egyszer csak hívott játszani. Majd még egyszer, és még egyszer. Szabadúszó voltam, de azon kaptam magam, hogy az előadásaim kilencven százalékát a Stúdió „K”-ban játszom. Szóval itt ragadtam. Négy éve voltam itt színészként, amikor valahogy – szintén mindenféle tervszerűség nélkül – kimozogta magát a legújabb helyzet: Tamás három évvel ezelőtt rám bízta a színház művészeti vezetését.
Nagypál Gábor. Schiller Kata felvétele
– Mennyiben várja, hogy az ő útját kövesd, és te mennyire akarod, tudod ezt követni?
– Tamás nyilván azért gondolt rám, mert bizalommal van irántam, és reméli, hogy nem herdálom el az örökséget, nem fogom tönkretenni azt, amit ő negyven év alatt létrehozott. Sok mindenben hasonlítunk, de nem minden ponton egyeznek a színházcsinálásról alkotott elképzeléseink. Tamás színházteremtő rendező és pedagógus, egészen másfajta életpályával, mint az enyém. Róla mindenkinek a Stúdió „K” jut eszébe, ahogy Schillingről a Krétakör, Pintér Béláról a Pintér Béla Társulat, Nagy Józsefről a Jel Színház. Az én nevem nem tudja hasonló módon fémjelezni a Stúdió „K”-t – ez eleve nagy különbség. Évtizedekig csak ő rendezett itt, de ha én nekiállnék évi négyet rendezni, az katasztrófa lenne, nyilvánvalóan. Ráadásul 2014-ben egészen másképp működik a színház, a színházcsinálás, mint 1970-ben, és a Stúdió „K” is másfajta működést kíván; mást jelent ma a modernség, a korszerűség, a jelenidejűség. Az alakuló Stúdió „K” a régi nagy előadásaival – a Balkonnal, a Woyzeckkel – lényegesen több volt, mint színház. A Stúdió „K” előadásait nézni egyfajta politikai-társadalmi hitvallást jelentett, egy eszme melletti elkötelezettséget, szinte forradalmi tettnek számított a Stúdió „K”-ba járni. Olyan műhely, olyan gócpont volt a Stúdió „K” a színházi palettán, ami ma már nem tud lenni. Ha körülnézünk, több a független társulat, szélesebb, színesebb a kínálat, és a közönségigény is egészen másképpen formálja ezeket a társulatokat.
– Nem félsz attól, hogy a Stúdió „K” csak egy lesz a függetlenek között, és fokozatosan elveszíti a markáns arculatát?
– Megvan ennek a veszélye, de természetesen arra törekszem, hogy továbbra is meghatározó független színház maradjon. Amikor egyetlen alkotó köré csoportosul egy társulat, az ő attitűdje, ízlésvilága, látásmódja már önmagában meghatározza az arculatot. Ez itt most megváltozott, de hiszek abban, hogy mégis lehet érvényes és erős arculata a színháznak, éppen azáltal, hogy többen csináljuk. A velünk dolgozó rendezők előadásaira mind jellemző az érzékenység, a valóságra reflektálás, a társulattal való együttgondolkodás – ezek a tényezők mind arculatteremtővé tudnak válni. Koltai M. Gábor például nagyon pontosan, sokszínűen és mélyen elemez, nagy érzékenységgel reagál ránk és önmagára is, ettől mindig nagyon személyesek az előadásai. Fontos Fodor Tamás évtizedek alatt felhalmozott, hihetetlen tudása, izgalmas az ironikus látásmódja, az, ahogy folyamatosan megkérdőjelezi a dolgokat. Forgács Péter előadása, a Négyeshatos, amit szintén nagyon szeretünk, improvizációk alapján készült – a rendezőink más-más munkamódszerrel dolgoznak, és másféle előadásokat hoznak létre, úgyhogy ebben a pillanatban tényleg nehéz lenne definiálni a Stúdió „K” arculatát.
– Legfrissebb bemutatótok, az Othello, Zsótér Sándor rendezése stílusában, világában, színházi nyelvében teljesen más, mint az összes többi előadásotok. Mennyiben akartál az Othellóval egészen új irányt kijelölni a megújulásban?
– Leginkább a rendezőválasztásban volt tudatosság a részemről: szerettem volna, ha Zsótér dolgozik nálunk, megismeri a színészeinket, és ők is Zsótért. Lehet, hogy egy klasszikus kicsit furcsán hat a Stúdió „K” műsorában, mégis nagyon örülök az Othellónak, egyrészt mert a végeredmény egyáltalán nem áll távol a színház szellemiségétől, hiszen a saját képünkre, a saját világunkra adaptáltuk a darabot, másrészt olyan nézőket is vonz, akik egyébként nem sűrűn járnak a „K”-ba. Igen, markánsan más, mint a többi előadás, de Zsótért ismerve szinte biztos voltam benne, hogy ilyen lesz, és pontosan erre volt szükségünk.
– Hogyan élik meg a Stúdió „K”-s színészek, hogy nem ők, hanem a vendégek játsszák az előadásban a főszerepeket?
– Ez az első közös munka bizonyos értelemben tapogatózás volt Zsótér részéről és a mi részünkről is. A Stúdió „K”-nak van egy héttagú alaptársulata: Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Spilák Lajos, Lovas Dániel, Pallagi Melitta, Sipos György és én; sokat beszélgettünk a szereposztás terén hozott döntésekről, és nem mindig feszültségmentesen. Közben szerintem érthető, hogy egy rendezőnek, aki először dolgozik egy társulattal, szüksége van biztonsági cölöpökre, én pedig művészeti vezetőként semmit sem akartam ráerőszakolni. Amikor kiderült, hogy az Othellót rendezné, rögtön mondta, hogy Rába Rolandot szeretné Jagónak, így kezdtünk beszélgetni a szereposztásról.
– De nem egy vendég van, hanem öt.
– Kaszás Gergő, Kovács Krisztián és Molnár Erika több szálon kapcsolódnak a Stúdió „K”-hoz, csak Földeáki Nóra és Rába Roland újak itt. Én úgy tekintem az Othellót, mint egy hosszú távú együttműködés kezdőpontját. Koltai M. Gábor például, amikor először dolgozott a Stúdió „K”-ban, három vendéggel játszatta el a Philoktétész három főszerepét, de a negyedik rendezése, az Európa, Európa már a mi társulatunkra épül. Biztos vagyok benne, hogy Zsótérnak is egyre nagyobb kedve lesz a színészeinkkel dolgozni, minél jobban megismeri őket. Már most lehet érezni, hogy Zsótér és a társulat is fontos találkozásként éli meg a közös munkát.
– Te például nem szeretted volna eljátszani Othellót?
– Nem, semmiképpen. Igyekszem még a látszatát is kerülni annak, mintha a művészeti vezető kedvező helyzeteket akarna teremteni magának, és nem is hiszem, hogy most kész lennék rá. Amúgy is elég demokratikusan működünk. Bevonom a döntéseimbe a társulat tagjait, aminek, úgy érzem, nagy a hozadéka a munkában: egy-egy új helyzet mindenki közös ügye lesz.
– Hogy milyen rendezők jöjjenek, azt is megbeszéled a színészekkel?
– Igen, azt szeretném, ha minden téren lenne beleszólásuk a sorsukba. Nekem is vannak javaslataim, és tőlük is várom a javaslatokat. Ha megkeresek egy rendezőt, az mindig konszenzusos döntés; nem szeretném, ha bármikor úgy éreznék, hogy olyasvalakivel kell dolgozniuk, akire nem kíváncsiak.
– Kiegyensúlyozza egymást ez a két dolog? Hogy miközben azon dolgozol, hogy igazán jó színház legyen a Stúdió „K”, talán kevésbé gondolkodsz bennük, cserében viszont nagyobb a beleszólásuk a sorsukba, jobban be vannak vonva a döntésekbe?
– Homonnai Kata húsz éve dolgozik a Stúdió „K”-ban, Nyakó Juli is majdnem húsz éve, Spilák Lajos különböző megszakításokkal több mint harminc éve. Ők a Stúdió „K” több fázisának is alapemberei. Nagyon nyitottak, amit mindig érez is az, aki kívülről jön, de egészségesen féltékenyek is a „miénk”-re. Meg kell találnom az egyensúlyt a között, hogy a társulati tagok folyamatosan érezzék, hogy számítanak és fontosak, megfelelő módon legyenek terhelve, arányosan és egyenletesen kapják a feladataikat, de közben érjék őket új impulzusok is. Azt gondolom, ha túl zárt egy közeg, akkor előbb-utóbb bepállik, megpimpósodik, mint nejlonzacskóban a kenyér, viszont ha túlságosan nyitott, azaz ha mindenki csak keresztülrongyol a színházon egy-egy projekt erejéig, akkor meg semmi sem tud leülepedni. Minden évadban tervezünk egy olyan munkát, amit szigorúan csak mi, hetesben csinálunk, pontosan a társulati mag létének és fontosságának erősítése érdekében, de az idei évadra tervezett, ilyen jellegű munkával valószínűleg csak a jövő évad elejére tudunk elkészülni. Így az idei évad egy kicsit elbillen a koprodukciók irányába, a K2-vel, majd a Katonával és a Kerekasztal Színházzal készítünk közös előadást az évad második felében. A társulati lét szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy milyen sorrendben követik egymást a projektek. Folyamatosan megy a matekozás, a mérlegelés, és sok a kompromisszum: későbbre csúszik egy projekt, aminek már rég meg kellett volna valósulnia, vagy előbbre kerül valami, aminek később kellene jönnie, de ha elengedem, akkor beláthatatlan időre engedem el…
– Mennyire tudtok előre tervezni?
– Semennyire. Csak rövid távra.
– Az évad végén azért megvan a következő évadterv?
– Lezajlanak a beszélgetések a társulattal és a rendezőkkel, tehát persze, van évadterv. De hogy aztán mi tud belőle megvalósulni, az mindig erősen kétséges. Egy ideális helyzetben szívesen ötvözném a koprodukciókra épülő, projekt alapú működést és a repertoárlétezést, de ahhoz, hogy komolyan vehető tárgyalópartner módjára tudjak egyeztetni a rendezőkkel és a koprodukciókban részt vevő színházi műhelyekkel, sokkal pontosabban kellene ismernem a saját lehetőségeimet. Most is gondolkodunk már a jövő évadról, de egyetlen rendezőnek sem mondhatom, hogy fogalmam sincs, milyen keretből fogunk gazdálkodni, de azért a következő tíz hónapon keresztül tartsd magad szabadon erre vagy arra az időszakra… Ez teljesen komolytalan tárgyalási alap. Rengeteg energiát emészt fel a tervezhetőség teljes hiánya, az, hogy mindig fél lábon kell állnunk, hogy ugrani, improvizálni tudjunk, ha másképp alakul a helyzet. Pedig az lenne az ideális, ha legalábbis hetven-nyolcvan százalékos pontossággal három évadra előre tudnék tervezni, de ehhez egészen másfajta kultúrpolitikai gondolkodásra és sokkal átláthatóbb pályázati rendszerre volna szükség. Ezek nélkül csak vegetálunk, hol könnyebben, hol nehezebben. Most épp nem fenyeget bennünket az azonnali éhhalál, de az éhhalál és a tervezhető, fejleszthető lét között nagyon sok lépcsőfok van, és ezek nagy része a függetlenek számára elérhetetlen.
– Mégis ragaszkodtok a független színházi léthez?
– Rohadtul nehéz egy ilyen átpolitizált, magára hagyott szférában létezni, mint a kultúra. A kultúra régóta nem élvez előnyt, mert nem szavazatmaximalizáló ágazat, és ahogy mondják, csak viszi a pénzt – megjegyzem, GDP-arányosan nagyon keveset, úgyhogy a kormányzat nyugodtan kezelhetné akár XIX. századi nagyvonalúsággal is a kulturális szférát. De a mostani túlszabályozottság megfojtja az egészet. A kultúrpolitikának nem a folyamatos megmondásról kellene szólnia, nem kellene gúzsba kötve táncoltatnia a kulturális intézményeket. Nem szeretem, hogy nem bíznak bennünk. De függetlenként még mindig szabadabbnak érzem magam: én dönthetek, és dönthetek rosszul. Borzasztó lehet a kőszínházi létben, hogy minden további nélkül eltávolítható a színház vezetője, és még csak magyarázkodniuk sem kell a kultúrpolitikusoknak: nem ő nyerte meg a pályázatot… A kicsit tervezhetőbb költségvetés és a színház működését segítő apparátus miatt viszont irigylem a kőszínháziakat.
– Azért kívülről nagyon impozáns, ahogy az előadás után a színészeitek bontanak, díszletet pakolnak. Mintha egyfajta színházi polihisztorságot eredményezne a kényszerhelyzet.
– Az, hogy mi építjük és bontjuk a díszletet, mi tesszük helyre a kellékeinket, egyrészt a hagyomány része, mindig is így dolgoztunk a Stúdió „K”-ban, másrészt valóban nagyon különlegessé teszi a színész és az aznapi előadás viszonyát, de persze van hátulütője is: rengeteg energiát emészt fel. A színészeink délután kettőig próbálnak, és négytől már újra be vannak fogva. Az Európa, Európa című előadás például összesen hatórányi munkát jelent a színészeknek: építés, próba, előadás, bontás, pakolás… Másfél óra fizikai munka után futnak rá a háromórás előadásra, és mivel másnap délelőtt ugyanebben a térben próbálunk, az előadás után elpakolni is muszáj.
– Neked melyik a legfárasztóbb előadásod?
– A Mélyen tisztelt K. Annak a végén mindig úgy érzem magam, mintha maratont futottam volna, pedig közben csak másfél órát vagyok színpadon, és a szövegem sem olyan sok…
– Végig azt éreztem, amíg néztem, hogy szinte a partnereid segítsége nélkül kell megcsinálnod a szerepedet, és megteremtened valami olyan mélységet, ami a többiekre, akik egy-egy villanásnyi jelenetben karikatúraszerű figurákként tűnnek fel, egyáltalán nem jellemző.
– K. olyan ember, aki mindig csak valamihez képest létezik, és igazából soha nem tud kiderülni róla semmi, a saját maga számára sem. Ha sikerül megteremtenem ezt a támasz nélküli, eszköztelen jelenlétet, akkor azért szív le nagyon az előadás, ha meg nem sikerül, akkor azért. De az Othellóban játszott kis szerepemmel ugyanígy küzdök: úgy érzem, nem sikerül megcsinálnom azt, amit Zsótér kér. De nagyon vágyom rá, hogy sikerüljön. A kilencvenes évek legvégén Zsótér rendezett egy Szecsuáni jóembert Újvidéken, Sen Te/Sui Tát játszottam benne – akkor is úgy éreztem, hogy nem tudom megugrani… Azt hiszem, elég rossz hatásfokú szakma a miénk. Nagyon ritkán adatik meg, hogy az ember önmaga számára is revelatívnak érezzen egy-egy színpadi helyzetet.
– A most is futó előadásaid közül melyikben érzed a legjobbnak ezt a hatásfokot?
– Nagyon szerettem, és még most is nagyon szeretem az első bábélményemet, a Rettentő görög vitézt, pedig előzőleg nagyon ódzkodtam tőle, semmi kedvem nem volt bábozni. Pedig csodálatos műfaj a báb: egy kicsit eltávolítja a színészt önmagától, lesz egy médiuma, ami mögé elbújhat, és azáltal, hogy az a sok hülye színészi máz mind lemállik róla, képes valami egészen tiszta dolgot megjeleníteni. És akkor még nem is beszéltem a báb mozgatásának öröméről, az ezzel kapcsolatos sikerélményekről… De nagyon szeretem a Vádli Társulással készített előadásokat, Szikszai Rémusz rendezéseit is. A Rosencrantz… színészileg egyébként kicsit olyan helyzet, mint a K.: az első perctől kezdve ki vagyunk lökve Kaszás Gergővel a nézők elé, ott aztán nincs menekvés…
– Igazán jól működtök együtt mint Rosencrantz és Guildenstern.
– Nagyon szeretek vele dolgozni, de például egészen másképp próbálunk. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor tesztet töltünk ki: jönnek sorban a feladatok, én megválaszolom azt, amelyiket tudom, és átugrom azt, amelyiket nem tudom, és ha a végére érek, kezdem elölről. Gergő, ha valahol megakad, akkor ott megáll. Addig nem megy tovább, amíg meg nem oldotta a feladatot. Ennek a módszernek az az előnye, hogy ha valamit megtalál, megcsinál a próbán, annak végig magabiztosan a birtokában marad. Nagyon érdekes volt, ahogy alkalmazkodni igyekeztünk egymáshoz: éreztem, hogy ő néha szándékosan, miattam túllép egy-egy problémán, és ő is érezhette, hogy én is ledobtam néha a vasmacskát, mert nála épp lent volt. Összehangoltuk a kétfajta idő- és problémakezelést, szerintem jól figyeltünk egymásra.
– Rémusszal, gondolom, a Bárkáról ismeritek egymást.
– Két évig egymás mellett öltöztünk, de egyáltalán nem voltunk jóban, akármilyen furcsának is tűnik ez most, utólag. Nagyon szeretek vele dolgozni. Rémusz nem akadémista rendező, hanem azért akar rendezni, mert valóban foglalkoztatja egy-egy téma. Pontos elképzelésekkel indít, de nyitott a mi ötleteinkre is, és nagy bizalommal van a színészei iránt, ami nekem sokat segít: szeretem, ha érzem, hogy bíznak bennem, olyankor bátrabb, szemtelenebb tudok lenni, és sokkal könnyebben merek rossz is lenni. Az egész Vádli remek kis társaság, nagyon szeretek velük játszani. Ezerfelől érkezünk, és mindenkinek vannak másféle költődései is – egy kicsit olyan, mint a szeretői viszony: ritkán találkozunk, de ha igen, akkor mindenki a legjobb formáját próbálja hozni.
– Összeszámoltam: tizenegy produkcióban játszol, és havonta körülbelül húsz előadásod van. Közben színházat igazgatsz. Hogy bírod ezt a tempót?
– Szerencsére nem egyedül vezetem a színházat, az operatív munka kilencven százalékát Zubek Adrienn ügyvezető igazgató és Swierkiewicz Áron művészeti titkár végzi. Ami a szerepeket illeti, a mostani szellemi és fizikai állapotomban ennyi a maximum, többet nem bírnék. Főleg úgy, hogy sokszor a hét minden napján mást játszom, és két-három-négy hét kihagyás után vesszük elő újra az előadásokat. De közben kondícióban is tart a sok munka, és jó érzés, hogy ilyen sokat bírok még. Mondjuk, semmire sincs időm, másfél éve alig mozdultam ki a színházból. De én mindig is így éltem, másodéves akadémista koromtól fogva.
– Hogyhogy?
– A kilencvenes évek közepén rengetegen emigráltak Szerbiából a háború miatt, az újvidéki társulat is eléggé megfogyatkozott; kellett a színész. Mi, fiatalok így aztán nagyon jó helyzetbe kerültünk, már másodéves korunkban elkezdhettünk dolgozni a társulattal, és rögtön a mély vízbe dobtak bennünket: nagy terhelést kaptunk, rengeteget játszottunk, és többnyire főszerepeket, szinte ránk épült a repertoár. A nyolc év alatt, amíg ott voltam, közel negyven produkcióban játszottam, ez évi öt-hat bemutatót jelent.
– Ha jól számolom, amikor a színházhoz kerültél, a délszláv háború már épp a vége felé közeledett. Amikor kitört, tizenöt éves voltál.
– Egészen addig csodálatos gyerekkorom volt, imádom a szüleimet, fantasztikus közegben nevelkedtem. ’90 környékén aztán sok minden megváltozott. Akkortájt kezdődött az infláció, amikor középiskolát kellett választanom. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy színész legyek. Volt bennem egy erős humán érdeklődés, leginkább talán újságíró szerettem volna lenni, mégsem gimnáziumba jelentkeztem, mert közben kétségessé vált, hogy tudjuk-e utána finanszírozni a továbbtanulásomat. Megbeszéltük, hogy inkább gépészetre megyek – az is érdekelt. A gépésztechnikumnak az volt az előnye a gimnáziumhoz képest, hogy érettségi után ugyanúgy átjárhatóságot biztosított az egyetemek felé, mint a gimnázium, de ha nagy a baj, akkor az embernek mégiscsak van egy szakma a kezében. Tizenhét éves voltam, amikor átkavarodtam Zentára, a zentai amatőrökhöz. A színjátszó társulatoknál mindig szükség van az ilyen korú fiúkra. Elkezdtem velük játszani, imádtam az egészet, és három év alatt annyira megfertőzött a színház, hogy úgy döntöttem, megpróbálom a színművészetit. A szüleim ezt is nagyon normálisan kezelték, pedig közel s távol sincs a családban hasonló ambíciójú ember, még a humán érdeklődés is ritka nálunk. Leérettségiztem, de éppen abban az évben nem volt felvételi a színiakadémiára, mert Újvidéken minden második évben indul csak magyar nyelvű osztály. Arra jutottam, hogy a legjobb lenne gyorsan túl lenni a katonaságon. Úgyhogy – akármilyen furcsán hangzik – ’94-ben én magam jelentkeztem katonának. Attól féltem, hogy ha fél éves vagy háromnegyed éves csúszással visznek el, akkor lekésem a felvételit; tudtam, hogy júniusban, de legkésőbb szeptemberben be kell vonulnom ahhoz, hogy egy évvel később kezdeni tudjam a színiakadémiát. A boszniai háború akkor már valamelyest csillapodott, nem sokkal később kötötték meg a daytoni békeszerződést; aránylag nyugisnak nézett ki a helyzet. Elmentem a katonai parancsnokságra, ahol egy kicsit hülyének néztek, mindenesetre másfél órával azután, hogy megkaptam az érettségi bizonyítványomat, megkaptam a katonai behívómat is. Egy év múlva leszereltem, hazamentem, letettem a hátizsákomat, és mentem Újvidékre felvételizni.
– Mi volt a dolgod a katonaságnál?
– Egy légvédelmi egységben dolgoztam a bosnyák–szerb határon, a szerb légteret védtük, de valódi háborús helyzetek nemigen adódtak, csak két éles riadónk volt: amikor Boszniában Goražde bombázása zajlott, és a srebrenicai mészárlás előtt pár héttel. Valójában fel sem fogtam, hogy mi történik. Végigzúzott rajtam ez az egész, le-föl rohangáltam, ide küldtek, oda küldtek… Tizenkilenc éves korában még nagyon kis hülye az ember.
– A családod veszélyben volt?
– Szerbia területén, Koszovót kivéve, a ’99-es bombázásokig nem volt háború. Szerbia hadban állt ugyan, de máshol voltak a hadszínterek. Az egyedüli direkt háborús helyzetet a ’99-es NATO-bombázás jelentette, március 24-től 79 napon keresztül, de engem az akkor már mint fiatal színészt ért. Bombáztak minket rendesen, de végig ott maradtunk Újvidéken.
– És mit csináltatok?
– Például délben játszottunk. Mert sötétedéskor általában légiriadó volt. Az hajnalig kitartott, éjszaka itt-ott megszórtak bennünket…
– Féltél?
– Egy hét után a bombázást is megszokja az ember. A ’99-es bombázást persze nem úgy kell elképzelni, mint, mondjuk, a drezdai bombázást a második világháborúban, amikor az egész várost szétlőtték. Itt megvoltak a konkrét célpontok: a város peremkerületei, a kaszárnyák, az olajfinomító… Lehetett tudni, hogy melyik környéket kell elkerülni. Újvidék nagyon hasonló város, mint Budapest, van egy „budai” meg egy „pesti” oldala, és a kettőt hidak kötik össze. A belvárost nem lőtték, de a hidakat lőtték; tudtuk, hogy este hatkor már nem érdemes átmenni a folyó túloldalára, mert ki tudja, hogyan jövünk vissza, ha közben szétlövik a hidakat. De a légiriadók között teljesen normálisan zajlott az élet; este hatig meg kellett venni a kaját és a piát, mert aztán már nem lehet kimenni…
Abszurdum volt az a két hónap, de a közösségteremtő ereje csodálatos volt. Elképesztően összekovácsolta a társulatot. Nem lehetett őrzés nélkül hagyni a középületeket, a színházban is állandó hadi ügyeletet kellett tartani, amire a színészek is be voltak osztva éjszakánként. Minden éjjel két embernek kellett bent lennie, de egy idő után rájöttünk, hogy sokkal érdekesebb, ha mindenki bemegy. És akkor beköltöztünk a színházba. Ott voltunk együtt, rengeteget dumáltunk, társasjátékoztunk, és persze ittunk; az egész ország ivott akkoriban. Közben persze próbáltunk is, készültünk a bemutatókra, de teljesen átálltunk egy másik ritmusra. Ha volt néző, ha nem, délben játszottunk; negyed házak azért általában összejöttek, negyven-ötven ember majdnem mindig összeverődött, de egyetlen nézőnek is játszottunk ugyanúgy. Fantasztikus volt.
Nem halt meg senkim, nem kellett embert ölnöm, és engem sem öltek meg – így persze könnyű feldolgoznom a háborút. A járulékos hatásai sokkal jobban zavartak. Elképzelhetetlenül drága dolog egy háború, és gazdaságilag annyira tönkre tud tenni egy országot, hogy azt fel sem tudjuk fogni. A légvédelmi ágyúinkban egyetlen töltény többe került, mint az én havi lakbérem, és ebből percenként nyolcvanat lőtt ki az az ágyú. Hatévi lakbéremet… Ez nonszensz. Szerbia belerokkant a háborúba, azóta sem heverte ki, és egy darabig még nem is fogja. Hogy Boszniából hogyan lesz újra normális ország, azt el sem tudom képzelni.
– Érdekes, hogy nem a háború miatt jöttél el Szerbiából.
– Nem. Amire 2004-ben eljöttem, addigra már rég vége lett.
– Az országváltás simán ment?
– Jó kérdés… Még most se megy simán… Tíz év után sem érzem azt, hogy nagyon mélyre mentek volna a gyökereim itt, Pesten. De otthon sem mélyek… Annak, aki egy normális országba születik, könnyű megfogalmaznia az identitását; biztos jó dolog például svédnek lenni. Az én esetemben ez másképp van, mert amikor eljöttem abból az országból, ahol születtem, az addigra már egy negyedik ország volt. Kisebbségi helyzetben éltünk, ami eleinte nem is tűnt kisebbségi helyzetnek, aztán egyszer csak kiderült, hogy az, mert akkor már szóltak… de a mikroközeg, a tizenötezres kisváros nem változott. Aztán jött egy háromszázezres nagyváros, Újvidék, az egészen más világ volt, közben egy-két háború… Valahogy úgy érzem, hogy egészen másképp működik a gyökérrendszerem… A szülői ház körüli húsz négyzetkilométeren, Ada, Zenta és a Tisza környékén van valami otthon-érzésem, de húsz éve nem élek ott, úgyhogy azért ez is erősen megkopott már… Tulajdonképpen egy még meg nem teremtett hely felé van honvágyam. De közben jól elvagyok Pesten, nagyon szeretem a Ráday utcát és az egész belvárosi létet… És attól, hogy a Stúdió „K”-hoz most ennyire kötődöm, egy kicsit szilárdabbnak érzem a meglehetősen ingoványos helyzetemet. De néhány nagy váltást még biztos kibírnék, ha máshova sodorna a sors, bár most elég nehezen tudom elképzelni, hogy máshol csináljak színházat.
– Azért kívülről nézve eléggé irigylésre méltó a helyzeted.
– Igen, sokan úgy látják, hogy benne vagyok a tutiban, de én ezt egyáltalán nem így élem meg. Huszonkilenc évesen Magyarországon nekem mindent a nulláról kellett kezdenem. Újra kellett tekercselnem az egész életemet, de három év múlva megint jött egy félrecsúszás, akkor a Stúdió „K”-ban kellett mindent újrakezdenem, ahol ez az új helyzet négy évvel később megint egy másik helyzetet eredményezett… Újra és újra egészen más helyzetekbe kerülök, rengetegféle identitásom van. És persze arra sincs semmi garancia, hogy a következő negyven évben én leszek a Stúdió „K” művészeti vezetője. Most az első öt évemnek körülbelül a felénél tartok; még nem lehet látni, hogy meg tud-e valósulni az, amit elterveztem, jó-e az út, amin járok. Addig maradok, amíg van hitelem a társulatnál.AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
TÖRÖK TAMARA
