A fesztivál nem igazolta be a hívószava által keltett elvárásokat, hogy a fizikai színházi produkciók lesznek túlnyomóan jelen…

A kolozsvári Interferenciák grandiózus fesztivállá nőtte ki magát negyedik, 2014-es kiadására: tizennégy ország huszonhárom társulatát hozta el a közönségnek Tompa Gábor fesztiváligazgató és -válogató. A hazai és nemzetközi vendégek tizenkét nap alatt összesen harminchat előadást láthattak, külön blokkban a Kolozsvári Állami Magyar Szín­ház utolsó évadának fontosabb bemutatóit. Lenyű­- göző számadat ez, de azok, akik a produkciók számottevő részét végignézték, sejthetik, hogy inkább a (színházi) egzotikum megismertetése, mintsem a válogatás koncepciójának kiterjesztése, „a test történetei” volt a fesztivál fő motivációja (a válogatásba így például egyetlen magyarországi előadás sem került, de Dél-Koreától Mexikóig sok más társulat kapott meghívást).
A test történeteinek tettenérhetősége problematikus, mert azt a kissé idejétmúlt, karteziánus emberszemléletet tükrözi, melynek értelmében a test a lélektől, szellemtől leválasztottan saját életet élhet. A fesztivál nem igazolta be a hívószava által keltett el­vá­- rásokat, hogy a fizikai színházi produkciók lesznek túlnyomóan jelen, viszonylag kevés olyan előadást láthattunk, amelyek ténylegesen a test(iség) színpadi reprezentációjának lehetőségeivel foglalkozna, kísérletezne. A mozgás- vagy táncszínházi produkciók elszórtsága mellett a szociális érzékenységű, akár politikai színházként aposztrofálható előadások szembe­tűnő hiánya is érződött – ezért ironikus, hogy mégis Thomas Ostermeier erőteljesen rendszerkritikusnak mondható Ibsen-előadása váltotta ki a legnagyobb szakmai és közönségsikert. Tematikus fesztivál helyett inkább olyan véletlensze­rűen egymás mellé kerülő elő­adásokat láthattunk, amelyek klasszikus (és ennélfogva biztonságos) témákhoz nyúlnak, és sok közös pontot mutatnak a vizuális színház nyelvezetével, gyakran az esztétizmusig elmenően. A válogatásba két-három olyan előadás is bekerült, amely már-már amatőrnek mondható.

 

Caesarean Section (Teatr ZAR) – Irena Lipinska felvétele

Az Interferenciák azonban kétévente lehetőséget biztosít a kolozsvári közönségnek és az idelátogató szakmának a világszínházi trendek revideálására. A meghívott előadások mellett számtalan kísérőprogram közül válogathattak az érdeklődők: a szakmai beszélgetések reggelente a TIFF házban zajlottak, ahol ezt követően Pina Bausch munkásságából volt naponta vetítés; kiállításmegnyitók és könyvbemutatók mellett esténként helyi és külföldi zenekarok oldották és fokozták a hangulatot.
A következőkben három egységben tárgyalom az általam látott produkciók egy részét: a vizuális és fizikai színház jegyében született előadások, a szociális érzékenységűnek nevezhető előadások, valamint a legegzotikusabb produkció kerülnek terítékre.*
A Rózsák a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház egy régebbi, Tolnai Ottó poémájára épülő előadásának, A kisinyovi rózsának továbbgondolt változata. Urbán András elmondása szerint arra volt kíváncsi, hogy milyen az a nyelv, amely specifikusan színházi, azaz nem támaszkodik semmiféle irodalmi, szöveges alapanyagra. A Rózsákban Urbán többnyire megtartja A kisinyovi rózsa mozgásszerkezetét, az új előadás nem merül ki a színészi elnémulásban. Négy színész (Béres Márta, Mikes Imre Elek, Mészáros Gábor, Pletl Zoltán) és megannyi, hétköznapi funkciójától megfosztott, különféle állagú-anyagú tárgy kerül a színpadra, ritmikus, ismétlődő mozgássorozatuk belső zenét ad a történéseknek. Nincs egy nagy, dramaturgiailag kerek egész, hanem szabad asszociációkat mozgósító mikrotörténések vannak. Hatalmas indigóval rajzolják meg egyik színész körvonalát egy fehér ívpapírra, nyers tésztát, majd egy szalmabálát csapkodnak ütemesen egy baseballütővel, műanyag flamingót és plüsszebrát hoznak be a színpadra, úgy mozgatva őket a térben, hogy különféle történeteket rendelhetünk hozzájuk. Urbán installáció-színházában a néző magára van hagyva, folyamatosan megkreál apró történetfoszlányokat, amelyek csak az egyes jelenetekre lehetnek érvényesek, kiterjesztve nem. Béres Márta mottószerű, rövid szavalatán kívül a nyelvi közlés teljesen felfüggesztődik, a jelentésképzés a test–anyag–tér kapcsolódási pontjai révén történik meg. Urbán András a szakmai beszélgetésen azt mondta, hogy „privatizálta” Tolnai Ottó költészetét, és ez a kijelentés igencsak megállja helyét a Rózsák összművészeti, külön bejáratú világát szemlélve. A Rózsák nézése közben a racionális megismerés és a lineáris értelmezés nem lehetséges, a befogadás érzéki és intellektuális impressziók által teljesedik ki.
Nagy József visszatérő vendége az Interferenciák­nak, ezúttal két előadással érkezett: Tolnai Ottó Wilhelm-dalokjával (Jel Színház, Bicskei Istvánnal közösen) és a Paysage Inconnuvel. Ez utóbbiban Nagy Ivan Fatjo táncossal dolgozik együtt, a poétikus-szimbolikus elő­adás mögött a kanizsai „ismeretlen táj” konkrétuma húzódik mint közeli, de birtokolhatatlan tér. A két táncos fejére testszínű, majd fekete harisnya van húz­va, a közös tapasztalatokat így nem a megjelenésbeli, hanem a mozgás által létrejövő hasonlóságok jelzik. Ezt az ikermotívumot, a tükröződést a kettéosztott színpad által is sugallja: míg a tér egyik felét Nagy és Fatjo tánca tölti ki és be, a színpad má­sik felén két zenész, Sze­le­vényi Ákos és Gildas Etevenard áll. Az imp­rovizatív, olykor zajzeneként ható ritmusokra Nagy és Fat­jo a majd­nem-össze­ölelke­zés­től a szimulált birkózásig érintke­­­zések és nem-érintkezések egész tárházát járják be, a lét és nemlét közötti ambivalens állapotban.
A lengyel Teatr ZAR elő­adása, a Caesarean Section. Essays on suicide három táncos (két nő és egy férfi), illetve zenész-énekesek mini­etű­dökből összeálló mozgás­színházi produkciója, amely- ben az egymástól és egymásnak való függés, kiszolgáltatottság, illetve az élettel és a halállal való küzdelem embert felőrlő harca válik a reflexió tárgyává. A mély dallamok fájdalmasan rezonálnak a még reménnyel teli egymásnak esések és fokozatosan ellehetetlenülő lecsapódások kettősével. A három karakter közötti viszony nem egészen tisztázható, de annyi bizonyos, hogy hármójuk kapcsolata több, mint szerelmi háromszög. A negyvenöt perces produkció végén az alkotók nem jönnek ki a tapsrendre: most nincs feltámadás a halál után.
A kolozsvári előadások közül kettőt emelnék ki, amely bátrabban, kísérletező kedvvel foglalkozik a test színpadi jelenlétével. Az Aki elzárja az éjszakát a Kolozsvári Állami Magyar Színház produkciója; Nona Ciobanu rendezését Liliana Cavani kultuszfilmje, Az éjszakai portás ihlette. Egy egykori koncentrációs tábori fogoly és egy volt náci tiszt szadomazochisztikus szerelmi újratalálkozása a története, Györgyjakab Enikő és Viola Gábor főszereplésével. Az előadás egyszerre lírai és brutális, ám a két színész zavaróan különböző fizikai tudása, mozgástechnikája és egyáltalán színpadi jelenléte felemás érzésekben részesítik a nézőt. Györgyjakab sokkal nagyobb eszköztárral dolgozik, mint Viola, testének dinamikája, a mozgás­színházi közlésben való jártassága fokozza színésztársa jelenlétének oldatlanságát, nehézkességét. Ezzel szemben a tavalyi évad egyik legsikeresebb előadása, a Parallel (rendezők: Sinkó Ferenc és Leta Popescu) teljes összhangban mutatja meg két nagyon is más szereplőjét, bodoki-halmen katát (nevét a színész így tünteti fel a színlapon) és Lucia Mărneanut. A Para­llel a másság elfogadásáról, a „normális” és „deviáns” (nemi, társadalmi) identitásokról, a társadalmi nem realitivitásáról, a szeretet erejéről gondolkodik – humorral, öniróniával és érzékenységgel. Az előadás elején két tornadresszbe öltözött nő aerobic-mozdulatokat imitál egy képernyőről, majd amikor ráeszmélnek a női torna fölöslegességére, a testedzést tipikusan macsó gyúrásra cserélik le. Feszülő izmok, izzadó halánték, hatékonyság. Majd egy tényleges átalakulás következik: a két színésznő férfinak öltözik; Măr­nea­nu nőgyűlölő üzletemberként homofób és antifeminista vicceket mond, míg bodoki-halmen egy drag king-show-t produkál. A kettéosztott tér két fele egy közös, a Mi­atyánk retorikájára épülő, modern szeretethimnuszban talál egymásra, azzal a végkövetkeztetéssel, hogy valamennyien szeretni születtünk.
*

Paysage Inconnu –Severine Charrier felvétele

Thomas Ostermeier közel háromórás opusa kétszer is megtöltötte a kolozsvári színház nagytermét. A né­met rendező Henrik Ibsen darabját, A nép ellenségét adap­­tálta antikapitalista színházi kiáltvánnyá. Bár Oster­mei­er el­mondta, hogy szerinte a forradalom kirobbantása nem a színház feladata, és valójában nem hisz a színház nagy tömegeket megmozgató erejében, a kolozsvári közönség igen érzékenyen reagált a látottakra – különösen azért, mert az Ibsen-történet sok, a még mindig napirenden Verespatak-ügyre való áthallással szolgál a romániai nézők számára. Ibsen drámájának fő-, de inkább antihőse, Stockmann doktor (Christoph Gawenda) felfedezi, hogy városának gyógyvizei fertőzöttek, s így az oda látogató, szép összegeket kifizető vendégek nemhogy meggyógyulnak a kúra után, hanem még betegebben távoznak. Stockmann-nak újságíró barátai segítenének a kutatás eredményeinek publikálásában, azonban a doktor bátyja, Peter, aki a város polgármestere, közbelép. Os­termeier Ibsen darabját a kortárs közösség miliőjébe helyezi, a hipsz­ter- és juppi-életérzés következetesen kiolvasható az elő­adásból. A produkció amúgy le­­lassított, kissé vontatottnak is mondható tempóját a zenei betétek gyorsítják fel, valamint Stockmann monumentális monológja, amely egy anarchista trak­tátusból (The Coming Insur­rec­tion) emel át részleteket. A szöveget, melyben a kapitalizmus tarthatatlanságát és közelgő bukását jósolják, 2007-ben hozta nyilvánosságra az anonim Lát­ha­­tatlan Bizottság (The Invisible Com­mittee). Ez a monológ a jelenlegi fogyasztói társadalom halálra ítéltségét hangsúlyozza, és Ostermeier ezen a ponton jó érzékkel bontja meg a rendszer­kritikus szólamot egy, a nézőket is bevonó résszel. A hatalmat támogató provokátor kérdésére, miszerint a közönség egyetért-e Stockmann ideáival, aktiválják a nézőket: a két este során a legtöbb hozzászóló a saját aktuális romániai helyzetét vélte felismerni a színpadi eseményekben – köztudott, hogy a verespataki, ciánnal tervezett aranykitermelés visszafordíthatatlan természetpusztítással és végső esetben az ivóvizek fer­tő­zé­sével járna, mindeközben az állami kasszát gaz­da- gítva. Ostermeier nagyszabású előadása értő és érző nézőkre lelt Kolozsváron.
Urbán András és a kolozsvári társulat közös produkciója, az Ivanovék karácsonya, a kiindulópontként szolgáló abszurd dráma mellett ugyancsak beépít politikai beszédeket, vallás- és hatalomellenes bíráló szövegeket, de az orosz feminista punkegyüttes, a Pussy Riot dalai is megszólalnak Urbán színpadán. Az előadás két teljesen ellentétes lelki- és tudatállapotot vegyít össze: az ünnep és a gyilkosság eseménye szövődik össze Alekszandr Vvegyenszkij avantgárd szövegében. Urbán szí­nészei erőszakosan és kikerülhetetlenül állnak szembe a nézőtérrel, ideológiaellenes kiáltásaik, akcióra és reakcióra felszólító szavaik felrázzák a nézőt, és nem hagyják, hogy bármiféle illúziója maradjon a (színházi) valósággal kapcsolatban. Az agresszív, frontális ütköztetés egy­szerre zaklató és szükséges, a politikai színház elmaradhatatlan eszköze, olyan tudatos állampolgári és alkotói gesztus, amelynek nagy hiányát éreztem az Interferenciákon.*

A nép ellensége – Arno Declair felvétele

Jaram Lee másodszorra érkezett Kolozsvárra, 2012-ben volt először vendége az Interferen­ci­áknak. Akkor Bertolt Brecht Kurázsi mamájának phanszori-átdolgozását hozta magával, most pedig A szecsuáni jólélek adaptációjával (Sacheon-ga) nyűgözte le a közönséget. Lee színházi (nem csak) egzotikum: Dél-Koreából érkezik, a koreai phanszorit vegyíti Brecht elidegenítő színházával, és szövegében megannyi utalás van aktuális társadalmi berendezkedésünkre, szokásainkra. A phanszori egy több száz éves hagyományra visszatekintő előadó-művészeti műfaj, amelyben egy előadó (akinél mindig legyező van) életre kelt egy többszereplős történetet, dramatizált mozgással és dobkísérettel. Öt klasszikus phanszori-darab van, ezért jelent újdonságot, hogy Jaram Lee Brecht-szöveget ültet át ebbe a rögzített formába. Lee egyrészt hatalmas, átütő energiával dolgozik, elegáns könnyedséggel vált sze­repeket, másrészt remekül érti Brecht nyelvét: folyamatosan kiszól és kikacsint, olykor megtapsoltatja magát, vagy engedélyt kér, hogy ihasson egy korty vizet, majd a produkció vé­gén beszól a szerzőnek, a bizonyos BB úrnak, hogy eléggé otromba történetet írt. Lee finom humorral beszél Brecht örök emberi témáiról, a jóság betarthatóságáról, a kizsákmányolásról és a közösségi létezésről, úgy, hogy közben a varázsmesék má­gikus-parabolikus világába repít. Akárcsak Os­termeier, Jaram Lee is megkérdőjelezi a mostani és mindenkori gazdaságpolitika működőképességét, egy teljesen más, sokkal játékosabb nézőpontból.*
Az Interferenciák 2014-es kiadása kevés ki­emelkedő és több átlagos előadást hozott az érdeklődöknek. A hangsúly inkább a meghívott társulatok diverzitására, mintsem a fesztivál alapkoncepcióját erősítő vagy azzal polemikus párbeszédet folytató produkciók­ra tevődött. A következő, 2016-ban megszervezendő Inter­ferenciák témája az idegenség lesz. Bízunk abban, hogy a válogató(k) alaposabban körül tudják majd járni ezt az igencsak égető témát.