…az előadás számomra nem lehet hiteles, mert nem érint meg, nem hozzám, a mában élő emberhez szól korszerű eszközökkel, hanem a hitemre és az ideológiai együttérzésemre apellál.

A Krisztus születése című előadás bemutatója kitűnő alkalom arra, hogy megismerkedjünk Misima Jukióval. A sokak által kivételes tehetségnek tartott japán író 1970-ben különleges körülmények között, európaiak számára különleges öngyilkosságot követett el: fegyveres támadásban társaival elfoglalt egy tokiói laktanyát, majd ott, helyben – a szamuráj erkölcs nevében – harakirit követett el. Ez nyilván különleges legendák születésére teremt alkalmat, de a megmásíthatatlan tény igaz marad: erkölcs nevében szeppukut követett el, és meghalt (bár állítólag az is igaz, hogy államcsínyre buzdító szavait kifütyülték, és ezért lett – hirtelen felindulásból – öngyilkos).
Alakja, története sok szempontból aktuális, érdemes halála után majd’ félévszázad elmúltával is visszanyúlni hozzá, életében, műveiben példázatot keresni. Annál is inkább, mert Misima gondolkodásában (és tetteiben is) mélyenszántó, filozófiai értelemben is integráló személyiség volt. És manapság „a piacon” (főleg nálunk) ebben van a legnagyobb hiány.
Japánban régóta megszokott a többvallásúság, a lakosság többsége egyszerre sintoista és buddhista, mindemellett Misimát már fiatal korában intenzíven érdekelte a kereszténység is, újszövetségi témákból írt színdarabokat. Ha ehhez – csak olyan felületesen, ahogyan egy ilyen cikk megengedi – hozzátesszük, hogy a Kabuki és Nó hagyományokat is igyekezett ébren tartani (drámaíróként próbálkozott mindkét műfaj huszadik századi újrafogalmazásával), főleg a Nó hagyományaira gondolva, feltételezhetjük: vonzotta a köztesség, az átmenetiség. (A Nó leginkább régi bűnöktől szenvedő, lét és nem-lét határán bolyongó szellemlények vívódásairól szól.) De megpróbálta megragadni az ősi japán tradíciók és az aktuális (európai és észak-amerikai) világtrend (stílus és divat) egységét is, foglalkozott ősi harcművészettel, színészkedett, írt krimit. Magánéletében egyrészről kétgyermekes példás családapa volt, másrészről visszatérően homoszexuális kapcsolatok gyanújának árnyékában élt.

Jámbor József és Szoták Andrea / fotók: Máthé András

Nem is kell tovább folytatni ahhoz, hogy a (színházi) ember a homlokához csapjon: ezt az embert, ezt az életművet az isten is kortárs színház témájául kínálja (pláne hogy az életmű minőségi: Misimát a huszadik század egyik legnagyobb japán írójaként tartják számon, háromszor jelölték irodalmi Nobel-díjra). Ráadásul drámakötete magyarul éppen tavaly jelent meg: Barátom, Hitler és Madame de Sade, Budapest, Napkút, 2014.

A drámakötet darabjait Jámbor József, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház színész-rendezője válogatta, ugyanő rendezte a színházban a Krisztus születését is (és játssza annak egyik főszerepét). Jámbor interjúiból is kiderül, hogy a téma kitűnő ismerője, doktori disszertációját is Misima Jukióból írta. Ezért is reméltem előzetesen, hogy korszerű, komplex színházi nyelven fogja megragadni a különleges Misima-jelenséget, ám ezúttal ez elmaradt. Jámbor szokatlan, de ismerősen „modern” térbe hagyományos színjátszó és rendezői eszközökkel (sokszor a szereplőket hagyományos kosztümökbe is bujtatva) adaptálta a három (kisebb-nagyobb) Misima-drámából egybegyúrt színdarabot. Ez még önmagában nem lenne baj (mármint a hagyományos eszközök használata), ha a téma – az előzőekben felvázolt módon – nem ordítana a korszerű, kísérletező színházi nyelv után. De a Krisztus születésében az ellentmondásos, sokrétű, izgalmasan átmeneti kérdéseket felvető és nyitva hagyó korszerű megjelenítés helyett a rendező – az ideológiai üzenetre erős hangsúlyt helyezve – egyszerűen eljátszat egy kicsit szokatlan szemszögből is szemlélt, de lényegében, vagyis konklúzióit illetően jól ismert Jézus-történet. Hangsúlyozom: teljesen mindegy (legalábbis a rendezés színházi értékeinek szempontjából), hogy nézőként például jómagam azonosulok-e az ideológiai mondanivalóval, vagy sem; ha igen, ha nem, ez az előadás számomra nem lehet hiteles, mert nem érint meg, nem hozzám, a mában élő emberhez szól korszerű eszközökkel, hanem a hitemre és az ideológiai együttérzésemre apellál. Ebből következik az is, hogy aki ideológiailag nem azonosul az üzenettel (mert éppen másmilyen a világnézete, vallása és meggyőződése), az előadást nem tudja értékelni, mert általános érvényű, mai, mindenkire érvényes színházat nem talál benne. Pedig az lenne a jó – éppen Misima szellemében – ha mindenki megtalálná egy-egy előadásban a neki szóló, „személyes” üzenetet. Ám ez csak úgy lehetséges, ha az előadás formájában, eszközeiben is érdekes, hatásos, korszerű, és szándéka szerint mindenkihez szól.

Szakács Hajnalka, Szűcs Kata, Edelényi Vivien

Egyszerűen megfogalmazva: az életigenlő, pozitív, biztató, sokak által jogosan igényelt hangnem és üzenet is csak akkor képes megélni a színpadon, ha ahhoz megtaláltatik a mai, adekvát (minden bizonnyal sokrétű, komplex) hatásos színpadi nyelvezet. A pozitív ideológia puszta megléte önmagában semmit nem ér. Illetve ismeretterjesztő, oktatási, nevelési célok realizálására megfelelő, persze arra sem olyan direkt módon, ahogy az előadás végén történik: szemünkbe mondják, hogy „nektek ezen az úton (mármint a krisztusin) kell járnotok”.
Jámbor József rendezői koncepciójában nem tudok azonosulni a felszínes eklektikával. A Krisztus születésében szinte bármi/bárki megjelenhet, megtörténhet. A jelmezek legalább kétezer év korhű viseleteit (különböző régiókból) felvonultatják, a zene (köztük az igényes és kellemes a capella kórustételek, valamint a szájjal intonált rap-tételek) is inkább stílus-utánérzetekből építkezik, mintsem egyedi kompozíció volna, a díszletben és a térképző elemekben is már több évtizede ismert „modernség” dominál (szétbontható, alulról megvilágított plexifelületű dobogók, színes thonet székek, két oldalról nézhető keskeny, hosszúkás játéktér). De a legnagyobb, roncsoló disszonanciát az elvont, filozofikus szövegtartalom és a konkrét, realista színészi játékmód összeegyeztethetetlen kettőssége okozza. A Misima-szöveg mély, a legtöbbször ambivalens, önmagában sokszor ontológiai abszurdba hajló igényes tartalmát az előadáson valósággal ki kell hámozni a realista színjáték mindent elborító fedőrétege alól. Értsd: a tartalmas, intellektuális szövegüzenetet valósággal gyilkolja a naturalisztikus gesztusokkal, erőteljes mimikával kísért, nem egyszer bántóan és értelmetlenül hangos intonáció, pláne ha ezeket durva és direkt „fizikai” akciók, elesések, bántalmazások, agresszív, világító plexifelületre lökések kísérik. Furcsa paradoxon, de emelkedettebbnek, elvontan tartalmasabbnak tetszik az a néhány rövid rész, amelyben valamiért (feltehetően) japánul szólal meg néhány szereplő: mivel nem értem, mit mondanak, nem válhatnak banálissá a felfokozott kísérő gesztusaik.

Fehérvári Péter, Tokaji Csaba, Boros Ádám, Jámbor József

Egy szó, mint száz: a pozitív üzenethez adekvát forma is kell. A pozitív tartalmú, életigenlő üzenet színháza nem tölti be a hivatását, ha az üzenet (tartalmi) abszolválása után elégedetten hátradől. Közhely: a tartalomhoz (adekvát, korszerű) forma is kell. Általában: a formailag retrográd, avítt, unalmas előadás éppolyan nehezen viselhető el, mint a formailag trendi, korszerű, de tartalmilag halálra unt kliséket sokszorosító kortárs színház. Egy dolog tűnik biztosnak: invenció, kemény munka és valódi, szüntelen újrafogalmazásra is törekvő, elmélyült kreatív alkotói folyamat nélkül semmilyen stílusban és világnézetben nem úszható meg a figyelemre érdemes eredményt produkáló színházcsinálás.
Végül – nem kötelező udvariasságból, hanem őszinte elismerésként –: a Krisztus születésének bemutatásában – ez egyaránt vonatkozik az alkotó- és előadógárdára – rengeteg munka, pozitív energia nyugszik. De ahhoz, hogy a jó szándék ne szívódjon fel, hanem művészeti alkotásban (kvázi) maradandóvá, vagy hosszú távon meghatározóan hatásossá váljon, valóban korszerű, valóban adekvát és valóban eredeti (témához originális) forma és eszköztár is szükségeltetik. (Ha tetszik, ha nem: a régóta jól bevált minderre már nem alkalmas.)

Misima Jukio: Krisztus születése
Az út, a Napkeleti bölcsek és a Krisztus születése című darabok alapján készült.
Díszlettervező: Dió Zoltán. Jelmeztervező: Szűcs Petra. Jelmeztervező-asszisztens: Pogács Zsuzsa m. v. Korrepetitor: Dilara Özdemir. Zeneszerző: Kamondy Ágnes. Dramaturg: Selmeczi Bea. Koreográfus: Gemza Péter. Ügyelő: Kató Anikó. Súgó: Menich Éva. Rendezőasszisztens: Sóvágó Csaba. Rendező: Jámbor József.
Szereplők: Szakács Hajnalka, Boros Ádám m. v., Szoták Andrea m. v., Jámbor József, Oláh Zsuzsa, Balázs László m. v. / Pál Hunor, Kóti Árpád, Miske László, Hajdú Péter m. v., Tokaji Csaba m. v., Fehérvári Péter m. v., Szűcs Kata, Edelényi Vivien, Dargó Gergely, Selmeczi Bea m. v., Lehner Zalán m. v., Sóvágó Csaba, Dió Márton Benedek, Karsai Mariann. Színpadi zenészek:
Dargó Gergely, Arany Zoltán m. v.

Csokonai Nemzeti Színház, Horváth Árpád Stúdiószínház, Debrecen, 2015. február 13.