Ebben a történetben szinte senki sem az, akinek látszik.

Csiky Gergely színművét az eredeti, A proletárok címmel 1880-ban mutatták be a Nemzeti Színházban. Az akkori kritika a színjátékot merész társadalmi drámának látta, amelyről az is tudható, hogy egyik főszerepét, a most Söptei Andrea által játszott Szederváry Kamillát Prielle Kornéliának írta a szerző. Az azóta eltelt 135 év alatt a proletárokat többszörösen is leváltották – a darab címéből már az ötvenes években, azóta Ingyenélők vagy Mákvirágok címmel adják. És a Nemzeti Színházzal is történt egy és más.

Ebben a történetben szinte senki sem az, akinek látszik. A mártírözvegy nem hogy egy mártírnak, de senkinek sem az özvegye, a lánya nem a lánya, az ügyvéd nem ügyvéd, a barát nem barát, és a házasságok is álságos célok érdekében köttetnek. Van azért kivétel: a maga sem tudja, mi módon meggazdagodott, becsületes birkatenyésztő tényleg egy meggazdagodott és becsületes birkatenyésztő, aki nem ismeri fel ezt az álvilágot, és éppen oda kívánkozik. És vannak a fiatal szerelmesek, akiknek az ide-oda rakosgatható sakkfigura szerepét szánták ebben a „képmutatók összeesküvésében”.
Kérdés, hogy ezt az egykor merésznek számító darabot ma hogyan lehet, hogyan érdemes színre vinni? Másokat kihasználó, rajtuk élősködő, érzelmeikkel visszaélő emberek, munka helyett ügyeskedők persze mindig voltak és vannak. A „becsületes, rendes gyerek, nem is lesz belőle semmi” – mondat is ismerősen hangzik, amikor a zugügyvéd Mosolygó Menyhért az ifjú Darvasról beszél, nem beszélve a kapcsolatok révén remélt állásokról, képviselőségről.
Ezeket az örök igazságokat hangsúlyozzák Kárpáti Enikő félig mai, félig kortalan jelmezei, és Túri Erzsébet felvonásonként néhány jellemző bútordarabbal: törött tükrű szekrénnyel, kijáró lábú székkel, szárítókötelet tartó vagy – az estélyjelenetben – csillogó-villogó csillárral operáló díszlete.

Tóth László és Söptei Andrea / fotók: Eöri Szabó Zsolt

A térhasználat arra utal, hogy Lendvai Zoltán rendező kinyitná felénk az előadást: körbeüljük a játékteret, az első sorokból szinte kéznyújtásnyi szomszédságból nézzük a játszókat, akik időnként kibeszélnek hozzánk. Van néhány kisebb eltérés az eredeti szöveghez képest. Csak egy példa: az előadás végén Irén nem pótatyái kezét fogva várja a végre boldog esküvőt és a szép jövőt, hanem – talán álanyját keresve – kiszalad az általános örömködésből, nincs tehát rózsaszín hepiend. De az előadás sem a szöveghez, sem a darab szerkezetéhez nem nyúl hozzá olyan merészen, hogy ezek a felénk mutató jelek az itt és most erejével hassanak.
Söptei Andreának – híres szerepbeli elődjéhez, Prielle Kornéliához hasonlóan – jó lehetőség az életet (és mindjárt a nyitójelenetben a csirkehúst is kecsappal) habzsoló Szederváry Kamilla szerepe. Sok energiával játssza, jól adagolva cinizmust, iróniát, indulatot és gátlástalanságot. A nevelt lánya, Irén szerepében Tarpai Viktória nagy igyekezettel alakítja az első részben az anyját zavaros életvitelükkel együtt elfogadó, naiv bakfist, a másodikban az ideje korán megkeményedett és megkeseredett lányt, játékán azonban még érződik a nagy igyekezet.

Bodrogi Gyula

Ugyanezt érezni Fehér Tibor szerelmes ügyvédjén is. A nagy összeveszési jelenetben viszont a két fiatal színész túl tud lendülni ezeken a görcsökön, és néhány percre felsistereg a levegő. Bodrogi Gyula éppen a másik véglet: az ő természetes színpadi jelenlétén csak az érződik, hogy ez a Mosolygó Menyhért valóban egy önironikus mosollyal tud ránézni saját és mások kétes múltjára, miközben a maga részéről a jelenre nézve már határozottan másik, egyáltalán nem kétes utat választott. Szarvas József jámbor és az együgyűségig jóindulatú újgazdag, bizonytalan mozdulataiban az újgazdagság és az idegen közeg súlyát cipeli meggörnyedt vállán. Igaz, ehhez a karakterhez joviális pótatyasága jobban passzol, mint a reménytelen szerelmesé. Tóth László Zátonyi Bencéje az embereket hányaveti könnyedséggel, mosolyogva manipulálja. Tompos Kátya Elzájának eleganciája (értve ezen jelmez és színészi jelenlét egységét) egész jeleneteket határoz meg úgy, hogy nem nagyon lehet másra nézni. A szerep szerint okos, meggyőző machinátorból lesz – a női szolidaritás hatására – jó barátnő. Ez előbbiben nagyon meggyőző, a váltás viszont kicsit hirtelen történik. Nagy Mari Tulipánné, a szabófeleség egész életét belesűríti néhány rövid jelenetébe, és figyelmet érdemel Ács Eszter is a hűséges szakácsnő szerepében.
A premieren az a furcsa helyzet állt elő, hogy a premierközönséggel csak kb. háromnegyedig megtelt térben az ruházta fel a korábban hiányolt, mához szóló jelentéssel az előadást, hogy az ember körbenézve, szemben az MMA elnökét, balra a korábbi színházigazgató leváltását többször is követelő volt parlamenti képviselőt, jobbra az idegborzolóan sarkos kijelentéseiről elhíresült rendező-kormánybiztost látta. Ezt az egyszeri együttállást leszámítva, további asszociációkat indíthat el az előadás plakátja: a kokárdán masírozó krumplibogarak vagy poloskák képe, valamint a színlapon szereplő „hazafias érzelmekkel manipuláló szélhámosok” mondat is. De ha mindettől eltekintünk, azt mondhatjuk, hogy egy különösebb újdonságok és izgalmak nélküli, korrekt, jól működő és nézhető előadást láthatunk.

Csiky Gergely: Ingyenélők
Díszlet: Túri Erzsébet. Jelmez: Kárpáti Enikő. Dramaturg: Kulcsár Edit. Súgó: Gróf Kati. Ügyelő: Lovass Ági. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Rendező: Lendvai Zoltán.
Szereplők: Söptei Andrea, Tarpai Viktória m.v., Tóth László, Bodrogi Gyula, Szarvas József, Fehér Tibor, Schnell Ádám, Tompos Kátya, Újvári Zoltán, Nagy Mari, Ács Eszter e.h., Varga József, Olt Tamás, Bezerédi Bendegúz, Penke Soma, Miskey Roland, Gerő Botond, Gerő Anna.

Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad, 2015. február 21.