Érdekes és nem minden kockázat nélküli szakmává nőtte ki magát kis hazánkban a színházvezetés. Ismerünk számos pozitív példát. Negatívat, attól tartok, még többet. Gondoljunk csak a hányatott sorsú Nemzeti Színház történetére, az igazgatói pályák vargabetűire; nem napjainkban, ó, dehogy, csak a magyar színháztörténetben. És akkor most idéznék néhány mondatot Vámos Lászlótól, aki ugyan nem volt a Nemzeti Színház igazgatója, csak művészeti vezetője, és a színházi szakma egyik meghatározó személyisége hosszú éveken át. (Tudják, az a szakállas úr, aki fehér köpenyes doktorként reflexvizsgálatokat végzett szegény jó Pelikán elvtárson Bacsó Péter halhatatlan A tanú című filmjében.) Sokan ma is emlékeznek rá. Székfoglaló beszédében mondta a Nemzeti Színházban, 1982-ben (akkoriban még volt ilyen műfaj, ám nemigen dívott a színházigazgatói pályázat, amit nyilvánosságra hoznak, vagy nem): „Egy lelkes színházba járó civil barátomat kérdeztem régebben: Miért nem jársz a Nemzetibe? Így válaszolt – a Major–Marton Janus-arcúságra célozva –: Túl sok a V-effekt és a vitézkötés. Egyszer azt hiszem, nem Magyarországon vagyok, másszor úgy érzem, nem vagyok Európában.”1
Herczeg Tamás izgalmas könyvében nemcsak a színházigazgatás lehetséges módozatait és kultúrpolitikai buktatóit elemzi, hanem bőséges színháztörténeti példatárral illusztrálja, hogy az egykori színházi vállalkozók és vállalkozások milyen sikereket értek el, s miféle csapdákba sétáltak bele, szinte korról korra. S akkor most ismét idéznék egy nyolcvan évvel is korábbi időszakról szóló historikus leírást, az olvasó türelmét kérve. Molnár Gál Péter írja Somossy Károlyról, a Somossy Orpheum (manapság Budapesti Operettszínház néven ismeretes az épület) megalapítójáról: „1894-ben berendezte fényes Nagymező utcai orfeumát. 1901-ben tönkrement. Orfeumát ellicitálták. Azt beszélték a városban, hogy Nagymező utcai orfeumának új bérlője, Waldmann Imre 10 évre évi 7200 korona kegydíjat, valamint 2400 koronás lakást biztosított neki, Somossy azonban kijelentette, hogy a Somossy család napi 20 koronából nem képes megélni, a tíz évre szóló járadékot eladta 14 000 koronáért. Más forrás szerint 28 000-ért. Ebből az összegből a Király utcában orfeumot épített. Öregen, betegen még egyszer megpróbálta. Ismét belebukott. Utoljára.”2
A kötet olvasója az ókori görögöktől napjainkig tallózhat a mindig fordulatos színháztörténetben, ám a Színházvezetés című könyvben a következő sorokra (is) találhat: „A magyar színházi gyakorlatban a kinevezések nagyon messze állnak az európai kultúrnépek követendő, de legalábbis követésre ajánlott, általam is helyeselt mintáitól. A normális eljárás szerintem az, amikor az adott színházfenntartó közösség kultúráért felelős vezetői – állami szinten a miniszter, városi szinten a polgármester és kulturális tanácsnoka – felkérik az intézmény igazgatására az arra érdemes szakembert, mégpedig jóval a kinevezés, a tényleges igazgatási munka megkezdésének dátuma előtt, hogy a még hivatalban lévő igazgatóval működjön együtt. Ezzel a kinevező nyíltan, a saját arcával vállal felelősséget ország-világ előtt a kinevezettért és a következő igazgatási periódusért, éppen úgy, ahogyan maga a kinevezett.” (159. o.) Fél oldallal később pedig az áll, hogy „a színház világát olyanok irányítják, akik az igazgatói pozíciókat nyilvánvalóan csupán saját kényük-kedvük szerint osztogatható hűbérbirtokként használják, és valójában semmi közük a kultúrához, a közízlés formálásához”. (160. o.)
Természetesen nem vagyok a citatológia elszánt híve, azaz semmiképp nem szeretném a szövegkörnyezetből kiragadott idézetekkel sokkolni az olvasót, ámde ezek a mondatok valóban olvashatóak Herczeg Tamásnak, a Szegedi Szabadtéri Játékok ügyvezető igazgatójának a kötetében. Sőt, úgy gondolom, valamiképpen meghatározó vonulatát jelentik az okfejtésnek. S akkor recenzensként mindjárt a kötet műfajáról szükséges töprengnem. A szerző nem árul zsákbamacskát, ő is és a mű lektora, Jóni Gábor is a bevezetőben nyomatékosítják, hogy a könyv törzsanyaga a szerző doktori disszertációjából származik. Számos diagramot, kutatási beszámolót, szociológiai mintavétel konklúzióját is közli e gazdagon okadatolt kötet. A felmérések számszerűsített és táblázatokba foglalt végeredménye gyakorta egy menedzserek által előszeretettel favorizált műfaj, a szakmai prezentáció formai kritériumait követi. De hát miért is lenne távol e műfaj a szerzőtől, aki számos intézményben töltött be, eredményesen, kulturális menedzseri tisztségeket?
A könyv egyik unikuma éppen ez, hiszen a színigazgatást mint kulturális menedzseri tevékenységet, mint sajátos szakmát állítja vizsgálódásának fókuszába. Herczeg szerint a színházak igazgatása, vezetése rendkívüli menedzseri képzettséget, tudást és szakmai jártasságot is igényel, természetesen. Gondoljunk csak olyan mamutintézményekre, mint a Vígszínház, az Opera, a Miskolci Nemzeti Színház vagy a debreceni Csokonai Nemzeti Színház. Vagy akár a Szegedi Szabadtéri Játékok, amelynek Herczeg Tamás 2013 óta ügyvezető igazgatója.
Logicista módon, poroszos fegyelemmel vezeti végig olvasóját a szerző a hazai s az egyetemes színháztörténet korszakain, s a magyar ún. rendszerváltás időszakának viszontagságos évein. A kötet talán legérdekesebb és legtanulságosabb közleménye a Színházvezetők a rendszerváltás előtt és után című egyoldalas táblázat, amely 1988-ban és 1992-ben funkcióban levő igazgatók nevét sorolja fel és foglalja rendszerbe. Az előtt és az után persze tág fogalom, 1988–1989 nem igazán értelmezhető 1980, 1970 s a korábbi évtizedek nélkül. Mint ahogy 1991–1992 valódi tartalma, a folyamatok lényege is csak évekkel vagy évtizedekkel később mutatkozott meg.
Olyan fejezeteket is olvashatunk a kötetben a bőséges színháztörténeti leírások mellett, mint például Kultúra és városfejlesztés, Kulturális marketing vagy A verseny a színház világában. E fejezetcímek ugyan önmagukért beszélnek, ám mégsem árt nyomatékosítani, főként másféle projektekre fókuszáló önkormányzatok „kulturális tanácsnokainak” is figyelmébe ajánlva: van olyan, hogy kultúra és városfejlesztés. Herczeg Tamás ugyanis voltaképpen majdnem végig olyan eretnek kérdésekről értekezik tanulmányában, amelyeket egynémely színházak fenntartói és vezetői legszívesebben a szőnyeg alá söpörnének. Ha a hazai kulturális menedzseri szféra képviselői – nem kevesen vannak ma már, szerencsénkre – végigolvassák e kötetet, számos megszívlelendő ötletet, konklúziót meríthetnek belőle. Felsőoktatási segédanyagként ajánlanám legszívesebben az opust; többek között menedzserképző iskoláknak.
Herczeg Tamás könyve ugyanakkor nemcsak szakkönyv és kultúrszociológiai tanulmány, hanem vitairat is, amely első betűjétől az utolsóig egy kevéssé ismert, szem előtt tartott, ám igencsak stratégiai jelentőségű szakma újabb és újabb preferenciáiról, prioritásairól értekezik. Ilyen értelemben kétségkívül hiánypótló és unikális mű, akárcsak MGP idézett, nélkülözhetetlen munkája, vagy Venczel Sándor tanulmányai a Színigazdaság.hu portálon.
A tartalmas és színvonalas kötet technikai kivitelezése ugyanakkor egyszerűen siralmas. Nem méltó sem a szerzőhöz, sem az általa vezetett és kiadóként feltüntetett Szegedi Szabadtéri Játékokhoz. Nemcsak a könyvkiadói gyakorlatban számtalanszor előforduló típushibára utalnék, miszerint a kemény táblás könyv egyszeri olvasás után egyszerűen lapjaira hullik szét. A tipográfiát és a nyomdai kivitelezést jegyző kreatív ügynökség nevét csak tapintatból nem másolom ide. A szedéstükör, a tipográfia, a jegyzetapparátus kezelése, a bibliográfiai adatok elhelyezése, tálalása minimum könyvkiadói tapasztalatlanságra utal. A csúfos és gyakori betűhibák sajnálatos módon a szerkesztői-korrektori munka hiányosságait mutatják. (Adalékul: a kötet legutolsó lapján szereplő, A szerzőről címet viselő rövid szövegben öt korrektúrahibát fedezhet fel a figyelmes olvasó.)
De ne legyünk telhetetlenek: a külcsín és a belbecs, sajna, nem mindig harmonizál. Ettől persze még melegen ajánlhatjuk a kitűnő kötetet, elolvasásra, leendő és gyakorló színidirektoroknak.

Herczeg Tamás: Színházvezetés. Szegedi Szabadtéri Játékok, 2014, 296 o.

1 Vámos László: A Nemzeti Színház – másfél évszázad küszöbén. I ̶II. Kritika, 1982. X/26., XI/10.
2 Molnár Gál Péter: A pesti mulatók. Helikon, 2001, 50.