Az előadás bábos vonala magasabb minőségű színjátékos, zenei és énekes vonalánál. Nem egyszerűen bábmozgatásról van szó: báb- és bábu-filozófiáról.

Ha az egykori Andrássy út és környéke „innenső részének” kabaréi, orfeumai, a piros lámpa fényét némi művészettel tápláló kuplerájai mesélni tudnának, sokkal több malacságot fecsegnének ki, mint a Városligethez közelebb eső „túlsó részen” a Budapest Bábszínház mostani, csak tizennyolc éven felülieknek ajánlott bemutatója, mely az élet nevű disznóságot tárja elénk, nemegyszer a tömény erotika, féktelen nemiség fizetett örömeinek és kényszerűségből elviselt megaláztatásainak álarca mögül. Az álarc ezúttal nem metafora. Maszk, testkiegészítő eszközjelmez, játszatott báb, bábu, baba, bábként kezelt vagy mozgatott tárgy: színvalóság, hiszen így kívánja a játszóhely szelleme és jellege. E színházi-bábszínházi Kabaré szerzőiként nem is elsősorban szövegíró, zeneszerző és dalszövegíró nevezetes hármasát (Joe Masteroff–John Kander–Fred Ebb) kellene a színlap élére írni, hanem a (báb)színpadi változatot készítő alkotó kettős, a rendező Alföldi Róbert és a fordító Vörös Róbert, valamint a bábtervező Hoffer Károly nevét.
A tér- és időbeli konkrétumaitól megfosztott kanavász valahová Európa közepére, egy világvárosba helyezi a darabot. Átjáróháznak tűnő romkocsma, sötét árnyak felbukkanásával fenyegető infernális aluljáró is lehet a Zöldy Z Gergely tervezte, ebben a színházban szokatlanul hosszú oldalfalakkal hatalmasra nyitott, a nézőtérbe ugyancsak beleharapó kitűnő díszlet (a jelmezek is Zöldyt dicsérik). A véres-éjes világításban a tobzódó graffitik piros–fekete alakzatfoltjai a mindenség akármely zugára utalhatnak, de a spré úgy fecskendezte festékét, hogy az üstökösből néhány nem égi csillagág, az örvényből a szvasztika torzója is előmered. Alföldi előadása az első perctől fogva nem csinál titkot abból, hogy a villódzó, mozgalmas, könnyed, kihívóan viccelődő külső a rendező két évtizede következetesen, bátran képviselt kritikai értékrendjének összetevőit szolgálja: a rasszizmus – antiszemitizmus, romaellenesség, idegengyűlölet – elleni tiltakozását, az emberi jogok értelmében megélhető teljes szabadságért – ezen belül bármiféle másság elfogadásáért – vívott művészi küzdelmét.
A számára idegen közegben énekesi karrierjét építgetni igyekvő Sally Bowles és a tetterő helyett csak álmélkodással megáldott, szintén jövevény (magyar származású) író, Cliff Bradshaw távlattalan szerelme (melyhez szorongatottságukban mindketten méltatlanok is, amikor önmagukra és egymásra prostitúcióval keresik meg a pénzt) a dráma magja, ugyanakkor érdektelenebb része is. Mórocz Adriennek a haja vörösebb, járása szökkenőbb, mint amennyire tüzes és a tekintetet magához kötő jelenség a szerepben, Szatory Dávid téblábolása szintén általánosságban maradó fiatalember-ügyetlenkedés. Báb-alteregóik, melyeket önazonossághiányukra is utaló módon néha nem ők irányítanak, a tőlük olykor messze kerülő báb-Sally és báb-Cliff izgalmasabbak náluk. Igazán a tragikus végben találnak egymásra és a figurákra. Ehhez meg nem született, abortusz áldozatává lett gyermekük sci-fi távolokra utaló, átlátszó műanyag embrióburka, a végtagjait tehetetlenül lengető, arctalan báb szellemlénye nyújt megrázó segítséget.

Szatory Dávid, Bercsényi Péter és Mórocz Adrienn / fotók: Éder Vera

Hoffer Károly bábtervező nagyszerű groteszk bábtesteket, báb-másokat adott a színészek mellé (a bábok termete változó, átlagosan talán fele vagy harmada embert tesznek ki), Alföldi Róbert precízen elgondolta, kinek legyen báb-alakmása a szereplők közül, kinek ne, illetve mely esetekben kerüljön előtérbe a báb, amely nem kettőződik meg emberi énben, csupán mozgatójára van bízva. Mivel a homogén tervezői elképzelést többféleképp megtestesítő bábok (gnóm-bábtól a primadonna-bábig) mozgatás-technikailag voltaképp mind elég egyszerűek, fizikai valójukban majdhogynem lomhán lépegetők, a játék- és beszédtempót is befolyásolja, alkalmanként lassítja, vagy épp kacagtatóvá teszi létmódjuk. A matrónásan ápolt panziótulajdonos Schneider kisasszony és az eltottyadt Schultz úr bábu-öregségének, idős kori macskajáték-szerelmének Pallai Mara és Ács Norbert nem egyszerűen bábtáncoltatással és „szinkronizáló” bábszínészi beszéddel: az ember- és kapcsolatábrázolás mesterfokán, lelki hitellel ad életet (a Sally–Cliff kapcsolat ellenpontjaként). Például a fényvetős-körhintás ananász(-ajándékozási) jelenetben: a forgó-villogó, túlfejlett „leánykérési” csodagyümölcs szinte elnyeli a levélzetet megülő vén Ádámot és Évát. A házasságkötésük után a csuklyás külső hatalmak által zsidósága miatt azonnal földre gorombított, tiport „Csermlényi”-Schultz belehal abba, hogy az egzisztenciáját nem ok nélkül féltő „Erzsike” a beteljesüléskor szipogva-rettegve fel is mondja összetartozásukat.

Bercsényi Péter

Az előadás bábos vonala magasabb minőségű színjátékos, zenei és énekes vonalánál. Nem egyszerűen bábmozgatásról van szó: báb- és bábu-filozófiáról. A néger babára emlékeztető pindurka lányka purdé fehérre mosdatási kísérletének, obszcén megborotválásának mozzanata, s ahogy aztán a játékszer-emberkét – hiszen csak barna bőrű és cigány marad az! – egy vad rúgás röpíti a semmibe: a bábszínházi Kabaré egyik megrázó epizódja. Itt baba a báb, Sally pénzes pasit – „amerikai filmproducert” – fogó kalandjában óriásmaszk a báb. A hátsó színpad horizontjára ültetett behemót, szivarozó fej (valaki hatalmasnak a feje) nevetséges és félelmetes. Amikor Sally, otthagyva Cliffet, visszafut alkalmi kedveséhez és magához emeli a fejet, kiderül: a marcipánosan festett papírmasé- és rongy-„sárkányfej” mögött, alatt senki és semmi sincs, a kis énekesnő társa üres, illúzió-foszlató kellék.
Alföldi számtalan emlékezetes, a horizontális és vertikális játszatás cikázásaival, a valóságszintek rétegezésével élő, a bábos látásmódból is fakadó rendezői húzása között mellékes, hogy indító tréfaként saját nevét, egy ingatagul értelmezhető párhuzam kedvéért pedig saját (fekete öltönyös, fekete pulóveres, fényes fekete cipős) alakmását nem feltétlenül kellett volna belerendeznie az estébe. Utóbbit, a neonáci Ernst Ludwigot (báb-duplikálódás nélkül) ráadásul Pethő Gergő darabosan, erőlködve hozza (a színész két éve egy interjúban célzott rá: sokkal jobban szeret és tud alakítani, ha van hozzá báb is. Mostani fellépése önismeretét tanúsítja). Az elhasznált test különleges, torz, általában lemeztelenítő testrész-jelmezeit időnként magukra csatoló táncosnők, kurvák kara a jámborabb és a bacchanáliás jelenetekben is jól teljesít, s a karikaturisztikus, felnagyított tompor-, mell- és fallosz-„bábok” önmagukban szintén hatásosak. Ízlést sosem sértenek, némely alkalmazási konvenciókba beletévednek (hányszor láttunk már duzzadó hímtagot bábszínházban, rajzfilmen, képregényben, amint a szexuális csúcsponton csillagszóró szikráit hányja a hegye?).
A zene (Wagner-Puskás Péter és Tóth Marcell zongorázik jobbról-balról; előbbi a zenei vezető) végig élénk, poentírozó, egymással feleselő, ám sokszor felüldörgi az énekszámokat. Varró Dániel dalszöveg-fordításait külön el kell majd olvasnunk, mert nem sokat hallottunk belőlük. Emlékezetes énekhang, átütő dalbetét nemigen csendült fel. Gergye Krisztián koreográfusi felségterületét nem könnyű behatárolni, de ami emberi és bábmozgás, mind jótáll, jótmozog magáért, indokolja, átvilágítja megtörténését.

A padozat alól, mintegy a pokolból előmászó, szájából vért és szót egyszerre csorgató konferanszié szerepében Bercsényi Péter dirigálja az eseményeket. Nem ördög, inkább ördögfióka. Mint kikiáltó, a vékonyabb gegeknél is elviszi a balhét, ura és parancsolója a mindössze háromnegyed takarásra képesen ide-oda rángó függöny két szárnyának, mely mögött a tegnapelőtt letűnt, tegnap retróként visszatért műbőr bevonatú piros kanapé „paravánja” és piros–fekete kocka-ülőbútorok képezik, jelzik a szűkebb tereket és a jelenebb időket. Bercsényi az arcfestéssel is kiemelt mimikát, a gumírozott vonaglást csak annyira veti be, amennyire a játéktér és a nézőtér összekötéséhez szükséges. Jól spilázik: amit betanult, eladja rögtönzésnek, és fordítva; ha kimegy, akkor is marad. Alakjával emblémája egy fekete–piros előadásnak, mely beleivódik kabaré- és Kabaré-képzetünkbe.

Kabaré
Szövegkönyv: Joe Masteroff (John Van Druten és Christopher Isherwood elbeszélései alapján). Zene: John Kander. Dalszövegek: Fred Ebb. Fordító: Vörös Róbert. Dalszövegfordító: Varró Dániel. Színpadi változat: Vörös Róbert, Alföldi Róbert. Bábok: Hoffer Károly. Díszlet, jelmez: Zöldy Z Gergely. Koreográfia: Gergye Krisztián. Zenei vezető: Wagner-Puskás Péter. Asszisztens: Rigó Anna. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Bercsényi Péter, Mórocz Adrienn, Szatory Dávid, Ács Norbert, Pallai Mara, Pethő Gergő, Spiegl Anna, Tatai Zsolt, Teszárek Csaba, Bánky Eszter, Ellinger Edina, Juhász Ibolya, Kovács Judit, Kovács Katalin, Radics Rita.

Budapest Bábszínház, 2015. április 14.