Hajdu remekül megteremtette a különféle „mentalityt” képviselő, másért és másért érdekes, máshogyan tipikus figurákat. A karakterek mind ellentmondásosak, mert egyikük sem makulátlan.

És ti min szoktatok veszekedni? És ti mivel készítitek ki egymást?

Vannak a nagy dolgok, a látványosak, a katasztrófák, az összeférhetetlen jellemek, az erőszakosak. Vannak a pattanásig feszülő helyzetek, a családi tűzfészkek, az „átlagosak”, akik csak együtt nem tudnak létezni. És vannak a többiek, de ők is ki tudják készíteni egymást, csakhogy többnyire ők maguk sem tudják megmondani, pontosan mivel is. Hogy min mennek tönkre a dolgok. Hogy ha kívülről úgy is tűnik, hogy minden rendben van a feleségemmel, a férjemmel, a gyerekemmel, akkor miért áll otthon mindig a bál. Az ilyen apró, de akut kórok okozóit nehezebb megragadni, mint a látványos balhékat vagy az elviselhetetlen szituációkat. Hajdu Szabolcs új, a Maladype Színház számára írt és meg is rendezett darabja azért olyan lenyűgöző, mert épp erre vállalkozik, és remek stílusban, jó humorral, egy mindent látott szociális munkás vagy egy több generációt felnevelt ükapa pontosságával mutatja meg mindazt, ami kikoptatja és érdessé teszi az együttélés eleinte mindig sima éleit.
Ernella és Eszter testvérek, mindkettőjükhöz tartozik egy férj és egy gyerek. Eszterék hatalmas lakásban élnek Pesten, ahová egyik éjszaka beállít Ernella és családja, mert egy év után mégis hazajöttek Skóciából, ahová pedig örökre terveztek kivándorolni. Ez a felállás pedig tökéletes laboratórium Hajdu számára, hogy megvizsgálja az előbukkanható feszültségforrásokat, amelyek a felszín állandó normalitása alatt mindvégig jelen vannak. Hogy az anyuka túl engedékeny a gyerekkel, az apuka meg túl szigorú. Hogy nem is úgy mondtam a múltkor, ahogy emlékszel, és legközelebb felveszem magnóra, mert mindig ez van. Hogy miért esel el folyton, kislányom, nem tanultál meg járni, hiába áldoztak rád annyit a szüleid? És igazítsd meg a hajad, és most meg mit mosolyogsz, mi olyan vicces. Hogy nem is kell megmondanom neki, hogy én emlékszem jól, elég, ha nekem van igazam – de aztán másnap persze mégis jobb az orra alá dörgölni. Hogy honnan van ezeknek pénzük egy ilyen óriási lakásra meg ilyen kandallóra, de azért legalább az ablakuk szigetelése milyen rossz. És a sok nagyon ismerős, nagyon jellemző típus mellett ott vannak a meglepően szókimondó és emiatt felszabadító témák is: az apa, akit csecsemőkora óta idegesít a saját fia, a házaspár, akik maguk is érzik, hogy a gyerek megjelenése tette tönkre a házasságukat, mert „a kettő nem akar három lenni”.

Szilágyi Ágota és Hajdu Szabolcs / fotó: Bankó József

Hajdu mindezt remekül ágyazza be egy majdnem banális, de cselekményében is abszolút élvezetes keretbe, hétköznapi eseményekből összeálló, érdekfeszítő és szellemes drámába, amelyben az emberi viselkedéstípusok, az interperszonális konfliktusok mindig szervesen illeszkednek, így a textus korántsem tűnik esettanulmánynak vagy bokájuknál odarángatott szélsőségek gyűjteményének. Ráadásul az önmagában is sokatmondó, kivédhetetlen és épp ezért nemcsak színházilag szórakoztató, de emberi értelemben is felemelő szembesítés saját életünk árnyaival önmagán is túl tud mutatni. A Skóciából visszatántorgó ex-emigránsok ugyanis elhomályosuló szemmel számolnak be arról, mennyire más odakint a „hogy is mondják? mentality”, mint idehaza. És a darab egésze értelmezhető ennek a közkeletű állításnak adott fricskaként is – hiszen viselkedésükkel maguk a szereplők mutatják be, hogy milyen is az a mentalitás, amelytől akármilyen távolra érdemes elmenekülni. Csakhogy lehetetlen a menekülés, ha magunkkal visszük az üldözőt.
Hajdu remekül megteremtette a különféle „mentalityt” képviselő, másért és másért érdekes, máshogyan tipikus figurákat. A karakterek mind ellentmondásosak, mert egyikük sem makulátlan. Míg az egyik házaspár szerint szörnyű lehet úgy élnie a másik párnak, hogy már nem is szeretik egymást, addig a másik szerint ők élnek „elviselhetetlenül alacsony szellemi színvonalon”. Az egyik az erkölcsi felsőbbségtudat piedesztáljáról néz le a másikra, a másik az önmaga elől is tagadott irigykedés sárga szemével vizslatja amazt. Az egyik veri a gyerekét, ha az rossz, a másik ügyel a nevelés morális megfelelőségére, de valójában semmi szeretetet nem érez a fia iránt. A nagy szeretet mögött ott a régi árulás árnya, a morális kioktatásban még visszhangzik a fél perccel azelőtti cigányozás.

Szilágyi Ágota és Gelányi Imre / fotó: Toldy Miklós

S a színészek a játékukkal új dimenziókkal, jelentésrétegekkel toldják meg a leírtakat. A Maladype színésznője, Szilágyi Ágota a papíron létezőn kívül eljátszik még egy drámát: ahogyan – nyilván az apa haragjától tartva – szorong, ha valamit kiejt a kezéből, ahogyan igazi, naiv kisgyermeki szerelemmel néz az irigyelt „mintaapukára”, a nagybátyjára, ahogyan egy jól megválasztott arckifejezéssel kifejezi minden gondolatát unokatestvéréről, akivel játszani küldik, meg testtartásaival kifejezett büszkeségével. Mintha nem is beszélne, de a szeme mindent elmondana. A másik „gyerek”, Gelányi Imre a szende kislány archetípusával szemben az akaratos kisfiúét játssza el úgy, hogy megtalálja azt a keskeny sávot, ahol a túlzások, a katonás, sőt szinte brutális hanghordozással és testbeszéddel előadott gyermeteg szavak már hihetetlenül viccesek, de még nem karikatúraszerűek.
Hajdu Szabolcs és a feleségét játszó Török-Illyés Orsolya nagyon pontosan találják el a sima bőrű, nett és remek modorú polgárok lelkületét, akik nem veszik észre, hogy jó tanácsaikkal mindenkit meg- és elítélnek, miközben maguk is rászorulnának néhány életvezetési korrekcióra. Szavaikból – főleg Hajduéiból – süt az erkölcsi feljebbvalóság tudata, minden jó szándékúságuk mögött ott a hangsúlyokkal, metakommunikációval pontosan érzékeltetett öntetszelgés.
Ernelláék, azaz Hajdu szinte állandónak nevezhető színésze, Szabó Domokos és a maladypés Tankó Erika tulajdonképpen Farkasék szöges ellentétét játsszák: Szabó olyannyira belesüpped a kisebbrendűségi komplexusba és az emiatti, ál büszke fennhéjázásba, hogy végig hajlott háttal, nyakát behúzva mozog, s minden szavában ott a „mindegy-ne-is-kérdezd” hangfekvése, máskor meg ott van a mosolyában a káröröm önelégültsége. Tankó ezzel szemben megjátszósra veszi a figurát: látszik rajta, hogy próbál hinni abban, amit mond, ahogyan az is, hogy nincs meggyőződve szavai igazáról, s túlzó gesztusokkal erősít rá meggyőző erejére. Az amúgy is kimagasló színészi természetességet és az ebből adódó ismerősség-érzést az író-rendező remek apróságokkal fokozza, parányi hazugságokkal (példádul az „épp dolgoztam” pasziánszozást jelent), elrejtett leleplezésekkel (amikor a kisfiú megüti a kislányt, az anyja rögtön azt hiszi, hogy az apuka volt).
De mindez nem csak a cselekmény és a játék szintjén izgalmas: Hajdu ügyel arra is, hogy a forma révén valamelyest elemelje a drámát a realizmustól. A szürreális elemek miatt – kék vagy zöld borok, zöldre festett ételek, pakolás közben soha el nem fogyó bőröndök – és a lendületes-különös, órákat-napokat jelzés nélkül egybefolyató időkezelés révén olyan az előadás, mint egy folyamatosan kopó emlék vagy álomkép, amelyben a körülmények nem biztos, hogy stimmelnek, mert az ember már csak a lényegre emlékszik. A gondolatfoszlányszerűségre ráerősít Moroncsik Emese díszlete: a teret egy darabokból összevarrott patchwork terítő, a székekre rávarrott fura anyagok, a lámpákra húzott ruhadarabok, szaggatott fali díszek uralják, amellyel remekül harmonizál a szekvenciákból össze(nem)álló zene is.
A téma csapdája, hogy az életképek, a hétköznapi morcosságok sora olyan hosszan, talán bármeddig folytatható lenne, hogy lezárásuk vagy nem lehetséges, vagy ha egy bombasztikus ötlettel történne, az szembemenne az addigi föld közeliséggel. Hajdu Szabolcs nem is tudja kikerülni ezt a buktatót: az előadás vége nemcsak giccses (amennyiben nem tartjuk John Lennon Imagine-jének bejátszását épp a giccsesség kifigurázásának), de kissé suta is. Pedig a Hajdu által játszott Farkas utolsó szavai feleségének gyönyörűek, rengeteg mindent magukba sűrítenek, és hosszan visszhangoznak a fülben. Vagyis visszhangoznának, ha Lennon nem próbálná elhappolni az alkotóktól a jól megérdemelt és megszolgált dicsőséget.

Hajdu Szabolcs: Ernelláék Farkaséknál
Díszlettervező: Moroncsik Emese. Jelmeztervező: Szabó Márton István. Koreográfus: Soós Attila. Rendezőasszisztens: Muhi Zsófia. Produkciós vezető: Balázs Katalin. Rendező: Hajdu Szabolcs.
Színészek: Szilágyi Ágota, Tankó Erika, Török-Illyés Orsolya, Hajdu Szabolcs, Gelányi Imre, Szabó Domokos.

Maladype Bázis, Budapest, 2015. április 21.