A városmajori színházi szemle – válogatás az elmúlt évad előadásaiból – a szombathelyi Weöres Sándor Színház díjnyertes darabjával, a Vitéz Mihállyal indult. Írója Székely Csaba, a Bánya-trilógia jeles szerzője, rendezője Béres Attila.
A színmű – közelebbi műfaját egyelőre tekintsük nyitott kérdésnek – az 1500-as évek végének havasalföldi, erdélyi, moldvai csatározásait, egymás és alkalomadtán a törökök vagy a Habsburgok elleni harcait választja témájául. Kaotikus évekről regél, melyek (egyik) főszereplője Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) havasalföldi vajda, illetve „percekre” Erdély és Moldva fejedelme. Nevezett figurát a román történetírás bizonyos vonulata a „birodalom egyesítőjeként” tiszteli, kultusza többek között városról városra fölállított szobraiban nyilvánul meg, ennélfogva tőlünk nézve alkalmas a szatirikus ábrázolásra. Ahogy maga a kor is, amely nem sokban különbözik a száz évvel későbbitől. Ez utóbbit a mi szemszögünkből Weöres Sándor írta meg A kétfejű fenevadban. A Vitéz Mihály az ő születésnapjára meghirdetett drámapályázatra készült, persze hogy nyomán viseli a szellemujját. Meg Shakespeare-ét is. Ha más nem utalna erre, a nagyanya-boszorkány, aki tenyérbe köpéssel jósolja meg a címszereplő (és mások) jövőjét, mindenképp. No meg az egész „királydrámai” dramaturgia az intrikától a háborúkig és a bukásig.
Bocsánatos bűn, ha egy jó író mintákat követ, és Székely Csaba jó író. Ügyesen bontja ki a szálakat, a politikai szövetségek kötésével és elárulásával folytatott hatalmi harcot, az elvek nélküli érdekérvényesítést, főemberek és népek kijátszását egymás ellen, a sokoldalú gátlástalanság fokozatait. Kisebb-nagyobb mértékben minden és mindenki gúny tárgyává lesz, a darabnak nincs „pozitív hőse”, a történelmi kaleidoszkóp senkit sem kímél. Inkább „áltörténelmi”, mert bár a szerző ragaszkodik az alapvető tényekhez mind a főbb szereplőket, mind az eseményeket illetően, nem történelmi drámáról, hanem panoptikumról – paródiáról és pamfletről – van szó. Sok áthallással a mai világra. Ezek legtöbbje verbális kiszólás. Az adózás kiterjesztéséről, a megélhetési bevándorlókról, a sikerpropaganda sulykolásáról, a történetírásban kívánatos hamisításról, a keleti nyitásról és a sporttevékenységet kísérő szotyolázásról beillesztett intarziák nem tévesztik el a kívánt hatást.

Bajomi Nagy György / fotók: Mészáros Zsolt

Nincs ezzel semmi baj, illetve nem lenne, ha a darab létrehozná a saját nyelvi közegét. Nem a mintául választott szerzőóriásokra gondolok, hozzájuk hasonló minőséget nem lehet kívánni, de egyéni beszédmódot, stiláris igényességet igen. Székely Csaba egyrészt szokásos mondatszerkesztői kacifántosságát alkalmazza – visszakérdező ismétlések, amelyek révén egyharmaddal megnő a szükséges dialóg-terjedelem, és használatuk inkább csak modoros, mintsem tartalmas –, másrészt skrupulus nélkül keveri a régies fordulatokat és az újszerű vulgarizmust. Kissé szegényesen. Az előbbiekre a „vala” nyomasztóan és szándékosan inadekvát használata („mi történt itt vala?”) és a szószaporító torzítás („ő az én fiam nekem”) jellemző, az utóbbiakat nem idézem, mindenki el tudja képzelni, nincs bennük nagyobb fantázia, mint egy átlagos kocsmai kerekasztal-polémiában. A magam részéről nagyobb igényességet várnék el a jeles szerzőtől, legalábbis kísérletet egy koherens nyelvi közeg megteremtésére.
Az előadás hű a darabhoz: vicces, gördülékeny és könnyen fogyasztható. Leszedi a keresztvizet az urakról és a népekről, „Oláhország” képviselőivel skrupulusok nélkül bánik (a produkciót nem fogják vendégszereplésre hívni Bukarestbe), de a székelyeket is parodizálja, egyformán megkapja a magáét a görög feleség és a görög intrikus, továbbá a bürokratikus Habsburg-pedantéria. Az erdélyi fejedelmi részleg szatírája némileg – de nem sokkal – enyhébb. A német-római császárság prágai udvarában a kosztümös-szakállas női udvartartás glédában ülve futballmeccset vagy dalfesztivált néz a televízióban, „Conchita Wurst” élőben is fellép, majd pórázra fűzve leviszik sétálni, a követ üzenetét tolmács fordítja keveréknyelvre (közepes verbális leleménnyel).

A vizuális és akusztikus hatások híven alkalmazkodnak a történelmi káoszhoz, historikus viseletek és kellékek keverednek mai ócskapiaci divattal (Vitéz Mihály fürdőköpenye a román nemzeti színekből áll), van nagy (és túl hosszú) házibuliba spékelt címszereplői tépelődés, tibeti torokéneklés, nagydobkoncert (igen hatásos), császári hadvezér mint robotkatona, alles was gut und teuer, magyar fordításban: minden, ami belefér. Kivételes nyereség Bajomi Nagy György a címszerepben, bírja testtel és személyiséggel, nem adja le a karaktert paródiának, szinte komolyan veszi, egy karizma nélküli, svihák senkiháziból fejleszti ki a botcsinálta politikust, mániákust és hatalomittas „államférfit”. (Van benne valami Macbeth-ből. Ahogy az egész koncepcióban is.)

Mertz Tibor és Balogh János

A többiek is rendesen viccelődnek, többnyire különböző – vicces – szerepekben, talán egyedül Mertz Tibornak van alkalma bonyolultabb karakterre szert tenni a politikai tanácsadó és kém Petrosz szerepében. (A tarkabarka turkáló-ruhatár arzenállal szemben egyedül ő visel „nemzetközi” sötét öltönyt.) Az összes szereplőről el lehetne mondani a színikritikákban szokásos egyetlen sztereotip mondatot, amivel az a látszat keletkezne, hogy egyéni emberi vonásokkal ruházzák föl a szerepsémát. Ez nincs így, és nincs is rá szükség: mindannyian szakmai tárházukból veszik elő az A1 és B2 variációt, mindig azt, amire szükség van, és mindenki annyi leleménnyel, amennyi „őbenne van neki” (hogy a drámai textus stílusába illeszkedjünk).

Végül is ez egy jófajta kabaré – és ezzel eljutottam a megfelelőnek tartott műfaji megjelöléshez. Szórakoztató színház, kell ilyen, mivel közönségvonzó, mulattató és eladható, kiszellőzteti a megterhelt agyat, eltávolít a napi gondoktól. Legalább olyan szórakoztató, mint az a komolykodó hangvétel, amellyel a születése körül bábáskodók a hatalom, az erkölcs, az emberi mivolt és a mindenkori nagypolitika örök kérdéseit magyarázzák bele. Nem ez az első eset, amikor műalkotás és magyarázat pregnánsan szétválik, de én megértem, hogy mindkettőre szükség van, a maga módján mindenkinek igazolnia kell önmagát. Engem mindkettő felvidított. Az előadás is, meg a vele együtt föltálalt köret.

Székely Csaba: Vitéz Mihály (Városmajori Szabadtéri Színpad, Budapesti Nyári Fesztivál 2015)
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara. Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Pilinyi Márta.
Rendező: Béres Attila.
Szereplők: Bajomi Nagy György, Csonka Szilvia, Szerémi Zoltán, Mertz Tibor, Németh Judit, Szabó Tibor. Kálmánchelyi Zoltán, Matusek Attila e.h., Jámbor Nándor e.h., Balogh János, Horváth Ákos, Hartai Petra e.h., Kelemen Zoltán, Vass Szilárd, Endrődy Krisztián, Edvi Henrietta e.h., Fekete Linda, Vlahovics Edit, Avass Attila, Szabó Róbert Endre, Móri Csaba, Németh Gyöngyi.