Tüntetés Novoszibirkszben a Tyimofej Kuljabin rendezte Tännhauser ellen

Képzeljenek csak maguk elé egy konzervatív katolikust, aki Boccaccio védelmére kel, vagy egy protestáns fanatikust, amint épp beperel valakit, mert helytelenül interpretálta Schillert. Ez minden normális országban, minden normális egyház számára nonszensz. Nálunk ma már jóformán ez a norma.
S ha a Tannhäuser ellen folyó eljárás csakugyan a világi értékek ellen indított klerikális támadásnak minősül, én meg tudnék nevezni egy egész sereg ilyen „klerikust”, akitől végtelenül távol áll bármiféle vallási meggyőződés. A klasszikus művek körül már akkor véres csaták dúltak, amikor az egyház képviselői még igen visszafogottan viselkedtek, a nemzetiszocialisták még egy marginális csoportot képeztek, és a vallásos érzelmek megsértését tiltó törvény még meg sem született. A taxisofőrök és zenekritikusok serege, számtalan művészeti főiskola számtalan oktatójával az élen, legszívesebben keresztre feszítette volna azt a rendezőt, aki egy bizonyos B. színházban végül lemondott G. zeneszerző operájának bemutatásáról. S ha már itt tartunk, a Tannhäuser ügyével egy időben egyes aktivisták levélben követelték Putyintól Lev Dogyin Pikk dáma-előadásának betiltását – abban sem stimmel valami!
A művészi formák e szakralizálását, s ezzel együtt minden klasszikus mű olyan ikonná merevítését, amelynek imádatát szigorú szabályok rögzítik, bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk begyömöszölni a már megszokott „világi állam kontra vakbuzgó egyház” sémába. Itt valamilyen másfajta kórság tüneteivel kell szembesülnünk, amelyre nem is tudunk kapásból nevet találni.
Tulajdonképpen mit is mondhatnánk egy olyan különös társadalomról, ahol a szovjet múlt iránti nosztalgia párhuzamosan van jelen a pravoszláv egyház befolyásának növekedésével, ahol a pravoszláv egyház egy olyan német zeneszerzőt védelmez, aki nem volt épp a rajongója a pravoszláviának, és az orosz dzsihád legnagyobb harcosai nem mások, mint az egykori vahabiták?
Az, hogy ennek a társadalomnak van egy egységes, monolitikus ideológiája, csak látszat. Valójában semmilyen ideológia nem jellemzi. Hiába pályázna erre a szerepre bármelyik vallás, a szocialista eszmerendszer, a leegyszerűsített nacionalizmus vagy akár a birodalmi eszme. De egyfajta irányultság azért világosan felismerhető.
Azt, ami most Oroszországban zajlik, nyugodtan nevezhetjük totális konzervatív forradalomnak, amely a társadalom legkülönbözőbb szegmenseiben egy-aránt megfigyelhető. Megnyilvánulásai helyenként mintha ellentmondanának egymásnak, de mindig arról van szó, hogy a konzervatív trend győzedelmeskedik a modernizáló felett. Így van ez magán az egyházon belül is (ahol végül is szintén van liberális szárny, és vannak újítók). A kultúra területén ádáz támadásokban nyilvánul meg, s láthatóan meghódította a hatalmi struktúrák jelentős részét is: ma minden korszerű gondolkodású, okos és újító szándékú embert, vagyis mindenkit, aki úgy szeretne dolgozni, mint Szergej Kapkov, előbb vagy utóbb kiszorítanak a szférából , eltaposnak és lemondatnak. A védelmező seregek néha eltévesztik az ajtót, és egy másik házba rontanak be (például templom helyett színházba), és ilyenkor elégedetten konstatálják, hogy védelmezőből ott nélkülük is Dunát lehet rekeszteni.
A front egyes konkrét szakaszain még van esélyünk a győzelemre – hiszen a Tannhäusert is megvédtük! De egészében véve attól tartok, hogy a háború kimenetele – hiszen ezeket a folyamatokat bátran tekinthetjük háborúnak, még akkor is, ha az utcán még nem dörögnek a fegyverek, bár néha már ölnek embert – már eldőlt. A társadalom a kilencvenes években jelentős ugrást tett a modernizáció irányába, és azok, akik nem találták meg a helyüket az akkori, nehéz és nemritkán veszélyes terepen, most különböző érvek mögé bújva revánsot vesznek.
Nem valószínű, hogy Oroszország végül klerikális állammá válik, mint ahogy az sem, hogy a náci ideológia győzedelmeskedik benne, s a szocialista múlt visszatérése is enyhén szólva problémákba ütközne. De akkor mi vár ránk? Nem más, mint egy nyúlós és ragadós katyvasz, az összes létező színű és mintájú retrográd eszméből összegyúrva. Az ország fokozatos, de megállíthatatlan átalakulása konzervatív provinciává. A szürkeség lopakodó forradalma, amelynek nem mindig van világos ideológiája, de szinte mindig jellemző rá egy bizonyos esztétikai irányultság. Éppen ez az, amivel leginkább ki lehet fejezni a konzervatív (örök) értékek iránti általános igényt, ami most mindenütt ott van a levegőben.
Az ember megteheti, hogy felháborodik Leninen, megveti II. Miklóst, vagy nem tartja Jézus Krisztust Isten fiának, na de ami Puskint illeti… Puskin előtt, Csajkovszkij előtt, Lev Nyikolajevics Tolsztoj előtt egyszerűen nem lehet nem leborulni. Azt csak nem hagyhatjuk, hogy ők, a mi drágaságaink, mindenféle kortárs értelmezés prédájává váljanak! És ebben nem csak a monarchisták, a sztálinisták, a vaskalapos pravoszlávok és a botcsinálta kulturológusok értenek egyet. Még a liberálisok is felsorakoznak melléjük. „Wagner, aki egy kimondottan brutális német fickó volt, ha találkozott volna ezzel a rendezővel, hát, állítom, kinyírta volna!” – mondta az Eho Moszkvi rádióműsorban a véres rezsim bősz ellensége, Mihail Veller, Kuljabinra utalva. Legojda és Buszik-Trofimuk eközben idegesen zsolozsmáztak a háttérben.
Nincs semmi meglepő abban, hogy az esztétikai csatározások Oroszországban már régen átlépték az esztétikai diskurzus kereteit, és a klasszikus művészet a jelenlegi rezsim oszlopává és támaszává vált. Az iránta való hisztérikus rajongás szinte soha nem igenlést, hanem tagadást jelent. Csajkovszkijt Csernyakov ellenében, Gogolt Szerebrennyikov ellenében szeretik. A szeretet határai elcsúszhatnak, de az agresszió állandó. Először még Csehovot féltették Nekrošiustól, később meg épp Nekrošiust minden új rendezéstől. Innen már csak egy lépés az a hazaszeretet, amely együtt jár a világ többi részének gyűlöletével.
Ezért, ami engem illet, számomra az esztétikai preferenciák már régen afféle indikátor szerepét töltik be. A helyes politikai nézetek még nem szavatolják, hogy hangoztatójuknak nem primitív az esztétikai ízlése, a kortárs művészet iránti érdeklődés azonban mindig garanciát jelent arra, hogy az illető nyitott a változó világra. Az, aki érti, vagy legalábbis próbálja megérteni a kortárs színházat (vagy zenét), biztos, hogy nem gyűlöli a klasszikusokat. Csak arról van szó, hogy egy közismert műben igyekszik meglátni a mai kor problémáinak előzményeit. És ha engem arról kérdeznek, miben áll a kortárs művészet társadalmi haszna, a válaszom egyszerű: segít a társadalomnak megtanulni a jelenben élni, az alaposan cenzúrázott, megcsontosodott múlt helyett.fordította: Iván Ildikó