1999-ben járunk, a főszereplő a tizenhat éves Kata (Sztarenki Dóra), aki a szülei válása után édesanyjával (Szamosi Zsófia) az Újvilág lakóparkba költözik, egy félig panel, félig tégla tömbház kicsiny lakásába. Katát szabadelvűen nevelték fel értelmiségi szülei, akik egyébként sosem voltak házasok, édesanyja tehát ennek megfelelően nyitott és türelmes, amikor rögtön a beköltözés után becsenget a bomberdzsekis, mókás kiállású fiú, Robi (Kovács Lehel), és figyelmezteti őket, hogy ne hagyják a lépcsőházban a biciklijüket, majd az elkövetkező és egyre gyakoribb találkozásaik során egyre több kirekesztő és rasszista megjegyzést tesz. Az édesanya szerint Robi és legjobb barátja, a bőrdzsekit viselő és politikai antropológiát tanuló hallgatag Áron (Porogi Ádám) szélsőséges megnyilvánulásai ugyanolyan kamaszos hóbortnak számítanak, mint a rapper-göncökbe öltözködő Kata hip-hop zene iránti rajongása. Mint később kiderül, a szülők jobb szerették volna, ha inkább Kata van hatással az újonnan szerzett és a lánynál valamennyivel idősebb barátokra, az események viszont pont ellenkező fordulatot vesznek. Kata nem annyira belső meggyőződésből radikalizálódik, mint inkább zavaros dacból: a szülők különválása miatt érthető sértettséget érző lány ugyanis megtudja, hogy édesapja (Hajduk Károly) több éve csalja az élettársát, a szemében emberként és apaként megbukott férfival pedig gondolatban a tőle örökbe kapott nyitott szellemiséget is sutba dobja. Kata szemében nemcsak a csaló férfi, de ezt a megalázó helyzetet tűrő nő képe is egyenes következménye a liberális gondolkodásnak, amivel szemben a fiúk egyértelmű és leegyszerűsítő kijelentései és véleménynyilvánításai hirtelen igen szimpatikusnak bizonyulnak.

A Pass Andrea írta és rendezte darab tizenhat éven fölüli középiskolás diákokat céloz meg, az előadást pedig a kamaszok általában osztályostul a Jurányi Ház Szputnyik termében nézik (én Taliándörögdön, a Művészetek Völgye keretében és többnyire felnőtt közönséggel láttam). A másfél órás produkciót rendszerint negyvenöt perces beszélgetés követi, amelyen kizárólag a diákok vehetnek részt, és amelyet a Káva Kulturális Műhely vezetője, Takács Gábor szokott tartani a Theatre in Education (TIE) színháznevelési foglalkozások szellemében. A műfaj szellemében az Újvilág visszafogott eszköztárral egy szinte teljesen üres térben játszódik, amelyet három oldalról ülnek körbe a nézők (az első sorokban mindig az éppen jelen levő osztállyal), a történések pedig egyenes vonalú, ám precízen megírt dramaturgia szerint haladnak a nyitott végkimenetel felé. A megidézett kort a színészek öltözéke és a használt kellékek jelzik: a behozott költözős dobozokon kívül kekszes doboz, kazettás magnó, első generációs mobiltelefon és régi videokamera alkotja az előadás „látványvilágát”, a szereplők pedig alkalomadtán használják a terem adottságait (mondjuk, egy ablakot vagy bejáratot), illetve a játéktér mögötti asztalt. Ehhez mérten közvetlen és egyszerű a színészi játék is: a fő színházpedagógiai alapanyagot az erőteljes vonásokkal felrajzolt szerepek szolgáltatják, melyeket egyértelműen és felvállaltan a megmutatás gesztusával alakítanak. Ez a minőség nem föltétlenül válik az előadás kárára: különösen jó nézni Szamosi Zsófiát az érzékeny és tartózkodó anya szerepében, ahogyan egyszerre lesz törékeny és gyáva a családját érintő konfliktusban; Sztarenki Dóra szemtelen és durcás Kata, játéka a szerep és színész közötti korkülönbség ellenére sem hat felszínesnek vagy gyermetegnek.

 

Jelenet az Újvilágból (Dömölky Dániel felvétele)

Az Újvilág erénye, hogy mind a szélsőjobboldali radikalizmus, mind a baloldali szellemiségű liberalizmus ellentmondásait komplex és felkavaró módon mutatja meg. Egyrészről ott vannak a fiúk, akik nem mondják ki a cigány vagy zsidó szót, ugyanakkor a legnagyobb természetességgel beszélnek arról, ki lophatta el Kata biciklijét – amit az anya Robi többszöri figyelmeztetése ellenére sem volt hajlandó felvinni a lakásba. Másrészről ott vannak a szülők, akik igyekeznek összetetten fogalmazni és egyszerre megérteni, ugyanakkor kissé elbizonytalanítani a fiúkat meg Katát is az elveik helyességében, mégsem képesek valódi kommunikációra a lányukkal. Elmulasztják például megosztani vele azt az örökséget, ami alapvetően befolyásolhatná Kata identitását: azt, hogy szülei zsidó származásúak. Az új lakásba anya és lánya többek között egy régi kacatokkal teli dobozzal érkezik– ami mindvégig a játéktér közepén marad –, de csupán az előadás utolsó harmadában derül ki a csomag valós tartalma: nagymamájának a második világháború alatt, a haláltáborban írt naplója. Az immár radikalizálódott, fehér fűzős, fekete bakancsot, fehér inget és miniszoknyát hordó Kata ekkor szembesül a tényekkel.

A lányt szélsőséges nézeteiben nem csupán a saját múltjával való megismerkedés bizonytalanítja el. Közrejátszik benne egyik kedvenc regénye, Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése, aminek kapcsán Áron elmondja, hogy szerinte csak az lehet bűnös, aki bűntudatot érez. A fiatalok kamerával felszerelkezve mennek az általuk gyanúsított biciklitolvajok után, a jó poénnak induló bosszúállás azonban verekedésbe és rendőri kivizsgálásba torkollik, aminek folytán Robit kis híján bezárják. A fiúk nem éreznek bűntudatot amiatt, hogy büntetés nélkül megúszták a fizikai erőszakot, Katát viszont egyszerű tanúként is belülről mardossa a rossz érzés, amiért az új elveinek megfelelő magatartásforma nemcsak hogy nem helyénvaló, de egyenesen aljas.

Az Újvilág bemutatja, hogy milyen könnyedén radikalizálódhat szinte bármilyen útját kereső, bizonytalan fiatal, és felveti a kérdést, kik és mennyiben felelősek azért, hogy mára a szélsőjobboldaliság és neonácizmus megújult erővel hódít (nemcsak) az ifjúság körében. Magyarország jelenlegi mentális állapota felől nézve egyenesen hátborzongatónak hat az a szókimondás és céltudatos kiállás, amely a főhősök által szerveződő radikális jobboldali csoportot jellemzi. Az Újvilág az ezredforduló előtt játszódik, a fölösleges aktualizálástól megszabadulva mégis a ma égető társadalmi problémáiról tud beszélni: úgy firtatja a múltfeldolgozás hiányát és egyéb személyes mulasztásokat, hogy az idegengyűlölet és rasszizmus problémái egyszerre mutatkoznak meg a maguk univerzális, illetve időben és térben jól meghatározott kontextusában. Az előadás tömör, sűrű és nyitott, és rengeteg kérdést vet fel. Taliándörögdön elmarad a foglalkozás az előadás végéről, de úgy érzem, hogy ennek a lényegében felnőtt közönségnek is kijárna egy kiadós beszélgetés, szinte éhesen távozom a színházteremből.