Hiszen a kérdések láncolatában mégiscsak az alapvető kérdésig jutunk el: mi a színház dolga? Nyilvánvalóan nem helyi specifikum az a színházlátogatói hozzáállás, amely a könnyed szórakoztatásban látja a színház célját.

A szerző dramaturg, színész, rendező, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház ifjúsági programjának, a Tantermi Deszkának (TD) a vezetője. A TD színházi nevelési programokat kínál a környékbeli iskoláknak. Alkotói csapata a tanteremben, egy-egy osztály előtt mutat be színházi előadásokat (l. például a Semmi vagy a Cyber Cyrano), melyek előtt, után és alatt foglalkozásrészek keretében dolgozzák fel a diákokkal a látottakat és az előadás által felvetett témákat. A TD évente kb. 85 ilyen programot tart. A színház nemcsak osztálytermekben kínál ifjúsági előadásokat, hanem nagyszínpadon is. Az egyik ilyen előadás, az általános iskola felső tagozatosai számára készült Kövek komoly vitát váltott ki Zalaegerszegen.

Milyen egy jó ifjúsági előadás? Hogyan nevel, tanít a színház? Mi a színház szerepe a városban? Ezekről a témákról beszélgettünk november 4-én pedagógusokkal, szülőkkel, diákokkal, helyi politikusokkal és érdeklődő zalai nézőinkkel. A fórumon szakemberként vendégünk volt Novák János, a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház igazgatója, Cziboly Ádám PhD, pszichológus, drámatanár, a Színházi nevelési programok kézikönyvének szerzője, Vidovszky György rendező, drámapedagógus, Verebes István rendező. A beszélgetést Bethlenfalvy Ádám drámapedagógus, a Birmingham City University doktorandusza moderálta. Dr. Besenczi Árpád igazgató, Sztarenki Pál művészeti vezető és én voltunk a házigazdák. Pali rendezője, én pedig dramaturgja vagyok a Kövek című előadásnak, melynek kapcsán megszerveztük a fórumot.

Kövek: Barsi Márton és Mihály Péter. Fotó:Pezzetta Umberto

A Kövek egyik nézője, egy tizenegy éves, ötödik osztályos kislány papírra vetette gondolatait a látottakkal kapcsolatban. Az előadás mélyen megérintette, leírta, hogy megijedt, hogy nem tudott mit kezdeni az élménnyel, rendkívül nyomasztónak találta a történetet, szerinte „a gyerekeknek más kell: nevetés, érdekesség”. Az édesanyja egy kísérőlevéllel együtt eljuttatta kislánya írását a fenntartó önkormányzathoz, a polgármesterhez, a Zalai Hírlap szerkesztőségéhez és színházunkhoz. A szülő markáns véleményt fogalmazott meg levelében („borzalom, hogy ilyen előadással szennyezik a kultúrára szomjazó gyermekeket”), illetve azt a kérdést tette fel: „vajon tényleg erre kell nevelni, és ezekkel az eszközökkel kell nevelni gyerekeinket?” (Az édesanya a levél megfogalmazásakor nem látta az előadást, november 4-én nézte meg a fórum résztvevőivel együtt.)

Hogy őszinte legyek, nem lepett meg ez a reakció. Természetesen nem azért, mert bármi probléma lenne a Kövekkel, az előadás korosztályos besorolásával – a színház szerepéről, dolgáról alkotott elvárások ismeretében nem érheti váratlanul az embert az, ami történt. (Ráadásul nem ez volt az első levél, amellyel nézőink a fenntartó önkormányzathoz fordultak – tavaly a Közellenség kapcsán fogalmazódtak meg hasonló elégedetlen vélemények.) Ugyanakkor örülök, hogy nagy nyilvánosságot kapott a kérdésfeltevés, hiszen azt gondolom, hogy ez nemcsak a Hevesi ügye, nemcsak Zalaegerszeg ügye, hanem a színházi szakma ügye is. Hiszen a kérdések láncolatában mégiscsak az alapvető kérdésig jutunk el: mi a színház dolga? Nyilvánvalóan nem helyi specifikum az a színházlátogatói hozzáállás, amely a könnyed szórakoztatásban látja a színház célját.

A Hullám. Felkészítő program. Fotó: Pezzetta Umberto

A Kövek kapcsán kialakult helyzet lehetőséget teremtett a színház számára, hogy végre szélesebb körben vitassuk meg ezeket a fontos kérdéseket. Hiszen színházunk eddig is nyitott volt a párbeszédre, csak éppen ez a párbeszéd a korábbiakban kisebb érdeklődésre tartott számot. Vitaszínházat, beszélgetéseket szerveztünk, a 2015/2016-os évad repertoárját egy nagyszabású sajtótájékoztató keretén belül ismertettük, amelyen az előadások rendezői is részt vettek, és az összes készülő ifjúsági előadásunkból mutattunk be részletet. Fájó, hogy ezekre az eseményekre kevesebben voltak kíváncsiak, hogy nem jelentett problémát a terem kapacitása, nem kellett kispárnán ülnie senkinek – ellenben a november 4-i „feljelentett” Köveken sokan szorultak a lépcsőkre, és az azt követő fórumon is zsúfolásig megtelt a próbaterem. Fontosnak tartom, hogy ezúttal – az eddigi alkalmakhoz képest – többféle vélemény fogalmazódott meg – aminek nyilvánvalóan az az oka, hogy a résztvevők csoportja színházi ízlés, művészetfelfogás szempontjából heterogénebb összetételű volt, mint a korábbi találkozókon.

Voltak, akik a csúnya beszédet és az erőszakosság megjelenését kifogásolták a Kövekkel kapcsolatban. E két slágertéma kapcsán több résztvevő pedagógus és diák kiállt a Kövek mellett. Számomra azonban mindig meglepő, hogy ezek a kérdések újra és újra előjönnek. A levélíró szülő a felsoroltakon kívül még a feloldás hiányát is kifogásolta, az ötödikes kislány osztályfőnöke pedig elpanaszolta, hogy 50 percig kellett a diákjaival beszélgetni a tanórán az előadásról, annak érdekében, hogy a fiatalok feldolgozzák a látottakat. Szomorúnak tartom, hogy ez problémaként és nem előnyként merül fel egy előadással kapcsolatban. Igen, a színház az ilyen. Problémát jelent, hogy a fiatalokban tovább dolgozik a történet? Problémát jelent, hogy igényük van arra, hogy közösen gondolkozzanak azokon a kérdéseken, amelyeket az előadás felvet? Egy édesanya szóvá tette, hogy az ő dolga, felelőssége-e, hogy a gyermeke által átélt ilyesfajta élményre reagáljon. A kérdésre egy nyugalmazott magyartanár válaszolt határozottan: IGEN! Kiemelte, hogy ez bizony a szülő és a pedagógus kötelessége! És ebben a jelenlévők többsége egyetértett.

Madák Zsuzsanna

A színház céljai között nem csak a közös gondolkodás, hanem az is szerepelt, hogy érdemi partnerséget kezdjünk kialakítani a pedagógusokkal a nagyszínpadi produkcióink kapcsán. A Tantermi Deszka révén sok tanárral folyamatos kapcsolatban vagyok. Így azt érzékelem, hogy azok a pedagógusok, akik meghívják osztályuk számára a TD-előadásokat, jobban belelátnak a színházi nevelés területébe, és számukra kevésbé kérdőjeleződik meg a problémafelvető előadások létjogosultsága a nagyszínpadon. Ráadásul a programok által a gyakorlatban látják, hogyan lehet előkészíteni és feldolgozni egy előadás által tematizált kérdést, problémát. Színházunknak nincs kapacitása, hogy egy nagyszínpadi előadás után mind a 350 fiatalnak feldolgozó foglalkozást tartson – hozzáteszem, ezt nem is lehet elvárni. Ugyanakkor tudjuk, hogy a Kövekkel olyan kérdéseket kínálunk a fiataloknak, amelyekről szívesen beszélnek. Itt kapcsolódik össze a színház és az iskola. Mi abban tudunk segíteni, hogy ötleteket, javaslatokat kínálunk pedagógusok számára az előadás feldolgozásához. Ebben az évben a Kövek és A Hullám című előadáshoz készítettünk tanári csomagokat.

A Kövekkel színházunk nem a könnyebbik utat választotta – nyilván egyszerűbb volna sematikusabb ifjúsági előadásokat készíteni. Egy felelősen gondolkodó színháznak azonban kötelessége, hogy ifjúsági előadásaival is reflektáljon kortárs problémákra, hogy olyan társadalmi, közösségi, életkori kérdéseket vessen fel, amelyekkel dolga van a fiataloknak, hogy erősítse bennünk az egyéni és társadalmi felelősségvállalás igényét. Csak így tud viszonyítási ponttá válni életükben a színház. Különösen nagy a felelősségünk egy olyan korban, amiben egy közösségi portálon egy gombnyomással meg lehet tudni, „hogyan adnának el téged az eBay-en?”

Folytatódik-e a párbeszéd? Üggyé válik-e a színházi nevelés a pedagógusok számára? Ez nem csak a színházon múlik. November 11-én felkészítő programot tartottunk A Hullám című előadáshoz pedagógusok, szülők és felnőtt érdeklődők számára. A programon támpontokat adtunk a tanároknak, hogyan tudják diákjaikkal az előadás által felvetett társadalmi kérdéseket feldolgozni, ismertettük a felkészítést és feldolgozást segítő segédanyagokat, részleteket mutattunk a készülő előadásból. Nem állíthatom, hogy nem volt hatása a fórumnak: találkoztunk olyan pedagógusokkal, szülőkkel, akik a vitadélután óta érzik fontosnak a szerepüket a színházi nevelésben. Sajnos azonban most sem kellett elővennünk a bekészített pótszékeket.

Az utolsó képen Madák Zsuzsanna látható. Fotó: Pezzetta Umberto