Miközben zajlik az előadás, gyakran megáll, kíváncsian leskelődni kezd egy-egy járókelő – ilyenkor mintha az egész közösségi esemény átkereteződne.

Vajon okozhat-e elég örömet a szöveg ahhoz, hogy önmagában élvezhetővé tegye az előadást? – merül fel bennem a kérdés Kárpáti Péter Az öldöklő Tejcsarnok című rendezésével kapcsolatban. A Hátsó Kapuban bemutatott előadást nézve ugyanis az az érzésem támadt, hogy a rendezés és az előadásmód alulmarad a dramatikus alapanyaghoz képest; ettől azonban ellaposodik, élvezhetetlenné válik az amúgy humoros, fordulatos, szellemes szöveg is.

Kárpáti drámája legnagyobbrészt Rejtő Jenő A detektív, a cowboy és a légió című kisregényét adaptálja, de beépíti a Piszkos Fred, a kapitány és a Megkerült cirkáló nyitójeleneteit, továbbá említés szintjén használja Vörös Karom karakterét is, szintén a Piszkos Fred, a kapitányból. Ugyanakkor A kis hercegből is felismerhető egy jelenet, az, amelyikben a címszereplő az üzletember bolygójára érkezik; a szereplők többször idézik Tatjána levelét az Anyeginből, valamint azon élcelődnek, milyen nagy ívű tolvaj Dosztojevszkij, hogy tud lopni és gyilkolni. (Ez utóbbi mozzanat a Rejtő-kisregény egy konkrét részletének átírása az orosz szerzőre, de értelmezésem szerint egyúttal Raszkolnyikov vétkére is utal a Bűn és bűnhődésben.) Az irodalmi utalásokat gyarapítja, hogy miközben az egyik szereplőt Jenőkének hívják – s pont azt, akinek az előadásban idézett művei egyeznek Rejtő Jenő szövegeivel –, megjelenik egy bizonyos P. Howard is. De az a szerző például, akit Stork Natasa alakít, Puskin Sándornéként mutatkozik be, ami a kisregénybeli „névhámosság” új dimenzióját nyitja meg.

Azonban ezzel nincs vége az irodalmi- és kulturális utalások sokaságának; az előadás – amely viccelődik az angolos álnevek használatán, a krimi-írók logikáján és a kiadók elvárásain – nemcsak a Rejtő-regények olvasásának élményét eleveníti fel, de a főtörténeten keresztül megidézi a század eleji kávéházak füstös miliőjét is: a bohémek és művészek, a kávéházban pózoló és/vagy tanácskozó írók világát. Ráadásul Kárpáti olyan részleteket is beilleszt színpadi művébe, amelyekben a színműn belüli valóság és az íródó regény valósága találkozik egymással; s a regény szereplői megtapasztalják, hogy az írói elme számára mindnyájan kiszolgáltatottak.

Azonban nemcsak a színmű és az azon belüli regény valósága közt van átjárás, hanem az előadás és a valóság közt is. A nézőtér két oldalt kap helyet, így körbeveszi a középen játszó színészeket, de a közönség tagjai közt is akadnak, akiknek jut kocsmaasztal, így játszók és nézőik közössége összefolyik. Ez az elrendezés abból a szempontból nem feltétlenül a legelőnyösebb, hogy sajnos nem lehet mindenhonnan mindent látni, ugyanakkor – ha úgy értelmezzük, hogy a közönség tagjai is a Tejcsarnok fogyasztói – reális, hogy egy kávéház vendégeként nem láthatunk mindig minden történést. Ám az előadás nemcsak a térhasználat révén kezeli úgy a nézőt, mintha a Tejcsarnok egy fogyasztója lenne; Egger Géza, Egyszerű Plack szerepében többször is megszólít egy-egy nézőt, valakit arra is megkér, hogy olvasson fel egy részletet. Ezek az interakcióra tett kísérletek azonban kevéssé működnek; kissé erőltetettnek, kínosnak hatnak. A Hátsó Kapu egyébként jó hangulatú, kedves kis kocsma, s mint a legtöbb belvárosi üzlethelyiségnek, ennek is nagy üvegkirakata van. Miközben zajlik az előadás, gyakran megáll, kíváncsian leskelődni kezd egy-egy járókelő – ilyenkor mintha az egész közösségi esemény átkereteződne. Egyrészt úgy, hogy ekkor nézőként mi is nézetté, egy különleges, nem hétköznapi látványosság részeivé válunk (vagyis tényleg teljesen beleolvadunk a fikcióba). Másrészt pedig úgy, hogy miközben saját helyünkről egy fiktív világot figyelünk, időnként a valóság is bekukucskál az ablakon. Ez különleges helyzetet teremt: egyszerre távolít el és közelít a fikcióhoz.

Az interakcióra tett, kínos kísérleteket leszámítva Egger játéka a legmeggyőzőbb az összes színészé közül. Magabiztos, nagyhangú szélhámost alakít, energikus mozdulatokkal, s talán ő az egyetlen a szereplők közül, aki képes saját karaktere karikatúrája lenni, ami pedig kifejezetten jól áll ennek a szövegnek és történetnek. Szintén az önparódia irányába hajlik Stork Natasa végletekre felépített karaktere: Puskin Sándorné kissé mintha fenn hordaná az orrát, váratlan pillanatokban pedig egészen szürreálisan hisztérikus nyivákolásban fakad ki. Ez a kettősség akár jól is működhetne, de valahogy túlságosan vázlatos marad; s talán ezért nem is igazán hatásos. Ugyanakkor az önreflexió fentiekhez hasonló módja hiányzik, és ezáltal hiányérzetet kelt a többi szereplő esetében.

Ez azért sajnálatos, mert egy ennyire játékos és gazdag alapanyaggal dolgozó előadás akkor tud igazán jól működni, ha az intenzív színészi játék kiemeli a szöveg szellemességeit, és a néző ezekre felülve, élvezettel követheti a fordulatokat és nyelvi leleményeket. Ebben az előadásban azonban, bár van néhány kifejezetten jól sikerült jelenet – például Horváth Szabolcs és Keresztény Tamás Sztratoszféra-jelenete, vagy nagyon szépek azok a mozzanatok, amikor a zongorajáték illusztrálja az írás aktusát – összességében az egész mégis kissé lapos marad.

Fotók: Badinszky-Tolvaj Annus

Rejtő Jenő–Kárpáti Péter: Az Öldöklő Tejcsarnok
Zene: Horváth Szabolcs, Keresztény Tamás. Látvány: Veronika Keresztesova. Mozgás: Vadas Zsófia Tamara. Dramaturg: Sándor Júlia. Fény: Bredán Máté. Konzultáns: Zsigó Anna. Munkatárs: Znajkay Zsófia. Videók: Markos Viktor, Szabados Luca. Grafika: Szabados Luca. Produkciós vezető: Egger Géza. Rendezte: Kárpáti Péter.
Szereplők: Egger Géza, Fekete Ádám, Horváth Szabolcs, Kárpáti Pál, Keresztény Tamás, Rainer-Micsinyei Nóra, Stork Natasa

Az előadás támogatói: Manna Kulturális Egyesület, Orlai Produkciós Iroda és a KÖZÖNSÉG