Tulajdonképpen minden darab – célozza meg akár a gyerek-, akár a felnőttszíveket – szólhatna arról, amiről az Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak. Arról, hogy nem a nagy vágyaink, álmaink beteljesülése tesz minket boldoggá, hanem az apró, csöndesebb örömök.

A Körmöczi György nevű angyalról szóló regénykének és a belőle készült színdarabnak is az a legfontosabb gondolata – sugallata, üzenete –, hogy egy angyal segítségével képesek lehetünk arra, hogy – elengedve szorongást, a megfelelési kényszereket – meglássuk a hétköznap kiöntött salakjában az értékeket. Az európai kultúrtörténet nagy angelológusai közül ketten is hasonló véleményen voltak. Rilke egészen odáig jut, hogy az angyalok közvetlen jelenléte nem is elviselhető. Az ő soraiból, verseiből is sokat merítő Peter Handke–Wim Wenders film eme angyalos gyerekdarabunk előzménye.

Wim Wendersnél, a Berlin fölött az égben az angyalok hallják a megfigyelt földi személyek gondolatait: hallják, hogy mire gondol a szülő nő, a magányos idős asszony, a haragos utas egy autóban, egy metrón utazó úr, Homérosz és Peter Falk amerikai színész. Mintha az lenne a sugallat, hogy nincs értéktelen perc, nincs értéktelen élet. Ami tartalmát tekintve nem áll messze az Emíliá...-ban hallható, s egy Bohumil Hrabal-angyalt is felidéző tanácstól: képzeljük el, hogy mindenki angyal, az is, aki a metrón a lábunkra lép, és máris könnyebb megbocsátani, a bosszantó vétséget semmiségnek látni – egyáltalán túlélni egy napot.

Wenders filmjében az angyalok emberi formát öltenek, megkívánják az emberi létet, hiszen szemük érzékenyebb a salakban feltűnő ékszerekre. Az Emília nevű főhőslány angyala, ez a bizonyos Körmöczi György kissé esetlen, suta, és a filmbeli Damielhez hasonlóan túl közel lép az emberekhez. És a védencéhez.

Akivel eszmecserét folytat a gondjairól és az Ég beosztásáról (a hármas rend ábrázolása azt sejteti, hogy a szerző Swedenborgot sem hagyta ki, amikor az angyalokat tanulmányozta). Hogy a gyerekek jobban értik és látják az angyalokat, az természetes. Ahogy az is, hogy a majdnem pubertás főhősnek problémái adódnak – ha nem is az angyal megjelenéséből, hanem abból, hogy őszintén mer beszélni arról, mit látott. Molnár Zsófia Boróka hitelesen testesíti meg a naivságig nyitott, önzetlen és tiszta tízévest. A barátnői (Nyakas Edit, Kőszegi Mária, Alexics Rita), akik az Ég rejtelmeibe, Körmöczi György (Tóth József) küzdelmeibe és a Puttók világába is bekukkantanak a szépen – bár néha túl- – gabalyodó történetben, maguk is rátalálnak őrangyalaikra, és képesek lesznek felismerni a rájuk vigyázó szellemlényt. Ami, ha akarom, tulajdonképpen annyit jelent, hogy ezek a pre-tini gráciák a hétköznapi csodákra válnak érzékenyebbé. A három lány legalább olyan eleven, legalább olyan hihető tízéves, mint a főszereplő. Átalakulásuk folyamata – ahogy lassan letesznek a gúnyolódásról, ahogy felébred bennük a lelkiismeret – érdekesebb is, mint az angyali kar párbajai vagy a babákból (egyébként zseniálisan) átalakított Puttók (jelmez, báb: Matyi Ágota) akrobatikus vergődései. Az az észrevétel, hogy a vécé mint közösség tér ebben a korban mennyire fontos, jobban mutatja e darab erényeit, mint a Felettes Angyalok (Erdei Juli, Tisza Bea, Megyes Melinda) civakodásai. A két felvonás Égi részei tehát nem tűnnek annyira súlyosnak – vagyis a darab ugyanúgy megélt volna csak a Földön, ahogy Wenders filmje is (ami, úgy vélem, valóban az origó lehetett).

Elsősorban a hétköznapi megfigyelések (hogyan zajlanak a tizenéves lányok napjai, hogyan épül be mozdulataikba a sok amerikai kamaszdráma) és az angyali jelenlét keveredése teszi, hogy el lehet hinni darab a sugallatát (üzenetét). Emília életkorához közeli fiamat eléggé elidegenítették a csajos mozdulatok és a sok vihogás (pedig szívesen jött, látva, hogy a szerző neve ugyanaz, mint az övé, még ha tudta is, hogy Kolozsi Angéla nem rokonunk), vagyis nyugodtan mondhatom, az Emília csajos darab. A fiam a zenés epizódokat is nehezebben viselte (talán egy kicsivel több is volt belőlük a kelleténél), holott az előadás zenéje kimagaslik a Kolibri Színházban látható és hallható, Novák János komponálta kísérőzenék közül, különösen a visszatérő dallamok, a vibráló hangszerelés, a tömegjelenetek miatt.

A nálam sokkal fiatalabbak számára nehéz lehet Körmöczi Györggyel azonosulni – akármilyen szelíd és komolytalanságában is szigorú, tekintélyes, ugyanakkor szerethetően esetlen Tóth József hibátlan alakításában. Nem hallgatom el: nekem viszont tökéletesen sikerült. Vagyis elért az üzenet: ragyogóbbnak tűnt a kinti nap, szépnek az őszi Jókai tér. Még a felbontott aszfalt sem zavart, és hazafelé megéreztem egy ablak alatt, milyen finom húslevest főztek. Legfeljebb még annyit kívánhattam volna, hogy a gyermekem is érezze mindezt. De ne legyünk telhetetlenek: lányos apáknak ez is bizonyos kijutott.

Fotók: Mestyán Marcell

Kolozsi Angéla: Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak – KOLIBRI
Dramaturg: Horváth Péter. Jelmez-báb: Matyi Ágota. Díszlet: Pintér Réka. Kreatív technológia: Samu Bence. Zene: Novák János. Mozgás: Lakatos János. Zenei vezető: Bornai Szilveszter. Zenei munkatárs: Kecskeméti Gábor. A rendező munkatársa: Tóth-Gábor Anna. Rendező: Novák János
Szereplők: Tóth József, Erdei Juli, Tisza Bea, Megyes Melinda, Bárdi Gergő, Fehér Dániel, Ruszina Szabocs, Rácz Kriszta, Rácz Kármen, Molnár Zsófia Boróka e.h., Nizsai Dániel, Szívós Károly, Török Ági, Nyakas Edit, Kőszegi Mária, Alexics Rita,
Zenészek: Baranski László, Bornai Szilveszter, Derzsi Zsolt, Kaboldy András, Kecskeméti Gábor, Tóth Tamás