Cuhorka Emese és Fülöp László (Hevér Zsófia felvétele)

Visszakanyarodva az új darabhoz: pontos mozdulatok, gesztusok formájában itt is megjelenik a problémákhoz való viszony és a különféle attitűdök – mint egy vidám pszichológia szigorlaton. Megnézhetjük mit jelent az elkerülő magatartás, a kinyílás, a be- és elzárkózás, a projekció, az alkalmazkodás és sorolhatnám. Még ha oly elvontan is, bár szerintem teljesen érthetően, megfogalmazódik valamiféle vélemény a szabad akaratról. Arról, hogy az önkifejezés, az egyéni szabadság megélése, amint társas kontextusba helyeződik, máris viszonylagos. A színpadi kereteket természetesen nem tartják be. Montázsszerű jeleneteket, szólókat és duókat látunk olyan témákban, mint a: szeretsz-e engem igazán, hogyan kategorizáljunk hópelyheket, miért nem kapcsolod már be azt a kurva magnót, hogyan szuszog a másik, miért öregszem napról napra, miért nem figyelsz rám etc. Ezekből az életérzésekből jön létre a tánc és két ember párbeszéde, már amikor. Ezekben az etűdökben persze vannak szerepek, de azokból bármikor kitáncolhatnak, sőt kieshetnek a szereplők. Nincsen széle a színpadnak, bizonyos tárgyakról nem tudjuk, hogy kerülnek az asztalra, miért beszél, sőt miért énekel a táncos, hogy képzeli, főleg, ha – mint egy extázisba esett sámán – még hadar is. Szintén destruktív az organikusnak tűnő tánc, de csak azért, hogy újraépüljön jelenetről jelenetre, és új értelmet kölcsönözzenek a szereplők a megszokott mozdulatoknak is. Sosem az történik, amit várnánk, de szerintem ez amennyire szándékosnak tűnik, pont annyira lehet a dramaturgia hiánya is. Ennyire tökéletes szélhámosok ezek.Ha a kortárs táncban lenne slágerlista, akkor Cuhorka biztosan ott lenne az elsők között. Az a típus, aki a színpadra kerülés pillanatában már átment csodaországba, és ott éli a jelent. Fülöp spontaneitása, de még a tétovaságnak tűnő tétovasága is lebilincselő. Kettőjük ellentéte – miszerint Fülöp kevésbé tud táncolni, mint az álmodozó Cuhorka, és egy kicsit alacsonyabb is, de azért ő osztja az észt –, nekem a filmtörténet komikus párosait idézi. Biztosan jobb lenne, ha lenne egy külső szem is, egy dramaturg, illetve rendező, vagy pontosabb lenne minden faltól-falig, vagy ha a végén értelmezhetőbb lenne a multimédia, meg nem úgy kezdődne, hogy csak úgy bejön valaki, és nem úgy végződne, hogy vissza se jönnek. De mégis ez a két táncos, bohóc és viselkedéskutató, Kasza Emese és Mei Kawa szövevényes, de kényelmes jelmezeiben, Dvořák Újvilág-szimfóniájának Mizsei Zoltán-féle szigorú átiratával szabadon garázdálkodva megszabadított engem egy jó órára elviselhetetlen embertársaim üldözéseitől. Ezt ígérték, betartották.