Rádai Andrea: Jöjjön el mindenkinek a saját országa
Rádai Andrea: Jöjjön el mindenkinek a saját országa1
A fekete-fehér világban az árnyalt személyiség állandó konfrontációba kerül környezetével, a világgal, önmagával. Szükségszerűen alkalmazkodik az őt körülvevő közeghez, gondolkodásából az árnyalatok eltűnnek.
Rádai Andrea és Gáspár Ildikó október 9-én,
Csáki Judit október 16-án látta az elődást
Előadás a menekültkérdésről. Ahogy meglátom a színpadot és a nézőteret elválasztó drótkerítést, arra gondolok, hogy ez így túl egyszerű és szenzációhajhász. Aztán eltelik negyedóra, és rájövök, hogy a drótkerítés egyáltalán nem azért van ott, hogy otrombaságával majd kiszúrja a szememet. Hanem azért, hogy ráébresszen: milyen hamar megszokom. Nem telik bele húsz perc, és mintha már ott sem lenne.
Mert mindent meg lehet szokni: a vasárnapi zárva tartást, a gyűlöletkeltő plakátokat, a pályaudvarok környékén gyülekező, fásult arcú menekültek látványát és a hiányukat is. Megszavaznak egy törvénycsomagot – nem telik bele pár hét, és mintha már nem is lenne menekültkérdés. Pedig felelőtlenség úgy tenni, úgy élni tovább, mintha a probléma megszűnt volna. Így aztán egy menekültkérdésről szóló előadásnak már a VANsága is figyelemre méltó, hát még az a magától értetődő lendület, amely létrehozta a Határainkat: Simányi Zsuzsanna rendező és a Stúdió „K” frissen, gyorsan, azonmód reagál egy társadalmi problémára. Örvendetes, hogy színház ilyen ütőképes tud lenni.
Az előadás „dokumentarista jellegűnek” mondja magát, és főként az alkotók által készített interjúkra épül (dramaturg: Kelemen Kristóf), melyek jobbára monológok formájában jelennek meg. A szövegekből jól körvonalazható, olykor kissé sztereotip karakterek rajzolódnak ki. Homonnai Katalin vérpiros ruhás szociális munkás, avagy a pályaudvarokon tevékenykedő, tájékozott önkéntes. A menekülttáborokban uralkodó, mindenkit apátiába kergető sterilségről beszél, amúgy fáradt és levert, bizonyára a kiégéssel is küzd. Lovas Dániel szerkesztő-újságírója a Meghasonlott Ember: még éppen elbírja a gyomra, hogy hozzá nem értők folyton beleszólnak a műsorszerkesztésbe, és hogy felülről akarnak a szájába adni mondatokat. Nagypál Gábor közismert szélsőjobbos polgármester egy határ menti községben. Felelős a lakókért. Szerinte a migránsok fejeket vágnak le és fertőzéseket terjesztenek. Nyakó Júlia egy határ menti tanyán élő asszonyt játszik. Román vendégmunkásoknak adja ki a kertjében levő kisházat. Tanúja és elszenvedője a menekültek tömeges vonulásának. Eleinte sajnálta őket, de most már elege van, és attól fél, hogy visszatér a sötét középkor. Pallagi Melitta játssza a lányát, aki a nyolckerben rendőr2. Nem sajnálja a menekülteket, szerinte mindenkinek van saját országa. Végzi a munkáját. Sipos György a fenti településen mezőőr, a polgármester samesza. Úgy érzi, ettől valaki. Spilák Lajos orvosként szólal meg, a fertőzésekről tart elő-adást a tudósok abszurdan életszerűtlen stílusában. Később arról mesél, hogyan tartja a kapcsolatot a négy kivándorolt gyermekével.3 4
Némelyik jeleneten túlságosan látszik a megfeszített akarat, amivel az alkotók a szöveget feltétlenül valamilyen szituációba akarták kényszeríteni. Főleg a menekültellenes lózungokat pufogtató szereplőket toldották meg „pótcselekvéssel”: a mezőőr folyton a gyűrűn lóg, erősít, a tanyasi asszony férje pedig szalonnát és hagymát falatozik felesége monológja alatt, és teli szájjal, érthetetlenül morog. Ezek a karakterek ily módon kínosan sztereotipek5 (még akkor is, ha az interjúk alanyai történetesen tényleg ezeket a tevékenységeket folytatták az alkotók ottjártakor): a lenézéshez, nem pedig a megértéshez adnak muníciót.6
Nagypál Gábor, Pallagi Melitta, Lovas Dániel, Homonnai Katalin, Nyakó Juli, Sipos György
Egy dokumentarista előadás akkor működik igazán, ha a szövegek izgalmasak, mert újszerű információt tartalmaznak, vagy a megszerkesztettségük érdekes megvilágításba helyez egy problémát. A Határainkban megvan a hajlam, hogy a nyár tetszőleges napján kinyitott Facebook-idővonalhoz hasonlítson (mármint ha a facebookos profil tulajdonosa nem törölte a menekültellenes/menekültekkel együtt érző ismerőseit).
Bőven akad olyan jelenet is, ami túllép a menekültkérdéssel kapcsolatos közhelyeken. Érdekes a menekülttáborról szóló leírás és az a rész is, amelyben első kézből kapunk információt arról, hogy a menekültek vonulása milyen hatással van a tanyán lakók életére. Bizonyos szövegek egymás mellé helyezése pedig az igazság erodálódását mutatja be: az egyik megszólaló szerint 150, a másik szerint 250 hitetlen megölése után kapnak a terroristák egy bizonyos tetoválást. A részletek, az adatok pontossága, az elmélyülés nem fontos, hiába van szó ember(élet)ekről. A világképhez igazított valóságértelmezés szól ki azokból a szövegrészletekből, melyekben mindkét megszólaló állítja, hogy beszélgetett a menekültekkel, és ebből az derült ki, hogy a migránsok képzettek, szakmával rendelkeznek/nem képzettek, nincsen szakmájuk.
De leginkább azok a jelenetek izgalmasak, melyekben az előadás kilép a dokumentarista jellegű keretből. Így például egészen parodisztikus az az epizód, amelyben a szereplőknek egyszerű eldöntendő kérdésekre válaszolva kell öt különböző sávba (a nagyon igentől a nagyon nemig) beállniuk a színpadon. A kérdésekre (például: Ki az, aki minimálbérre van bejelentve? Ki az, aki olvasott Wass Albert-könyvet? Ki az, akinek van kivándorolt rokona?) adott válaszok egyfajta ministatisztikával járulnak hozzá a magyar körképhez, és persze jelentősége van minden gesztusnak, minden lépésnek és nézésnek, a döntés gyorsaságának.78Szelfikbe sűrített, menekültkérdéssel kapcsolatos hozzáállásokat, világnézeteket, életeket villantanak fel a színészek A Szabadság vezeti a népet című Delacroix-festmény pózaiba merevedve, egy mondatban: „Egy, a nevem elhallgatását kérő iraki asszony vagyok, aki a gyerekével a Tom és Jerryt nézi a Keleti pályaudvarnál.” „Gerlei Fanni vagyok, pécsi középiskolás, és épp belájkolok egy fotót a Facebookon, amin egy szír menekült látható a Johnny nevű kiscicájával.”
A saját emancipációnk kérdéseit is árnyalt kontextusba helyezi az a jelenet, amelyben az anya kisminkeli, kicsinosítja a lányát (miközben persze mellékesen a menekültkérdésről beszélgetnek), mintha (egy magyar) esküvőre készülődnének. Majd egy hirtelen mozdulattal burka kerül a lányra, megjelenik a színpadon az összes szereplő, és mintha egy közel-keleti videoklip elevenedne meg a szemünk előtt. Úgy látszik, vannak férfi és női szerepek, melyek az egymástól mégoly távol eső kultúrákban is adottak vagy legalábbis hasonlóak: a nő ugyanúgy szexuális tárgy, Nagypál Gábor pedig ugyanolyan öntelt macsó „egyiptomi hercegként”, mint szélsőjobbos polgármesterként.9 Nincs ez másképp a kultúrák találkozásánál sem: a szociális munkás számol be arról, hogyan kismellűzte le egy visszataszítóan bájgúnár pakisztáni menekült. A jelenet felteszi azt a kérdést is, hogy az áldozatoknak vajon szenteknek vagy egyáltalán jó embereknek kell-e lenniük ahhoz, hogy segítségben és részvétben részesüljenek.10 11
Nagypál Gábor, Spilák Lajos, Nyakó Juli, Pallagi Melitta. Schiller Kata felvételei.
Bár a Határainkban egyfolytában a menekültekről beszélnek, de az előadás nem róluk szól. Hanem rólunk. Mindezzel együtt megdöbbentő, hogy alig-alig hangzik el valami arról a valóságról, amiből a menekültek jönnek. Nem emlékszem, hogy elhangzott volna akár az a szó, hogy háború.12
Az előadás utolsó jelenetében a színészek a Csókolom zenekar Persze című dalát adják elő, az előadás témájához hozzáigazított, kissé átpolitizált szöveggel. Szép és valahogy személyes ez a lezárás, úgy hat, mint valami fájdalmas állásfoglalás.13 Egyértelmű válaszok nélkül, persze.
1 Gáspár Ildikó: Nagyon jó cím, minden benne van: gyűlölet, önzés, vallás, kurvaanyázás.
2 G. I.: Ez így picit félreérthető. A rendőrnő nem a tanyán élő asszony lánya. A színészek bár hasonló karaktereket, de nem ugyanazokat az embereket játsszák. A jelenetek nem függenek össze, nem adnak ki semmilyen „egészet”. Szkeccseket látunk, miniszituációkat, kabarétréfákat. Ez a műfaj valóban sztereotípiákra épít: közhelyekre és tipikus karakterekre. Akkor működik jól, ha a szituáció végletesen abszurd. De akkor is jó, ha – mint egy igazán jó farce-ban – a pórul járó szereplő sorsa valódi tragédia.
3 G. I.: A „dokumentarista jellegű előadás” itt tökéletesen eléri célját. Spilák története hitelesnek tűnik, talán azért, mert igaz. Vagyis mert úgy mondja, hogy attól igaz lesz. (És így az is „mindegy”, hogy valóban az.) A kivándorolt gyermekeiről beszélő férfi sorsa nem a szavakban, a szavak által jelenik meg, hanem a szavak között: az apró szusszanásokban, amikor Spilák lehunyt szemmel sóhajt, idegesen-szégyenkezve babrál az ujjaival vagy a torkát köszörülgeti. Szája sarkában pici, keserű mosollyal viccelni próbál: lóghatna ő egész nap a Skype-on, hogy a világ négy sarkában lakó unokákkal, gyerekekkel beszélni tudjon. De hát az lehetetlen. Ez a sors – ha valódi dokumentum, ha ál – valódi abszurd és igaz tragédia.
4 Csáki Judit: Ez a monológ az előadás egy későbbi részében hangzik el: Spilák kicsit zavartan, a szavakat keresgélve, amolyan „civilesen” mondja, de hát nem dőlünk be, hiszen színész. Ezért aztán engem igazán meglepett, amikor megtudtam, hogy ez az ő saját története, ez a négy gyerek az ő saját négy gyereke, akik közül egy sem él itthon. Szép példája ez a jelenet annak is, hogy a dokumentarista előadásban is színházi szövegnek gondolunk minden megszólalást. Ahogy voltaképpen az is: itt már nem Spilák saját sztorija, hanem a színész által megjelenített figura története. Csak éppen ez a figura ebben az esetben saját maga. (Na jó, innen kezdve jöhet az elmélet…)
5 G. I.: A „pótcselekvés”-nek számomra az volt a célja, hogy a színész ne a szöveget játssza, hanem egyfajta végletes (egzisztencialista) helyzetbe kényszerítve (mondjuk, fejjel lefele lógva) is megőrizze közlendője szándékát. Ez egyfelől jelenti azt is, hogy még fejjel lefelé lógva is csak a magáét hajtogatja, de értelmezhető metaforikusan is: a közlendőhöz való ragaszkodás, a test makacs kapaszkodása az egyetlen módja annak, hogy a személyiség „talpon” tudjon maradni. Ezért kell a sztereotípia is. A fekete-fehér világban az árnyalt személyiség állandó konfrontációba kerül környezetével, a világgal, önmagával. Szükségszerűen alkalmazkodik az őt körülvevő közeghez, gondolkodásából az árnyalatok eltűnnek. Ám a sztereotip megoldás összerántja széteső személyiségét, és mint egy egyenruha – legyen az erőszakszervezeté, rendfenntartó szervé, vallásé – megóvja a széthullástól. Ezért olyan vonzó. Az egyenruha.
6 Cs. J.: Igen és nem: vannak forszírozott cselekvések az előadásban, de szerintem nem adnak „muníciót” semmihez, nemigen van jelentésük. Mintha az alkotók félnének attól, hogy csak a szöveg dolgozzon, mintha nem bíznának benne eléggé, különféle színházasítási félmegoldások születnek ilyenkor.
7 G. I.: Arra, hogy olvastam-e Wass Albertet vagy a Faustot, csak igennel vagy nemmel válaszolhatnék. A jelenet alaphelyzete viszont az, hogy „igen” és „nem” határait kitolja – a pszichológiai tesztek válaszlehetőségeihez hasonlóan – a „nagyon igen”-től a „nagyon nem”-ig. Válaszunk „határa” így nem is a tény („Igen, olvastam” vagy „Nem, nem olvastam”), hanem a kérdéshez való viszonyunk: például Félek, hogy mit gondolnak rólam, hogy a könyvbe kicsit is belepillantottam, ezért „inkább nem” olvastam. Ez adja a helyzet abszurditását – és humorát. Lovas Dani szinte elénekli a műsorvezető szólamait, szeme vörös, mintha kokaint szívott volna, pedig csak az előző jelenetben vágta apróra a hagymát, és az könnyeztette meg. Egy újabb példa a színész testének, fizikai határainak „helyzetbe” hozására.
8 Cs. J.: Na, én éppen az ellenkezőjét gondolom: ennél a jelenetnél van legjobb formájában a dokumentarizmus. Ezek a kérdések és a rohangálással-sorakozással rájuk adott válaszok a lehető „legdokumentaristábbak” (lásd Magyarország 2015), csak éppen kínálkozik hozzá némi mozgás, némi képi változatosság, vagyis teatralitás. A kérdések – amelyekre a megfelelő jelhez való odaállással kell válaszolni – nagyszerűek, szinte sajnáltam, hogy nem folytatódott, mert lettek volna ötleteim…
9 G. I.: A szélsőjobbos polgármester és Zoli nevű segédjének jelenete az előadás egyik legszebb pillanata. Egy farce-örökzöldet látunk, Pozzo és Lucky kettősét a Godot-ból, de eszembe jutnak Kapa és Pepe mesteremberei is a bárkás Szentivánéjiből. Nagypál rettegő zsarnok, megrettent akarnok, primadonna és funkcionárius, esendő és kegyetlen. Sipos Gyuri Zolija megrendítően ártatlan, ügyetlen. Félelmetesen megfélemlített, döntésképtelen. A román (és hárpia) feleségétől rettegő, otthon és a munkában is megfelelni akaró, frusztrációját beosztottján kitöltő, a vezetésre szemmel láthatóan alkalmatlan vezető prototípusát látjuk. Kár, hogy a feleség figurája nem okoz meglepetést: túl egyszerű, talán picit felszínes a megoldás. Azt hiszem, hogy egy valódi démon, maga az ördög kellene, hogy megjelenjen a feleség képében – szóval, ha szürreálisabb lenne a jelenet –, a nő távozása után a történet máshonnét (egy metafizikai szintről) tudna újból elrugaszkodni: két rettegő embert látnánk, kiszolgáltatottan önmaguknak, társadalmi, biológiai és pszichés határaiknak.
10 G. I.: És felteszi azt a kérdést is, hogy meddig tudunk szolidárisak lenni, hol veszi át az irányítást személyes sértettségünk. Szociális munkásként a szociális munkás funkcióját kellene betöltenünk. De érzékeljük-e szerepünk határait? Elvárható-e, lehetséges-e, hogy a segítést hivatásául választott ember képes legyen határt vonni privát személyisége és társadalmi szerepe között?
11 Cs. J.: Itt éreztem némi mesterkéltséget abban, ahogy az alkotók igyekeztek „polkorrektek” lenni, hiszen – ahogy Rádai Andrea is mondja kicsit később – ez az elő-adás tényleg nem a menekültkérdésről, hanem rólunk szól; ez nagyon pontos észrevétel: elég fájdalmas egy portré, ami kirajzolódik. Ezért gondoltam fölöslegesnek, hogy a menekültekkel kapcsolatban bemutassák a „rossz” menekülteket; hiszen a róluk alkotott szélsőséges véleményeknek semmi közük hozzájuk, csak hozzánk, magyarokhoz.
12 G. I.: Nehéz arról beszélni, amit nem ismerünk. Illetve arról tudunk beszélni, hogy milyen az, amikor úgy beszélünk valamiről, hogy nem ismerjük. Ez megjelenik az elő-adásban, például a levágott fejek, a tetoválások említésekor. Persze, biztosan lehetne mélyebbre ásni, az ily módon felvillanó (és elképzelhetetlen) pokolból megpróbálni valamit elképzelni.
13 Cs. J.: Összességében mindezen felül derék dolog, amit láttunk. És amikor ilyen derék dolgot látunk, az ember hajlamos gyöngédebb kézzel nyúlni ennek a derék dolognak a formájához, a színházhoz. Kivált, ha látja, amit itt is lát: hogy nulla forint nulla fillérből készült…
