Hiába szakítják meg a körtánc dramaturgiáját a szimultán zajló jelenetek (…), a körülbelül egy órás előadásra szépen lassan ránehezedik az unalom.

A néptánc alapú mozgás, a szakrálisnak mondható ősi körtánc, a merev, bábszerű végtagokkal folytatott játék, illetve az egyén és a csoport között kialakuló dinamika láttán szinte biztosak lehetünk abban, hogy egy Kovács Gerzson Péter-koreográfiával van dolgunk. Ez a fajta bizonyosság járhatta át a nézőt legutóbb is, amikor a TranzDanz – a Nemzeti Táncszínház szervezésében a MOM Kulturális Központban bemutatott – Menetfény című előadásának első tíz percét figyelte.

Dusa Gábor felvételei

A markáns stílusról és az egységes formanyelvről ismert alkotók esetében bemutatóról bemutatóra felmerül a kérdés, hogy vajon nem esnek-e az önismétlés csapdájába, hogy vajon igazolást nyer-e az a nietzschei gondolat, miszerint az élet örök ismétlődésen, az ismétlődések ismétlésén alapul. Úgy tűnik, mintha Kovács Gerzson Péter – akit a pályára lépése óta a megszokástól való eltérés motivál – is ezeket a kérdéseket tenné fel magának legújabb koreográfiájában.

Öt táncos (Bora Gábor, Gál-Horváth Bernadett, Gera Anita, Tókos Attila, Vida Gábor) lép a Menetfénynégyzet alakban megvilágított színpadára és kezd bele egy mindenki számára valahonnan ismerős, néptánccal és népzenével átitatott falusi mulatságba. A kényszeredett és gépiesen begyakorolt mozdulatok, illetve a táncosok arcán látható művigyorok azonban arról árulkodnak, hogy csupán illúzió a körtánc örömtelinek tűnő képe. A vásári hangulatot végül az erős fény- és zenei váltás töri meg: a fentről, hosszanti sugarakban megvilágított térben, éteri hangzásra váltva a táncosok körtánca szaggatott, szeletelő mozdulatotokkal kísért egyéni útkeresésbe csap át. A táncosok karja merev irányjelzőkké válik, azonban ők maguk sem biztosak abban, hogy a helyes irányvonalat tűzték ki maguk elé, ezért újra és újra a használati útmutatók ideges böngészésébe kezdenek. Próbálkozásukat az is nehezíti, hogy a négyszögletű tér átlós sarkaiból a menetfényként szemükbe világító reflektorok elhomályosítják a helyes csapásirányt kereső tekintetüket. Végül minden törekvésük kárba vész: mivel egyik irány felé sem tudnak elköteleződni, a zenei- és fényváltásra újra a régi formához, a körtánchoz térnek vissza.

Az élet örök körfogását szimbolizáló kör motívum ironikus ellenpontozásaként tűnnek fel a tánctéren a fénnyel festett négyzetek. Azonban a balettszőnyegre vetített négyzetek is ismétlődve, koncentrikusan jelennek meg: valójában teljesen mindegy, hogy kör vagy négyzet, a kígyó így is, úgy is önnön farkába harap. E harapás nyomát viseli magán a koreográfia is, mely mindig ugyanoda, a biztos bázison és hagyományokon álló, már több előadásban kipróbált körformához és az azt megszakító, merev végtagokkal és szaggatott mozgással operáló irányjelző testekhez tér vissza. A ciklikusságot néha egy-egy geg – például az önálló etűdöt kapó görög- és diszkótánc – megszakítja egy pillanatra, utána azonban minden megy ugyanúgy tovább, ahogy eddig: vagy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni?

Bár a táncosok arcán a vigyor lassan haragos vicsorgássá alakul át és a körtánc koreográfiáját egyre fáradtabban és pontatlanabbul hajtják végre a fellépők, szinte mindig ugyanazt látjuk és érezzük. Hiába szakítják meg a körtánc dramaturgiáját a szimultán zajló jelenetek, melyekben láthatóvá válik egy-két törekvés az egyéni hang ábrázolására, a körülbelül egy órás előadásra szépen lassan ránehezedik az unalom. Ezen már az sem segít, hogy olyan közelről figyeljük az előadást, mely távolságból nem csak a koreográfiában bekövetkező apró eltéréséket, hanem a csillagok és a vulkánból kitörő hamuár mozgásában is észrevennénk a folytonos változást.

Tranzdanz: Menetfény / MOM Kulturális Központ

Zeneszerző: Wondawulf. Látványterv: KGP
Tanc: Bora Gábor, Horváth Bernadett, Gera Anita, Vida Gábor.
Koreográfia: Kovács Gerzson Péter.