Ez a feldolgozás az első, de bizonyosan nem az utolsó: Gyarmati Fanni Naplójából lesz majd film és sok-sok színpadi adaptáció. Pedig csöppet sem drámai mű. Hanem egy napló.

Amitől mégis drámai lesz, azt egyrészt mi, olvasók, leendő nézők tesszük hozzá. Radnóti Miklós felesége, a napló írója ugyanis egyszerűen lejegyezte, ami aznap történt vele és velük, s a keletkezett kordokumentum így hetven-nyolcvan év távolából nemcsak a XX. század legsötétebb korszakáról, legrémesebb gaztettéről szóló tudósítás, hanem az akkori hétköznapok, örömök, sikerek, kudarcok, emberi viszonyok története is. A kettő között ma drámai ellentmondás feszül – akkor maga volt az élet, az ő sokrétűségében.
Egyrészt tehát mi, olvasók tesszük drámaivá a naplót, történelmi és egyéb tudásunkkal, az utódok bölcsességével – másrészt azonban az a tény, hogy ez a napló: napló.
Mi következik ebből? A naplóíró részéről kíméletlen (önmagával is kíméletlen) őszinteség, reflektálatlanság, intimitás és aprólékosság – elhagyása sok mindennek, amit az utókornak szánt naplók a világért sem hagynának el: terjengős analízis, magyarázat és gondos szerkesztés (elsősorban ami az említettek és említés nélkül hagyottak arányát és milyenségét illeti).
De Gyarmati Fanni úgy képzelte, hogy ezt a naplót valamikor a század vége felé együtt lapozza majd föl a század egyik legnagyobb költőjével; együtt idézik föl a korszak irodalmi és magánéletét, elmúlt szerelmeket és a versek keletkezését, szegényes vacsorákat és viharos összeveszéseket, szóval mindazt, amit egy házaspár, akiknek hosszú életet adott a sors, átélt.
Amikor Hámori Gabriella belép a FILC nevű lakásszínház szalonjába, a végén kezdi. Azzal, hogy a feleség azonosítani próbálja férje holttestét, és szeretne nem ráismerni, bár tudja, hogy ő az. Egy érett, erős tartású asszony mondja mély, ejtett hangon a visszavonhatatlan ítéletet önmaga felett, a magányt – majd egy hirtelen váltással, egyetlen pördüléssel egy nagyon fiatal, az élettől mindent akaró és remélő fiatal lány lelkes monológját halljuk a szerelméről.

Fenyvesi Lili felvétele

Szerencsére eltelt már jó darab idő a Napló olvasása óta; kiment belőlem, pontosabban átalakult az a hökkenetből lett felháborodás, amelyet a naplóíró karakterének kibontakozása keltett, és az a megrendülés is, amely a napló utolsó éveinek olvastán ébredt. Egy meglehetősen egocentrikus (akkor önzőnek mondtam volna), kialakulatlan és kiegyensúlyozatlan (de hát huszonhárom éves), sokszor kegyetlen és nyers személyiség veti papírra az aznapi örömét és bosszúságát, nem téve különbséget lényeges és lényegtelen közt (de hát ez a napló). Aztán nem is annyira az idő teltével, mint inkább a történelmi idő alakulásával összefüggésben lassan változik a tónus: a napló egyrészt egy túlélési történet száraz hangon rögzített lenyomata, másrészt az elhurcolt költő visszatéréséért való fohászkodásé, illetve az abban való reménykedésé (amikor mi, olvasók már ismerjük a véget; ez aztán a pokoli érzés: tudjuk, amit ő akkor még nem).
A hatalmas terjedelemből nemcsak egy egyrészes estényi méretet kellett kivágnia Hámori Gabriellának és Seres Tamás rendezőnek, hanem egy kompakt, hiteles figurát, és ehhez a „mindenből egy kicsit” aligha lett volna célravezető. Az alkotók, úgy tűnik, jól döntöttek, amikor a Fanni és Radnóti kapcsolatára fókuszáltak, bízva abban, hogy ebből kirajzolódik Fanni, vagyis a naplóíró portréja is.
Mit hagytak ki? Egyrészt Fanni saját családi világát, másrészt a korabeli, igen intenzív társasági élet, irodalmi közélet megannyi körét, aztán a kései – bár Fanni lelkivilágát és meggyőződését tekintve mindenképp belülről fakadó – katolizálást, Fanni és Radnóti kis és nagy szerelmi kalandjait, Fanni ostrom-életét. Mi maradt? Két ember viharokban gazdag, mély és tartalmas kapcsolata – Fanni szemüvegén át. És hetvenévnyi magány.
Hámori Gabriella szolid szürke szoknyában, finom kis blúzban, barna pulóverben, kortalan-korhű jelmezben jelenik meg, és hanggal-arccal-testtel és mozgással teszi elénk ezeket a hullámzó éveket. Testközelből nemcsak mondja, hanem éli ezt a múlt század első felében is aligha tipikus női sorsot, bár hát ki tudja, hogyan éltek akkor a nők, ennyire pucér lelki-szellemi-fizikai állapotban nemigen olvastunk róluk…
Olvasva is elakad a lélegzet Fanni megannyi abortuszáról olvasván – élőben, Hámori Gabriella töprengő, nem a „tutiból” fogalmazó, csöppet sem véleményes előadásában ez, vagyis a szexualitáshoz való viszonya még zsigeribb. Olykor a kegyetlenségig – szexmegvonással is bünteti a párját, ha valamiért éppen orrol rá –, máskor az önmagával szembeni kíméletlenségig, amikor a gyerek-nem-vállalás fájdalmáról beszél. Arról a racionális döntésről, amelyet rendre irracionális vágyak szoktak felülírni.
A tér nem annyira színházi – bár a bordó filccel, sötét függönyökkel kibélelt intim kis doboz tényleg pompás stúdió –, mint inkább lakás, és ezt erősíti a színésznő mozgása, ajtónyitogatásai, ki-be járkálása is. Ez kétségtelenül illik a naplóhoz – akárcsak a mindvégig kézben fogott papírhalom és ceruza –, de olykor kicsit túl sok a jövés-menés. A rendezőnek és a színésznőnek lehetne jobban bízni a szövegben és az előadóban, ugyanis nagy ritkán van csak jelentősége annak, hogy egy-egy szövegrész a téren kívül, mintegy láthatatlanul hangzik el. Olyankor érdemes megtartani a kintlétet, máskor bőven elég a „doboz” nyújtotta lehetőség.
Hámori rengeteg hangszínnel játszik. Az az érdes, magas fekvésű hang, amelyen Fanni kiosztja a helyezkedésben ügyes pályatársakat, felesel azzal a mélyebb, szemrehányó intonációval, amellyel férjét korholja annak helyezkedési „ügyetlensége” miatt. Megint más hangja és tartása van akkor, amikor önnön fiatalsága elmúlása miatt búslakodik (nagyjából huszonöt évesen), és megint más, amikor a környezet és az idők változása feletti aggodalmát rögzíti. Kikiabálja az Andrássy útra dühét és felháborodását a fasizálódó ország fölött – és a terem közepén álló forgó zongoraszéken kuporogva fohászkodik férje megmeneküléséért. Semmi szájbarágás, semmi didaxis – de látjuk a „nehéz természetű”, labilis kedélyállapotú asszonyt magunk előtt.
Akár olvasta valaki a Naplót, akár nem, megrázó részletekben gazdag ez a másfél órás monológ, amelyben a testközelség miatt alig látni a különbséget vagy a határt a játszó személy és a játszott alak között. Akkor most újragondolom az olvasás utáni véleményem.

FÓKUSZBAN: VALÓSÁG – további cikkek

Gáspár Ildikó: Hajdani hitelünk – a témára hangoló esszé
2016. március 2-án jelent meg a Színház.NET-en
Forgách András: A szabászolló
Pass Andrea: „Mi nekem a valóság”
Bass László „Az igazi valóság az kinn van az utcán”
Szociopoly, Mentőcsónak Egység
Rimini Protokoll: ABCD
Szerkesztette, fordította és a bevezetőt írta: Boronkay Soma
Néder Panni: Kihívásról kihívásra
Nature Theater of Oklahoma: Life and Times
Adorjáni Panna: Dokumentumok a kis román valóságról
Temps d’Images Fesztivál, Kolozsvár
Csáki Judit: Oly korban élt
Gyarmati Fanni Naplója / FILC Fischer Iván Lakásszínháza
Karuczka Zoltán: Féligazságok
KB35, Inárcs: Suha