Minden kimondott szavuk ugyanarról szól. Minden beléjük van rajzolva már, olyan mélyen, mint egy beforratlan seb.

Amikor megjelent a Zehuze, az emberek, na jó, nem az emberek, hanem pár kíváncsiskodó első kérdése az volt, hogy akkor ez most hogy van. Fogtam és leírtam a nagyanyám leveleit? Odáig rendben van, de akkor mit csináltam én? Szépen egymás után raktam a leveleket, huszonkilenc év leveleit, és ennyi? Ez a felvetés szórakoztatott, bár kezdetben talán egy picit irritált is, mert igen, használtam nagyanyám leveleit, nem is csak a leveleit, hanem a svungot, ami váratlanul szembejött velem ezeket a régi Par Avion leveleket olvasva, tíz évvel anyám halála után, 1995-ben, amikor is két hétre bezárkóztam a lakásba, és némelykor könnyeimet csorgatva, némelykor csodálkozva, némelykor kacagva, némelykor elámulva egy ültömben végigolvastam a gondos kronológiába elrendezett leveleket (ez már maga nem volt könnyű művelet, annyi helyen voltak a levelek) – de hiszen meg se tudtam volna írni a regényt, ha nem jövök rá egy s másra olvasás közben, és nem építek föl magamban egy regényt, amelyben fikcióvá válik a dokumentum. Hogyan válik fikcióvá a dokumentum? És tényleg azzá válik-e?
A módszerem az volt, legalábbis a kezdetekben, hogy kézzel kijegyzeteltem egy füzetbe három-négy év leveleiből, a negyvenes évekből a fontosabb fordulatokat, szavakat, eseményeket – ezt egy kicsit megbántam azután, mármint hogy nem gépeltem le a leveleket, úgy, ahogy vannak, de azt akartam, hogy a csuklóm, a könyököm, a tenyerem, a derekam, a fenekem is megtanulja a nagyanyám fordulatait – azután pedig szépen becsuktam a füzetet, elraktam, és mint egy dzsessz-zenész, megállás nélkül írtam egy hosszabb szöveget, egyetlen lendületből, körülbelül harminc oldalt, ami semmi más nem volt, mint annak a lelke, ahogyan nagyanyám fogalmazott. Elzongoráztam a nyitányt. Szándékosan elkerültem a témákat, amiket nagyanyám a leveleiben említett, kipróbáltam magam mindenféle anyagon, eseményen, bújtam a történelemkönyveket, a tel-avivi moziműsort, a családi fotóalbumokat, a megsárgult igazolványokat nézegettem, és írtam, mintha a nagyanyám lennék, írtam, írtam, amíg meg nem győztem magam arról, hogy ez belülről jön.
Meglepő módon egyetlen recenzens sem vette észre például, hogy a nagyanyám lényegében elmeséli azt, hogy mi történik anyámmal, amikor nagyanyám nincs ott: egyszóval olyasmiről ír, amiről nem tud, sőt nem is tudhat voltaképpen, hogy ő írja meg, saját szövegébe rejtve, anyám válaszleveleit, hogy olyasmikről számol be gondosan, aprólékosan a levelezőtársának, ami a levelezőtársával történik. Amikor létrehoztam, megszültem, kiizzadtam magamból, egyébként euforikus hangulatban, a levelek verbális világát, akkor rengeteg mindent, csomó apróságot ki kellett találnom, magamból nagyanyámnak adományoznom, és közben létrehoztam a mondatok rejtett tükörszerkezetét, amit végig használok a könyvben – akkor már elhittem, hogy meg tudom írni. De még akkor sem írtam meg. Nem és nem, csökönyösen nem tudtam megírni. Valami gátolt, valami lebénított. Mintha a Szentek szentjét kellene kinyitnom – nem tudtam, hogy képes leszek-e rá, nem tudtam, hogy mi jön szembe, állandóan elbizonytalanodtam, bizonytalankodtam, éppen azért, mert nem tudtam felmérni, hogy hol van a privát és hol van a nem-privát határa, hogy mi az, ami ebből rajtam és szűk családomon kívül érdekelhet bárkit, hogy mi az, ami csak dokumentum, és ezáltal érdekes, és mi az, ami túl van ezen.
De persze a regény iránti érdeklődés is ebből a kettősségből fakadt. Akkor hát ez a valóság – gondolták az olvasók, érdekes, színes valóság, érdekel. Akkor ez egy végtelen regény – gondolták azok, akik szeretnek végtelen regényeket olvasni, érdekel. De én nem írtam meg. Nem én írtam meg. Olyan mázsás súllyal nehezedtek rám a dokumentumok, hogy képtelen voltam az anyagban, az első harminc oldal kivételével, előrejutni.
Aztán felhívott Dérczy Péter, az Élet és Irodalom prózarovatának szerkesztője, hogy adnék-e valamit a karácsonyi számba. És mivel másom nem volt, és ugyan szentül megfogadtam, hogy addig nem adom ki a kezemből, amíg végig nem írom, jó szokásom szerint azonnal megszegtem a fogadalmamat, adtam neki egy darabot, levágtam, mint az anyagboltban az árus, egy nagyollóval valamennyit belőle, és odaadtam neki. A címe az már megvolt. És akkor az történt, hogy valamelyik másik folyóirat szerkesztője olvasta a karácsonyi számban a szöveget, és tetszett neki, kérdezte, nincs-e még belőle. Mondtam, van. És megint levágtam a szabászollómmal egy darabot belőle. És jött egy harmadik is, és kért. Akkor már azt gondoltam, hogy ez így nem lesz jó, és szépen kinéztem egy évszámot, vagy a hasamra ütöttem, mondjuk, legyen 1963, tizenegy éves vagyok, és megírtam egy 1963-as részletet, ugyanezzel a technikával. És így, mint egy patchwork, 1995 és 2004 között összeállt egy pszeudoregény, amelynek csak a részletei voltak meg a világegyetemben, és azt hittem, hogy elég lesz egy-két öltés, és készen is van, csak össze kell fűznöm a darabokat. Akkor jött Morcsányi Géza, kérdezte, hogy hol tartok a könyvvel. Mondom, majdnem készen van. Akkor beírlak a pályázatba, mondta Géza, és ezzel meglett a könyv sorsa pecsételve.
A könyvet akartam, de a világ is, és a világ jobban akarta, mint én.
A fejezetek pedig még nem voltak fejezetek, csak fejezetek dokumentumai. Szándékhalmazok, melyek önmagukban jól mutattak, de minden szavukba bele tudtam kötni. Akkor jött az irdatlan, hároméves kínszenvedés. Milliárd dologra volt még szükségem, még nem is voltak bekezdések a szövegben. Dávid Anna finoman jelezte, hogy ő mint profi nem tudja olvasni így, végigszenvedett három-négyszáz oldalt, csináljak bekezdéseket, mert ebből a szakadatlan, írásjelek nélküli egybeszövegből ő napi tizenöt oldalnál többet nem bír elolvasni. Bekezdések?, kérdeztem én. Igen, bekezdések, mondta ő. Én pedig, mint gyakorló joyce-iánus, a Molly-fejezet nyomán indultam el, persze az nem harminc évet ível át, csak egyetlen napot, úgy nagyjából. Akkor nézzük a fejezeteket. Na, akkor aztán elképesztő dolog történt a szöveggel. A puszta tény, hogy bekezdéseket csináltam, megváltoztatta az egészet. Addigra már egy egész könyvtárat gyűjtöttem össze a korszakról, böngésztem az internetet, minden morzsát, ami illett valahová, elhelyeztem a szövegben, lopkodtam jobbról-balról a kifejezéseket, az anekdotákat, ismeretlen családok történeteit kevertem a sajátoméval, de az, hogy bekezdések lettek a regényben, földrengésszerűen megváltoztatta az egésznek a formáját, a tartalmát, sőt, helyenként a cselekményét is. Nagyanyám leveleiben különben vannak bekezdések, miért ne lennének, többnyire három-négy bekezdésből álltak, de ennek semmi köze nem volt az én bekezdéseimhez. Hohó, egy bekezdést el kell kezdeni, és be is kell fejezni! Minden bekezdés egy regény technikájával íródott, ezek nem novellák. Minden bekezdésnek tartalmaznia kellett az egészet, végtelennek kellett tűnnie. Mély hangon kellett kezdődnie, és magas hangon kellett végződnie (ez persze csak képes beszéd), olyan hangon, amelyről tovább lehet lendülni, pedig lezár. Ekkor született meg a regény ezer mondata (nem tudom, hány mondatból áll, nem számoltam meg sose).
Amikor viszont az Élő kötet nem marad, akkor még névtelen könyv, amelynek még a műfaját sem tudtam, első mondatát leírtam – ezt is komoly jegyzetelés előzte meg, irgalmatlan jegyzetelés, habár később előzte meg, ezt akarom elmondani –, akkor még nem tudtam, hogy miről fog szólni a regény, a történet, mert egy évvel azelőtt írtam le, hogy tájékoztattak volna arról, ami megváltoztatta az egész világomat. Nádas hetvenedik születésnapjára az Enigma folyóirat készült egy ünnepi számmal, abba kértek tőlem is szöveget. És akkor írtam meg az Aphrodité című verset, ami egy anya-fiú viszonyról számol be, voltaképpen dokumentarista technikával, egy utazás élményeinek rögzítésén keresztül. Akkor már meg volt írva A kulcs és A fiú, melyekben feltűnik egy emberpár, egy anya és egy apa, ugyanaz az emberpár, amelyik A fiúban egy kissé jobban az előtérbe lép. Főleg az anya lép jobban az előtérbe. Valami baja van ennek az anyának, ennek az emberpárnak. Az elsőben, A kulcsban a halálból jönnek vissza, a másikban, A fiúban a halálba menetelnek. Ez az emberpár el akart valamit mondani. Aztán el is mondta. Minden kimondott szavuk ugyanarról szól. Minden beléjük van rajzolva már, olyan mélyen, mint egy beforratlan seb. A hozzájuk csatolt dokumentumok éppen csak – mint egy rosszul exponált, megkarcolódott, kifakult negatívról nagyított fénykép, amelynek ugyanakkor különös, történelmi értéke van (de csak annyira, mint egy Sebald-regény véletlen fotográfiái, szándékosan rosszul komponált képei) – rögzítették azt, amit már tudtam. Csak nem tudtam, hogy tudom.
Az döbbentett meg, hogy az Aphrodité című vers tárgya – a verset körülbelül vagy inkább pontosan akkor írtam, amikor „Pápainé” dossziéja már a futószalagon volt, hogy kijusson a napvilágra –, az Aphrodité című vers tárgya éppen az a bizonyos utazás, amelyik „Pápainé” legeslegelső hivatalos küldetése volt, illetve egy anya-fiú viszony, amit a teljes érthetetlenség sző át, az érthetetlen némaság, amelynek megfejtése nem állt a vers szereplőinek rendelkezésére. Hogy semmi sem úgy volt. Ez a vers lenyomata. A vers a dokumentum, a dokumentumok csak versek ehhez képest. Így kezdtem írni ezt a könyvet, hogy ezt a verset olvastam el, nem egyszer, de sokszor. Egyébként nem biztos, hogy vers, voltaképpen ritmizált próza, amit áthat valami megfejthetetlen fájdalom. Túl könnyű volna azt mondanom, hogy immár tudom a megfejtését. Csak azt akarom mondani, hogy ez volt a dokumentum, amire a könyvemet alapoztam. A többi dokumentum, a tartótisztek jelentései, anyám jelentései, a dátumok, az események egyáltalán nem szolgáltatták azt az „aha”-élményt, amiről annyit tud a pszichológia. Az „aha”-élményt a vers elolvasása adta. Az „aha”-élményt a színdarabokban kószáló kóbor lelkek, bolygó zsidók, a szüleim adták. A dokumentumok csupán árnyékai voltak annak a tudásnak, amit ott hordoztam a csontomban és a véremben. Ennek a tudásnak a dokumentuma ez a könyv.

A FÓKUSZBAN: A valóság további írásai:

Gáspár Ildikó: Hajdani hitelünk – a témára hangoló esszé
2016. március 2-án jelent meg a Színház.NET-en
Bass László „Az igazi valóság az kinn van az utcán”
Szociopoly, Mentőcsónak Egység
Pass Andrea „Mi nekem a valóság?”
Rimini Protokoll: ABCD
Szerkesztette, fordította és a bevezetőt írta: Boronkay Soma
Néder Panni: Kihívásról kihívásra
Nature Theater of Oklahoma: Life and Times
Adorjáni Panna: Dokumentumok a kis román valóságról
Temps d’Images Fesztivál, Kolozsvár
Csáki Judit: Oly korban élt
Gyarmati Fanni Naplója / FILC Fischer Iván Lakásszínháza
Karuczka Zoltán: Féligazságok
KB35, Inárcs: Suha