…magam csak mint kísérő vagyok jelen…

A Kolibri legújabb, legkisebbeknek (0-4 éves korig) szóló előadása, a Csip-csip csóka a színház korábbi produkciói által kijelölt utat választja. Az ebben a műfajban létrejött Toda a legismertebb gyermekmondókákat, a Tekergő Orbán Ottó verseit dolgozta fel. A Csip-csip csóka hasonlókép a verbalitás biztonságos talaján marad: ismert és kevésbé ismert népdalok (illetve ismert népdalok kevésbé ismert változatai) köré épül fel. (Ebből a szempontból kitérőt jelentett a 2013-ban bemutatott Pont, pont, vesszőcske, amit a legkisebbeknek való színházak fellegvárának számító, németországi Helios Theater művészeti vezetője, Barbara Kölling rendezett. Ebben a darabban nem volt szöveg még dalok formájában sem: a szereplők valamiféle őstörténetet adtak elő agyag, víz és fa segítségével. De a hol 1-3 éveseknek, hol 2-4 éveseknek hirdetett előadás mintha nem találta volna meg a közönségét, úgy tűnik, nincs is már a Kolibri repertoárján.)

A népdalok miatt a Csip-csip csóka a Todánál és a Tekergőnél is jobban emlékeztet egy dramatizált Ringató-foglalkozásra. Ez utóbbi egy az elmúlt évtizedben országos mozgalommá szerveződött zenei nevelési program, melynek keretében az anyukák piciknek szóló népi mondókákat, ölbéli játékokat, az ünnepköröket és az évszakok változásait követő népdalokat tanulhatnak. A Csip-csip csókában és a Ringató-foglalkozásokban az is közös, hogy az előadók mindkettőben megszólaltatnak különleges népi hangszereket is. Amitől a Csip-csip csóka természetesen több, az az előadók játékkedve, játékossága, szórakoztatni akarása (amit esetünkben néha csak igen vékony határmezsgye választ el a figyelem lekötésének görcsös akarásától) és az a dramaturgiai ív, amire apró történések, történetfoszlányok vannak felfűzve.

Az előadás elején a színpadot betöltő, kifeszített-lelógatott leplek és az egyik szereplő fejének segítségével jelenik meg az „óriás-rongybaba”, aminek lekicsinyített mása törölközőnyi lepel formájában később egy ütőgardon nevű hangszerből bújik elő, és a játszók ott helyben csomózzák-hajtogatják ember formájúvá. Ez a rongybaba állandó szereplő lesz: végigkíséri az előadást és az abban elhangzó dalokat: átéli, megtapasztalja őket, rájuk csodálkozik, velük együtt örül, lelkesedik – kicsit olyan, mint az a kisbaba lenne, akit felengednek a színpadra. Örül, hogy jár (Jár a baba, jár), visongva hintázik, felfedezi a testét (Sűrű erdő…) megázik (Ess, eső, ess), hegyet mászik, megmelegszik (Ég a gyertya, ég), stb.

Mestyán Marcell felvételei

Az előadás végig ebben a népies síkban van tartva. Népi játékokkal ismerkedünk: a kiszámolós mondókában a Csip-csip csóka dallamát játszó hangszerek közül esik ki egy-egy. A szereplők a színes sámlik segítségével egy kör „székfoglalósat” is lejátszanak. (Ám ezek a részek mintha túl lennének komponálva, hiányzik belőlük a felszabadult spontaneitás.) Az alkotók mintha kínosan ügyeltek volna arra is, hogy szinte kizárólag falusi házak környékén fellelhető eszközöket használjanak fel az előadásban: sámli, liszteszsák, fateknő, lámpás, fújtató alkotja a rongybaba közvetlen környezetét, helyenként fantáziadús játékokba, átalakulásokba keveredve a főszereplővel. Egyetlen (de erőszakosan az előadás előtérbe tolakodó) kivételt képeznek a könnyedén egymásba bújtatható, hajlítható, színes polifoamszerű anyagból készült csövek, melyek tekervény-kígyói, szövevényes indái között újabb játékokat, történet-mozzanatokat játszhat el a rongybaba.Az előadás alcímének ígérete („Érzéknyitogató játék”) kissé beváltatlan marad. Kétségtelen, hogy bombáznak minket a hanggal, a ritmussal és a látvánnyal kapcsolatos ingerek (ami sok színházi előadásról, és némely egészen hétköznapi eseményről is elmondható), de például sajnálatosan érzékelhetetlen a gyertya – a plusz fény, melegség – jelensége: a lámpás alig látszik az erősen kivilágított színpadon. Az érzéknyitogatás természetesen kibontakozhatna az előadás utáni játékban is. (Szinte minden, legkisebbeknek szóló produkció szerves része az előadás utáni, részben irányított játék, amikor a gyerekek általában felmehetnek a színpadra és kipróbálhatják az előadás kellékeit.) A szereplők a polifoam-kígyókat a nézőtér felé nyújtva jelzik ennek a játéknak a kezdetét, a kicsiknek pedig a csövekbe kapaszkodva kellene felmenniük a színpadra – de nem teszik, legalábbis az általam látott előadásban nem. Később is szinte kínosan kevés gyerek bújt át a csövekből összerakott boltívek alatt, hiába biztatják őket a szereplők és a Bújj, bújj, zöld ág című dal. A színészek egyébként hősiesen próbálkoztak, a bátrabbaknak testközelből is megmutogatták a hangszereket, és még egy kis közös énekléssel is megkísérelték oldani a hangulatot. Mindhiába. Még sosem láttam ennyire passzív közönséget: valami történt – vagy nem történt meg –, amitől a gyerekek nem tudtak felszabadulni, bátran kíváncsiskodni, az előadás után is együtt menni a játszókkal.

Voltam már olyan legkisebbeknek szóló előadáson, amikor bennem, a szülőben is megszületett a színház. Ez most elmaradt – inkább úgy éreztem magam, mint egy sokadik Ringató-foglalkozáson, ahol hallok-látok új dolgokat, de magam csak mint kísérő vagyok jelen, míg a jó csecsemőszínházi előadások fő ismérve a közös élmény. Vagyis az, ami gyereknek és szülőnek egyaránt közös és élmény.

Igaz, mindennek hiánya talán nem is az előadás hibája, hanem részben az enyém: lehet, hogy a műfaj újdonságának a varázsa múlt el, lehet, hogy már túlságosan veteránoknak számítunk – se a kisebbik lányomnak és (főleg) nekem sem lehet már újat mutatni a csecsemőszínházról. Az sem kizárt, hogy ez a konkrét előadás született szerencsétlen csillagzat alatt. Az egyik baba sírt az elején (ilyesmi nagyon ritkán történik meg), és akár ez, akár bármi más miatt elmaradt a harmonikus egymásra hangolódás.